2024. január 9.
Tavaly elindítottunk egy hagyományt (azt hiszem, egy alkalom után hívhatjuk így a dolgot), aminek keretében még az előző év legjobb lemezeinek számvetése előtt összeszedtük a hazai villanygitáros színtér mozgolódásait: legyen szó akár leköszönő, hamvaikból feltámadó, vagy újonnan debütáló formációkról. Mivel arra az írásra elég jók voltak a visszajelzések, valamint 2023 az elődjéhez hasonlóan sziporkázott az áll-leejtős mozzanatokkal, így úgy döntöttünk, hogy folytatjuk ezt a sormintát, és a továbbiakban fel is tárjuk, hogy kiktől visszhangzott tavaly a hazai underground.
Kezdjük a sort kapásból a legelszontyolítóbb aprópóval, azokkal a formációkkal, akik 2023-ban döntöttek úgy, hogy végleg szögre akasztják hangszereiket. Öröm az ürömben ugyanakkor, hogy tavaly kevesebb banda mondta ki a boldogtalanító nemet, bár így se állítanám, hogy könnyen emészthető a soron következő csapatok döntése.
Az egyik ilyen volt a Stubborn, kis hazánk talán legjelentősebb hardcore/metal hibrid zenekara, akik 15 év és egy friss EP után hozták meg a nehéz döntést, miszerint nem kívánnak többet kaotikusak lenni a színpadon, inkább csak a való életben cukiskodnának mostantól. A srácok fontossága a színtéren vitathatatlan, ezt kívántuk mi is megörökíteni a tíz legjobb dalukat összegyűjtő cikkünkben, ami sok szép emléket felszínre hozott.
Körmöczi Péter három évtizede a hazai metalszíntér megkerülhetetlen alakja, aki a kétezres évek közepéig a Cadaveres de Tortugasban, majd az annak hamvaiból kikelt Cadaveresben szórta a szikár riffeket rendíthetetlenül. Tavaly viszont úgy döntött, ideje szögre akasztani a terepmintás gitárt, de előbb azért még elvitte az évek alatt számtalan tagcserén átesett Cadát egy búcsúturnéra, ami így egyfajta életműösszegző felhangot is kapott. Ennek szellemében a bulikon nemcsak régi dalok, de az azokat eredetileg feljátszó zenészek is újra előkerültek, még a CDT időkből is, amolyan szupergrupp jelleggel, két énekessel (Gabó Ádám, Bölcsföldi Zoli), kellően hangsúlyosan lezárva egy 30 éves zenészi életpályát. (Völgyesi)
Szintén búcsúzott az egri nemecsek, akik ha nem is konkrétan mondták ki, hogy itt a vége, de afféle hiatusra vonulnak 2024-től. Igazából ez hazai underground zenekari lingóról magyarra fordítva annyit tesz, hogy bármi történhet az egyszeri fellépésektől kezdve a teljes annihilációig. Bízzunk benne, hogy az előbbi forgatókönyv felé dől majd a mérleg foka.
Hasonló cipőben jár a Subscribe is: a hazai modern metal zászlóshajója nem szűnt meg létezni, csak – ahogy nyolc évvel korábban, – egy időre megint elrakta magát a padlásra. Hogy ez a bedobozolás idén nyárig tart majd, vagy netán tovább, egyelőre talán ők maguk sem tudják. Persze mindez aligha sokkolt bárkit is, aki nyomon követte, ahogy a zenekar 2019-ben bejelentette a teljes gőzzel visszatérést, sőt szóba került egy esetleges új lemez is, aztán mégsem sikerült többet kihozni a sztoriból, mint öt év alatt 3 darab új számot (1, 2, 3), meg egy maréknyi (többségében szokás szerint remek) koncertet. Az előjelek tehát megvoltak, a zenekar csak rakott egy egyenlőségjelet az egyenlet végére, és zárójelben azért nyomják tovább a Rage Against the Machine tribute side projectjüket is, szóval véglegesen temetni most sem kell őket. (Völgyesi)
Ebben a kategóriában azokat szedjük össze, akik jóllehet már régebb óta színesítik a szcénát tehetségükkel, csak ilyen-olyan történések, tényezők, életesemények miatt háttérbe szorultak a rocksztár ambíciók. Viszont nem a “megbotlás” számít, hanem az abból felállás, mi pedig nem is lehetnénk boldogabbak, hogy ezek az arcok lazítottak a nyakkendőn, újra összehívták a squadot, és alkottak valami frisset. Ez utóbbi mondatrész pedig nagyon fontos, amit nem árt külön kiemelni, a későbbi félreértések elkerülése végett:
megeshet, hogy ezek a zenekarok nem voltak teljesen eltűnve, tehát koncerteztek, naprakészek voltak a szociális platformjaikon stb. – a fő kritérium az volt, hogy hosszú idő után 2023-ban először jelentkeztek friss hanganyaggal.
