2015. február 3.
Nos, elérkeztünk ehhez a ponthoz is. Az újjászerveződő Nuskull Magazin is számot vet a 2014-es évről, amely során elsőként a hazai megjelenésekről készítettünk egy – a magazin története során soha nem tapasztalt hosszúságú – toplistát. Ezzel elsőként szeretnénk is jelezni, hogy a 2015-ös évtől még feszültebb figyelemmel fogjuk követni a hazai zenekarok megjelenéseit, különösen erős figyelmet fogunk áldozni arra, hogy minél több hazai csapattal ismertessünk meg benneteket, hiszen ez a hazai zenei élet egyik kulcsfontosságú szükséglete, emellett pedig a zenekaroknak minél nagyobb összetartást és rengeteg koncertet kívánunk! Az NSK TOP 20 összeállítása során rendkívül nehéz dolgunk volt, a 2014-es esztendő iszonyat erős volt, a korábbi évekhez képest egyszerűen nehéz szavakba foglalni, hogy mennyi erős magyar album/kislemez született meg. Próbáltunk minél szélesebb spektrumban válogatni, a szerkesztői listákat összevonni és számot vetni minél több hazai anyagról (nagyon nehéz dolgunk volt, iszonyat nehéz). Az első hely kiléte pedig a Nuskull Magazin története során talán legszorosabb küzdelmet hozta. Olvasgassatok, hallgassátok meg ezt a sok remek kiadványt, és persze itt is gratulálunk minden zenésznek/zenekarnak, aki/akik hozzájárult/ak ezeknek a lemezeknek az elkészítéséhez, illetve hasonlóan erős hazai felhozatalt kívánunk 2015-re is!
Hogy lehet az, hogy egy amúgy is kiváló zenekar a már alapból magas elvárásoknak nem hogy megfelel, hanem simán túlteljesíti azokat? A válasz: Bödecs András. Az új énekesnek hála más megvilágításba kerül a régi sötét hangulat, amit erőlködés nélkül kiviteleznek, elvitatlanná téve hitelességüket. A New Dead Project által megalkotott szövegvilág ezúttal angolul van, aminek elénekléséhez nem tudtak volna jobb énekest választani. A rövid ám velős dalok tökéletesen illeszkednek a stílusba, aminek hatására a banda lendülete változatlan. A témák egyszerűek, ám fogósak, a Darkest of Times hallgattatja magát, és végig fönntartja a figyelmet a hallgatóban. Mindent egybevetve teljes mértékben hiánypótló, aminek köszönhetően a hardcore/punk mezőnyben 2014-ben itthon ők alkották a legnagyobbat. (Simon Ferenc)
Nem indult épp a legfényesebben a budapesti metalcore ötösfogat Inhale Me pályafutása: a zeneileg nem épp kiemelkedő bemutatkozó EP (a legtöbb kritika a gyenge énekesi teljesítmény miatt érte őket) mellett a félresikerült promóció miatt is rengeteg negatív visszajelzést kaptak a srácok. Ahelyett viszont, hogy feloszlottak vagy betartották volna az „egy év próbaterem!” tanácsot, inkább rákapcsoltak a tempóra, új és technikailag sokkal képzettebb énekest kerestek (végül Rózsa Brúnóra esett a választásuk) és megírták első nagylemezüket, amely a Gauntlets címet kapta. A srácok metalcore-t játszanak, de immáron szerethető dalokkal, amik nem breakdown-hegyek (természetesen találunk azt is a lemezen, de egyáltalán nincs túlsúlyban), hanem ügyesen felépített, különböző stílusokból is szemezgető darabok, amik képesek megragadni az ember fülében. A pihenő szót nem igazán ismerik, hamarosan érkezik a következő kiadványuk, ami egy EP lesz és az előzetes borító illetve látványtervek alapján egy jóval sötétebb lemezt kapunk majd kézhez. (Rabotka Gábor)
