2023. november 22.
Szomorúan vettük tudomásul a hírt a nyár közepén, hogy az egyik legmelósabb és legszerethetőbb hazai hardcore/metal-banda, a Stubborn tizenöt év után feloszlik. A srácok döntése már csak azért is fájó, mert nemcsak zeneileg voltak kiemelkedőek a hazai színtéren, hanem közösségteremtő erejük, pozitív mentalitásuk, 120%-os odaadásuk sokak mellett minket is jócskán inspirált. Tulajdonképpen együtt nőttünk fel a kerekegyházi fiúkkal, ezért volt szerencsénk pontosan végigkövetni a zenei és emberi fejlődésüket egyaránt, így nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy nagy veszteség éri az egész szcénát. Csak reménykedünk benne, hogy látjuk majd még a srácokat különböző projekteben a színpadon.
A Stubborn utolsó bulija november 25-én lesz a Dürer Kertben, ahol a zenekar történetének összes fejezete megelevenedik majd, így mi is kaptunk az alkalmon, és összeszedtük Halák Árpiék munkásságának tíz (szerintünk) legjobb dalát.
Különleges dal a listazáró (vagy listanyitó, attól függ, honnan nézzük), ugyanis ez volt az első és utolsó olyan alkalom, hogy Stubborn-dalban az anyanyelvünkön szólaltak meg szövegek. Ez pedig nem is Halák Árpi énekeshez köthető, hanem a hazai underground legnagyobb lírikus street fighteréhez, Nagy Viktorhoz a Téveszméből – aki La Fontaine Radnóti által interpretált gondolatait kajabálja fel. Baromi nagy crossover, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a mű, amiből a részlet ki lett ragadva, A Nyílsebzette madár egy külön dal formájában is feltűnt a srácok debütáló nagylemezén, a The Ache of Love-on. Szerintem ez egy iszonyat szimpatikus megoldás, főleg ha azt nézzük, hogy a Visions üzenete mennyire goromba és mocskos riffeléssel párosul. Soha ki nem törölhető pillanat lesz ez a megmenés a banda hagyatékából. (Radó)
A kvázi berobbanó nagylemez után nem sokkal, 2015-ben jött ki a Positive, mely vitte tovább azt a zaklatott stílust, amit előtte egy évvel olyan jól megtaláltak a srácok, ám itt egy kicsit még csavartak a struktúrán, és ha lehet, még eszesebb és összetettebb lett ez a sötét zajorkán. Ami igazán kiemeli a többi dal közül, az a borús külcsín ellenére megénekelt szellemiség, mely az egész zenekar útját végigkísérte: a pozitív gondolkodás, hogy a sok szar ellenére ki kell törni az egész országot megmételyező keserűségből, és ha változást akarunk, akkor azt magunkkal kell elkezdeni. Többek között ennek az attitűdnek köszönhetően is került a Stubborn egészen kiemelt helyre sokunk szívében. (Simon)
Kétségkívül ez a srácok legbunkóbban kezdődő dala: breakdownnal és Kókai Barni (The Southern Oracle stb.) károgós, öblös, majd köpködős hörgésével robban az arcunkba úgy, hogy rögtön rombolni támad kedvünk. Ezt követően pedig rommá taposhatjuk, amit szétzúztunk. Mikor azt hinnénk, hogy fújhatunk egy picit, a szám felénél hirtelen váltással visszatér a suttyóság Barni mélyből jövő hangjával együtt, hogy faltól-falig menjünk. Annak idején hatalmas wall of deathek mentek erre a részre, és ezután sincs pihenés, irány circle pitezni! Szóval ebben a tételben minden megvan, ami egy jó dalhoz kell. Mondhatjuk, hogy
a Black Bats előtt az Eternal Emptiness volt a zenekar himnusza,
a refrént és az utolsó sort mindenki Árpiba és egymásba kapaszkodva üvöltötte együtt. Most szombaton mégiscsak eljön a fiúk utolsó közös hajnala. (Kiss)
Azt hiszem, kijelenthető, hogy The Ache of Love–szopó vagyok, minden anyaguknál többet szólt nálam az első nagylemez, sőt, 2014 amúgy is egy virágzó esztendő volt a hazai földalatti színtéren, aminek értékét és jelentőségét még inkább növelte az egyes Stubborn LP. Nem emlékszem pontosan, hogy a megjelenés előtt, vagy azzal együtt, de a The Heroes of Today Are Dying klipjének 28 ezer megtekintéséből ha nem én voltam ezer, akkor egy sem; a dal maga meg valószínűleg a legtöbbször visszapörgetett három perc volt abban az évben a telefonomon. A Converge-öt idéző, villámgyors dobok, a disszonáns gitárok, a kimért kiállás a katartikus végső breakdown előtt, a könnyedén megjegyezhető, teli torokból üvölthető szövegek, valamint a minimalista, mai fejjel megmosolyogtatóan kis költségvetésű, Eggerst idéző fekete-fehér klip mind-mind olyan tényezők voltak, amik felpattintották a srácokat a térképre. (Radó)