Ennek fényében lássuk is, kiket köszönthetünk újra köreinkben:
Nem mintha úszkálnánk a deathcore-zenekarokban, sőt, a legtöbb, ami van, az sincs igazából. Ezt a sort erősítette eddig a szegedi The Beast Within is, akik az elmúlt hat évben mindennel megküzdöttek, ami egy feltörekvő bandát sújthat: munka, egyetem, kiégés, tagcsere stb. A bestia azonban csillapíthatatlan volt, és a srácok felülkerekedéséből 2023-ra meg is született a Sixtinction EP. Hogy megérte számonként nem egész egy teljes évet várni a kislemezre? Az eredményt hallva teljes mértékben!
Még egy formáció, ami hat évre “tűnt el”, aztán nálunk tért vissza, szintén egy kislemez formájában. A különbség csupán annyi (a nyilvánvaló földrajzi, személyi és lényegében minden egyéb szemponton túl), hogy technikás death(core) helyett itt a poszt-hc és a punk rock uralkodik. A Crashlander immáron megtanult szobaprojektként működni, és ha nem zavar, hogy élőben valószínűleg sosem hallhatod ezeket az ős-Thrice-t, nem annyira ős-AFI-t és hős Bad Religiont idéző dalokat, akkor nyert ügyed van.
Ha fel kéne sorolnom az összes olyan aktív és inaktív formációt, amihez Binder Gazsinak, a hazai underground pápának köze van, valószínűleg gondban lennék. A raw punkban nyomuló Dog Attack is abszolút egy örömzenélő projekt, ami hol van, hol nincs, de amikor van, akkor kibaszottul harap!
Van egy bennfentes poén a hazai undergroundban, miszerint a dUNA kb. úgy ad ki új anyagot, mint a Tool, vagy akármelyik másik kényelmes(ebb) zenekar. A páratlan páros ezt a törődést úgy hálálta meg, hogy a pont egy éve kiadott harmadik nagylemezük, a Nightrunner bandcampes tagjei közé beírták, hogy “easy listening” (~könnyed hallgatnivaló). Ez afféle kis ajándék azoknak, akik nem tudják, mire számítsanak. Én speciel tudtam (vagyis azt hittem, hogy tudom), mégse azt kaptam. Na, ezt nevezem én dupla csavarnak!
Amikor Molnár Dániel épp nem tech death-bandákat elemez nálunk, akkor ebben a “bullshit-mentes thrash” bandában gitározik. Mármint gitározna, ha a Concrete aktívabb lenne. 2022-ben még úgy hitték, hogy egyszeri reunionra tértek vissza, viszont tavaly is folytatták a cséplést egy vadonatúj lemez kíséretében. Ha ilyen léptékben folytatják, jövőre létre hozhatnak egy képviselő-thrashtületi bizottságot is.