2014-ben év végén már csak egy lemezt vártunk igazán lélegzetvisszafojtva, és ez nem más, mint a Hanoi bemutatkozó lemeze, amely egészen egyszerűen fantasztikus lett, a srácok mondhatni bejelentkeztek vele a „Magyarország legjobb hardcore punk zenekara” címért. A Látóképek nem csak megtanít, hogy „ne nézz a napba!”, de vasüllővel üt állkapcson és kb. megkér, hogy „tartsd meg az aprót, te mocskos állat.” A dalok alapvetően a hardcore punk/dallamos hardcore szimbiózisában működnek, és az első, Átoksúly című előfutár már szavatolta, hogy a srácok nem tréfálnak azzal, hogy azt a célt vallják, hogy felélesszék és összefogják a debreceni hardcore/punk színteret. Ehhez remek lépés a Látóképek dalcsokra, keményen húz, kinyilatkoztat és bizony a srácok ezekkel a dalokkal keményen meg fogják táncoltatni azokat, akik egy koncertjükre odatévednek. Mi kérünk titeket itt nyomban: tévedjetek oda minél többen és ne nézzetek a napba! (Budai Benjámin)
Tavaly kevés olyan műfaj volt itthon, ami annyira teret nyert volna, mint a dallamos hardcore, egyszerűen tavaly kaptuk az arcunkba a jobbnál-jobb anyagokat, és tessék, az év végi 20-as listánkon is hemzsegnek az ilyen kategóriájú lemezek. A PETOFI bemutatkozó EP-je egy nagyon sötét hangulatú, metalos témákban burjánzó dallamos hardcore korong, amelyen nagyon határozott és nyomatékos témák vannak, a zenekar nem hisztizik, hanem keményen odalép, és olyan dolgokról énekel, amelyeknek ténylegesen van hitele. Kaptunk egy zseniális megvalósítású Petőfi feldolgozást is, rengeteg dühöt (néhol politikai felhangot, valamint a “Nincs haza, nincs lélek, nincs szerelem” – kicsit József Attila szerű kinyilatkozását) és energiát, amit a csordák csak megerősítenek az egyes tételekben. A Hanyatlás című EP tavaly ténylegesen a hazai zenei élet térképére lőtte a zenekart, futótűzként terjedtek a dalok, amelyek közül kettő, a Bányák és a Téltemető is felkerült hangkeresés időszakából a kislemezre. Hogy milyen a Hanyatlás dalait hallgatni? Olyan, mint amikor futsz egy sötét erdőben, keresed a kiutat és csak üvöltesz, de nem hall senki. Várjuk a nagylemezt! (Budai Benjámin)
A Wasted Struggle tavalyi kiadványa a tíz percet sem üti meg, de az utóbbi években már több bizonyíték is érkezett arra, hogy ilyen szempontból a méret egyáltalán nem számít. Az ősz elején a Cvlt of Grace-szel fél Európát körbeturnézó alakulat tíz perce pedig egy újabb volt a sorban. A black metalos riffeket a standard hardcore tempókkal ötvöző csapat bár nem feltétlenül mondható teljesen egyedinek, de hogy maximálisan értenek ahhoz, amit csinálnak, azt bebizonyítják itt is. A pofátlanul izmos hangzással megáldott Plaguebringer című EP-ről tulajdonképpen fölösleges is kiemelni akármit, a Bringer of Plagues bevezetőjétől az Extinction of Mankind breakdown-szerű lezárásáig ugyanazon a szinten döngölnek a fővárosiak, akik később még a Ghostchanttel is kihoztak egy splitet. Lassan jöhetne egy LP is. (Kolláth Benjámin)
Nem igazán mondhatjuk el azt, hogy a magyar deathcore-szerető közönség igazán el lenne látva jó zenekarokkal (főleg nem a progresszívebb vonalról). Ezt az űrt remekül igyekszik betölteni az egri The Palindrome Sequence legénysége. Egészen elképesztő, amit a Modern Renaissance című nagylemezükön hallhatunk (ez igaz a hangzásra is), egy másodpercig sincs megállás, végig nagyon magas szinten űzik a darálást és iszonyú komplex témákat játszanak (amik mellé néha igazán meghökkentő kiállásokat is becsempésznek). Az egyetlen hiba (ami nem is biztos, hogy hibának róható fel ebben a stílusban), hogy nem igazán található fogódzkodó a lemezen, ez alól talán csak a néha berobbanó falrepesztő breakdownok jelentenek kivételt. Külön kiemelném az egyik énekes, Bene Gergő teljesítményét, akinek mély hörgéseit néhány amerikai mainstream zenekar frontembere is megirigyelhetné. A magyar deathcore szintér egyik üde színfoltja ez a zenekar! (Rabotka Gábor)