A lista közepét egyértelműen leuralja a kettes Stubborn-lemez, a “gyújtogatós” anyagról pár kivételt leszámítva majdnem bármit be lehetett volna ide rakni, de azt hiszem, abban mind kiegyezhetünk, hogy a kiadvány talán leggorombább tételének, a Dead Endnek foglalt helye volt a felhozatalban. Valószínűleg a nyitány a banda legismertebb intrói közt vonul majd be a történelembe, az utána jövő közel három perc pedig hamisítatlan circle pit-katalizátor. Mindig is különlegesnek tartottam azokat a dalokat, amik végig fenntartják a figyelmet, a hallgató a kitartásért cserébe pedig egy különleges fináléban részesül: az utolsó egy percben visszatér a petting-riffelde, majd egy bokáig pengetett breakdown, amitől az arcod rögvest délkelet-ázsiai domborzati térképpé alakul. Ebből a zsákutcából nem is akarsz egyhamar szabadulni! (Radó)
A „tüzes lemez” legdinamikusabb tétele a Failure, amely egyben magába foglalja az egyik legdögösebb riffet is, amit ezek a jómadarak valaha írtak. Ez a jellegzetes gitártéma rögtön magával ragad és azon kapod magad, hogy jóleső grimasszal az arcodon nagyokat bólogatsz. Egy percre sincs megállás, végig húz magával a dal: a sebesvonatként zakatoló verze bitang refrénbe ütközik, majd megy tovább, a végén meg hirtelen megáll. A címszót beszúrkáló csordavokálok is ügyesen színezik a számot. Ezenfelül pedig megvan benne a már többször említett optimizmus is, ami tovább emeli az egészet. (Kiss)
Bár már a Grab the Key kislemez is egészen ígéretes volt, de a The Ache of Love volt az az anyag, ami végleg feltette a srácokat a térképre, a lista negyedik helyére pedig nem más kerül fel, mint az album húzódala, a 6041. Annak idején itt körvonalazódott leginkább a banda saját iránya, melyet a modern metalcore, illetve a zaklatott és egyben dallamos hardcore stílusjegyek mellett a mocskos groove-ok teszik szerethetővé. Arról nem is beszélve, hogy Árpi itt már jóval kiforrottabb volt, mind az orgánumát, mind a szövegi tartalmat tekintve, és ezek az összetevők később csak még magasabb szintre emelkedtek. (Simon)
Nem hittem volna, hogy valaha ilyet írok hardcore/metal zenére, de a Stubbornnak hála ez is elérkezett: a Daydreamer volt az a szám 2021-ben, amire azt mondtam:
a dallamos ének nemhogy jót tett a srácoknak, de egyenesen az életművük egyik legjobb dalává tette.
Pont ezért is sajnálom, hogy ezt a vonalat a feloszlás miatt már nem sikerül tovább feszegetni, mert még bőven lett volna benne potenciál (lásd az idei Vortex EP-t). Árpi nemcsak simán mesterien használja a hangját, hanem maga a téma is kiemelkedő: letisztult, mégis változatos, húzós és olyannyira markáns, hogy aki egyszer hallotta, azt jó eséllyel elsőre megbabonázta. (Simon)
Ez volt az a szám, és egyben az az album, ami belökte a Stubbornt a nagyágyú státuszba. Hangzásban és vehemenciában is itt sikerült megérkezniük oda a kerekegyházi bandának, ahova szerintem mindig is tartozni akartak. Persze ehhez kellett a dobok mögé érkező Ivánfi Dani ösztönös svungolása is, de a húros szekció is ekkorra villantotta meg a leggonoszabb formáját. Ebben az időszakban mutatták meg leginkább a fiúk azt, amiért annyira szerettük őket: hogy bizony van értelme évekig keményen dolgozni, profin felépíteni és komolyan venni egy zenekart, vidékre is járni koncertezni, átadni egy részedet a közönségnek, és együtt érezni velük, mert ők bizony hálásak lesznek. A Let’s Start a Fire mintegy ars poeticájává vált a zenekarnak:
ha valamit csinálsz, azt a legnagyobb lánggal tegyed. (Simon)
Ha maximálisan őszinték akarunk lenni, igazából mindegy is volt, hogy a ‘Start a Fire vagy a Black Bats kerül a dobogó legfelső fokára, ez a két dal ugyanis a srácok legszerethetőbb, leginkább csípőből bólogatós, legnagyobb tömegeket megmozgató darabjai. De ha már úgy alakult, hogy a denevérek röppentek a csúcsra, lássuk, hogy mi is lehetett ennek az oka: a dal szinte mértani középpontban áll az első és a második lemez megjelenése közt – mint egyedülálló szingli -, és ez volt a banda első, nagyobb közönséget is megcélzó szerzeménye. Ezt pedig nem holmi poposodással érték el, pont ellenkezőleg:
a zajos kaotikából visszavéve a lehető legjobb értelemben vett tufább, parasztabb soundot kreáltak,
ami szinte könyörgött az együtt övékelhető egy-kétsorosokért. A Black Bats pedig akkor is és azóta is a Stubborn életművének apex predatora. Habár a kis vérszívók most tovaszállnak, az örökségük továbbra is velünk marad, és ez a dal is arra emlékeztet majd, hogy volt egyszer egy metalcore-banda Magyarországon, ami több mint tíz évig uralta az éjszakákat. (Radó)
A zenekar november 25-én búcsúzik a Dürer Kertben, további fellépők a The Southern Oracle, az Informer és a Hitori. A teljes listát a Spotify-unkon is meg tudjátok már hallgatni:
Fotó: Bodnár Dávid