Hazánk talán legnívósabb fantomzenekara, az Orient Fall is leporolta magát az elmúlt évben, hogy ha csak egyetlen icipici szingli erejéig is, de visszatérjen. Plusz a Disassociate akkora prog metal erőmű, hogy ilyenkor mindig kicsit megbocsátjuk nekik, ha újra eltűnnek a kibogozhatatlan matematikai egyenletek végtelenjébe. Szerencsére ez most nem fog sokáig tartani, ugyanis a srácok 2024-re datálják a következő kislemezüket, illetve velünk ünneplik majd a Téveszmével közös 20. születésnapunkat is. Tessék, csak megfelelő körülmények kellenek ahhoz, hogy valaki ne is tudjon felszívódni!
A huszadik szülinapunkra a koporsójából szintén kiebrudalt Brainlust romjain alakult The Swan Station is amolyan „lassan járj, tovább érsz” elvű zenekar. Na, de ennyire lassan? A srácok a megalakulásuk után nyolc(!) évvel adták most ki az első nagylemezüket, amire konkrétan az énekes is lecserélődött (nyugi, Kéményes-simpek, Peti még visszatér lejjebb). Szerencsére a Nightgazer mindent megtestesít, amit egy olyan zenekartól elvárnánk, aminek tagjai vállaltan The Black Dahlia Murder-fanok. Több ilyen banda kéne kis hazánkba, vagy ha az nem működik, akkor több TSS-anyag.
Van itt egy kakukktojásunk, de soha nem írtam olyat, hogy csak zenekarok szerepelhetnek ezen írásokban… Oké, szóval most szóltak a fülesemen, hogy talán mégis leírtam. De tudod mit? Nem érdekel! Most szabálymódosítást eszközölök, ezáltal idekerülhet az ország legnépszerűbb rock- és metalfesztiválja, az öt év után hamvaiból főnixmadárként feltámadó Rockmaraton. 2024-ben visszatérhetünk hát a dunaújvárosi Szalki-szigetre, ahol jelen állás szerint többek közt olyan bandák tolják majd a talpalávalót, mint a Destruction, a 69 Eyes, az Alestorm és a Rotting Christ. Vigyázz, kész, AKELAAA!
Végül, de nem utolsósorban összeszedtük, kik azok, akik friss formációkkal vágnak neki a rock- és metalexpedíciók által kitaposott, ugyanakkor minden eddiginél ingoványosabb talajnak. Manapság, amikor nullára sem egyszerű kihozni egy pár állomásos turnét, és amikor jól bejáratott zenekarok is kétszer meggondolják, hogy útra keljenek-e, reményt adhatnak ezek a bandák, akik minden viszontagság ellenére is hallatni akarják a hangjukat és megmutatni, mit is tudnak. 2023 ebből a szempontból is pezsgő év volt, és noha itt is akadnak szinte már veterán arcok, nem győzöm hangsúlyozni: az új mindig különleges.
Fontos ugyanakkor itt is kiemelni, hogy a lejjebb felsorolt csapatok közt lesznek olyanok, akik már korábban megtették az első szárnycsapásaikat, viszont a gyűjtésnél azt vettem figyelembe, hogy kik jelentkeztek tavaly a legelső hanganyagukkal. Lássuk hát, hogy kik viszik tovább a fáklyát!
Az AWS sikere óta szinte önmagukat lövik lábon a magyarul megszólaló modern metal(core)-ral kísérletező zenekarok – hisz’ úgyis megkapják majd, hogy csak egyszerű kópiák. Nem úgy a miskolci Absuloth, akik a már említett stílusok elemeit ötvözik progos, djentes hatásokkal, és így alakítják ki saját, a sorba be nem illő soundjukat. Tört ütemek, szokatlan dalszerkezetek, fülbemászó refrének, jöhet ebből még sokkal több!
Masszívan underground szupergruppként alakult meg nem is olyan rég a fővárosi Béton Brut, akik olyan alapvetés bandákból inspirálódnak, mint a Neurosis, a Rosetta, az Isis, vagy épp az újból mozgolódó Orchid. Az építészeti stílusok előtt fejet hajtó kétszámos bemutatkozáson ezek a hatások szépen el is rendeződnek egymás mellett, mint két betonlap egy épület szerkezetében.
Az ősszel bemutatkozott Divent. kapcsán felmerült a szerkesztőségi chatben, hogy ők “a magyar Spiritbox”. Ha megengedik a kollegák, hogy kukacoskodjak kicsit, ez annál jóval progosabb, technikásabb irányba tendál, viszont nem mehetünk el a nyilvánvaló tények mellett, miszerint ez egy női vokállal operáló modern metalzenekar. A srácok már ki is adták a debütáló háromszámos kislemezüket, ahol még néha ugyan ráz a gyeplő, viszont az irány már adott, most már csak magasabb sebességbe kell kapcsolni a paripát. Ja, és külön pirospont a kislemez munkálatait bemutató werkfilmért – ezt a húzást több zenekar is szorgalmazhatná, de komolyan!
A mosonmagyaróvári Erased augusztusban megjelent első EP-je, a Clear Skies úgy vágott minket pofán, mint olcsó szegfűszeg esszenciája a Kazinczy utcában. Nagyon élveztük ezt a bemutatkozást, és száz szónak is egy a vége: a srácok piszkosul jó helyen ragadták meg a metalcore/hardcore-vonalat, és tényleg komolyan gondolom, hogy rá kéne gyúrni azokra a magyar szövegekre, mert azok használatát egy műfaj ilyen specifikus formanyelvét és időszakát felelevenítve még nemigen lépte meg előttük senki.
Van itt még egy kakukktojásunk a Hocuspony képében: bár a négyes már pár éve üde színfoltot csempész a neontól csöpögő, fülledt budapesti éjszakákba (vagy akár a Mátra ágas-bogas vadonjába), bemutatkozó anyagukra egészen 2023 tavaszáig kellett várnunk. Az önmagukról elnevezett, ötszámos kislemez azonban maximálisan igazolja a „jó munkához idő kell” alaptézist: garage, fuzz, stoner, elvont szövegek, utánozhatatlan hangulat, idióta netes jelenlét, és a legkirályabb videoklipek, amiket az utóbbi években láthattál. Nem tudom, mit tekertek a srácok a zöld OCB-be, de soha ne dobják ki a „kapcsolattartójuk” telefonszámát!
Mondtam én, hogy visszatér a Kéményes, ezúttal egy doom/sludge-monstrum élén, Sági János gitárossal kiegészülve, ez pedig az I Bleed Lava. Petit úgy tudnám jellemezni, mint a magyar színtér “ingyen szabadulhatsz a börtönből” kártyáját – ezt úgy kell értelmezni, hogy rá aztán nem vonatkoznak a szabályok: ha úgy tartja kedve, csinál egy n+1-edik formációt, ha olyanja van, feléget egy másikat (no pun intended). Egy biztos: nincs Karácsony Kevin nélkül, nincs új év Kéményes-formáció nélkül!
Ha már korábban betekintést nyerhettünk a szerkesztőségi chat legmélyebb bugyraiba, a fiatal Mindgate kapcsán pedig az merült fel, hogy ha több összebújással kapcsolatos utalást pakolnának a dalszövegeikbe, ők lehetnének Magyarország első baddiecore-bandája. Na, de viccet félretéve: az ambiciózus modern metalcore-zenekar úgy tör felfelé, mint a talajvíz, a 2023 végén bemutatott kliptrilógiájukat már csak a január elsején megjelent nagylemezük tudja tetőzni. Ős-Architects fanok előnyben!
Megvolt az ország első baddiecore-bandája, most itt az első hazai dadaista death metal-kompánia is. Ez az Elsők éve volt. A Mutilation Case nem vacakolt, rögtön egy baromi virgonc, ugyanakkor azért marconán elitista nagylemezt kalapált össze egy olyan szívmelengető témakörre felhúzva, mint a sorozatgyilkosok.
Mindig is érdekelt a Bridge to Solace-lemezeket hallgatva, hogy milyen lenne, ha Fellegi Ádám svédes halálriffjei egy másféle közeget kapnának? Mondjuk olyan, hmm, nem is tudom… svéd halálosat? A Noble Victory válasz a kérdésedre. Az Ádám mellé verbuvált profi és kipróbált zenészgárda szinte kisujjból rázza ki magából a korai Dark Tranquilityt idéző dallamokat, és hiába a leginkább örömzenélős profil (amit rögtön a debütáló koncert alkalmával be is lehetett dobni az Amon Amarth és a Behemoth elé), a Minotaur egy kiváló korlenyomat és egy hibátlanul felmondott lecke olyan arcoktól, akik egész egyszerűen képtelenek csalódást okozni.
Annyira elcsépeltnek érzem a “kripta” jelző használatát az összes, a Pellengérre hajazó zenekar esetében, de mit lehet tenni, ha egyszer benyomod ezt a szörnyedvényt, és egy világváros alatti katakombában találod magad, emberi koponyákkal gombfocizva?! A budapestiek első demója egy pincébe kárhozott fattyú, ami sikít, nyüszít és olyan nyers, hogy, ha csirke lenne, még most találná ki, hogy átkeljen-e az úton. Tehát egy szóval: imádjuk!
December utolsó napjaiban debütált első trekkjével a szemtelenül fiatal Sleeping Serpent, és a srácok olyan jól keverik a modern, dallamos deathcore ütőkártyáit, hogy minden esélyük megvan rá, hogy mattot adjanak! Vagyis flushuk legyen. Megszerezzék Exodia négy végtagját és a transzformációs lapot? Na jó, nem tudok kártyázni.
A Silent Homes romjain megalakult Soulharbour is úgy érezte, hogy a legjobb indítás a támadás, és rögtön egy nagylemezzel zárták első aktív évüket. Ha a 2010-es évek reverbben úszkáló metalcore-zenekarai az ideáljaid; ha csak azért hordasz két számmal nagyobb fehér pólót, mert az Invent Animate tagjai is; és ha van egy Sempiternal albumborítót ábrázoló faliszőnyeged otthon, akkor az Odyssey-vel is bátran próbálkozhatsz!
Van ez a tendencia jól bejáratott nevek esetében, hogy x év után igazából már bármit csinálhatsz, olyan nem lesz, hogy azért valaki ne rajongjon – még egy alig tízmilliós ország esetében is. Így van ez a Teeth Marksszal is, a 2023-at anonim gerillakampánnyal nyitó, majd a csuklyát a The Southern Oracle, a Lazarvs és a Stubborn tagjairól lerántó szupergruppal. Ez is nettó örömzenélés, ami a Noble Victoryhez hasonlóan szintén bizonyított már egy nagy név előtt, és itt is rögtön teljes albummal indították a sort Áron Andrisék. Death metal, hardcore, HM-2, vírus a játék hívószavai.
Bár a Tetem már javában felforgatta a hazai klubokat 2022-ben is, bemutatkozó self-titled lemezük azonban csak ’23 áprilisára jelent meg, és igazából hajlok arra, hogy lehet, hogy ez máskor, más általános közhangulatban nem működhetett volna ennyire jól. Zakatol a d-beat, aprít a crust, és ordítják a képedbe, hogy “a legrosszabb még mindig hátra van!”. Iszonyat sötét, baromi kijózanító, és egészen embertelenül őszinte ez a megmenés.
Nem nagyon mondhatjuk el magunkról itthon, hogy lubickolnánk a grunge-zenekarokban, pláne nem az olyanokban, akik szinte betéve tudják az Alice in Chains-diszkográfiát. A Waydown viszont itt van, hogy erre rácáfoljon, és hiába 2021-es alakulású a zenekar, az áttörést a tavalyi év hozta meg számukra, debüt szinglistül, bemutatkozó nagylemezestül. A Tracks End Here kiváló hallgatnivaló lehet egy tömött buszon, amikor körülvesz a söpredék, és te csak ki akarsz szabadulni ebből a közegből. Következő megálló: Seattle.