Rég hallottunk a Korogról, de visszatértek! Egy kicsit megváltoztak, nem ezt szoktuk meg a zenekartól, bár 6 év elegendő idő, hogy a dolgok megváltozzanak. Ének a Korogban, emberek! Az új énekes pedig nem más, mint Tanka Balázs a Turbóból. Első hallásra furcsa, érdekes, nehéz anyag lett a Maybe Airlines, másodszorra fülbemászó zseniális, akadnak rajta slágerszagú nóták is. Terjedelmét tekintve lehet, hogy egy kicsit rövid, de mesterien összerakott és minőségi korong, nagyon fasza hangulattal, a fiúk kicsit hard rockosra vették a figurát. Érdekes, meglepő stíluskeveredések, keszekusza pöpec ritmusok, és a hörgés dallamossá változása ellenére is ízig-vérig Korog! (Szekeres Attila)
Az utóbbi két év nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy a hazai pop-punk színtér teljes mértékben átlendült a válságán és csak úgy jönnek a jobbnál jobb zenekarok (Have No Clue, Headstock stb.). Ennek a friss hullámnak a részese a veszprémi Makeshift Promise, akik – hogy tavaly megjelent cikkünket idézzük – „berántották a pop-punk láncfűrészt”. Az I’m Not As Good As I Thought egy ízig-vérig feszes és lendületes pop-punk EP, amelyben ugyanúgy ott van a Lifetime és a The Movielife öröksége (New Jersey-i pop-punk iskola befigyel), mint a kortárs, kicsit modernebb dallamhasználó zenekarok stílusjegyei (Crucial Dudes, Daggermouth, Maker stb.). A srácok kicsit múltat idéznek, kicsit játszanak a tengerentúli pop-punk hullám kedvelőinek, de mindenekelőtt ez egy önfeledt, hiteles és minőségi dalokból álló EP, tele olyan hangulatú dalokkal, amiktől garantáltan végre leszólítod azt a csajt, aki már két hete tetszik! (Budai Benjámin)
A Téveszme új anyagára majd három évet kellett várnunk, és valószínűleg többen mondanák azt az Akinek Minden A Vállán Nyugszik, Nem Nyugszik Senki Vállánra, hogy megérte rá várni, mint akik szerint nem. Nem találták fel újra a kereket, ugyanazt csinálják, amit mindig – dallamos hardcore/punk csavaros gitártémákkal és remek szövegekkel – és az egyetlen komolyabb újítás talán A Vész-szelidítő öt perc fölé nyújtása, de így is van annyi maradandó pillanat a kicsivel több, mint negyedórás anyagon, hogy ne csak muszájkiadványnak tekintsük, és igen, a Szomjazunk zárása még mindig 2014 egyik leglibabőrösebb pillanata. Azzal pedig, hogy konkrétan eltüntették a dallamos éneket (ha a Rejtett Alkönyvtárat nem számítjuk, ugye), nem a könnyen emészthető hallgatnivalók közé osztják be magukat, és tulajdonképpen – bár ez inkább személyes vélemény – ez így is van jól. (Kolláth Benjámin)
Hazánk poszt-rock büszkesége, a Képzelt Város még úgy is képes volt felkerülni az év végi listára, hogy az IO névre keresztelt EP-jükről szinte minden dalt hallhatunk már más hangszerelésben, ugyanis ez csak egy akusztikus lemez a legnagyobb „slágereikkel”. Az egyetlen új nóta persze zseniális lett és a régi dalok keményebb részeit is tökéletesen öltöztették át új köntösbe. Nagy dicséret jár nekik azért is, mert sikerült az eltérő hangzású dalaikat egy tető alá hozni úgy, hogy ne essen szét az album hangulata. Nem csak azért öröm hallgatni az IO-t, mert az Anatolij óta epekedve várjuk az új dalokat a bandától, hanem azért is, mert teljesen új élményt nyújt az EP az ismerős dallamok ellenére is. Ebben az évben is volt tehát mire a távolba révedni, és reméljük, a következő évet sem kell új Képzelt Város album nélkül eltöltenünk. (Jene Balázs)
Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az a zenekar, amelyik megalkot egy olyan remek lemezt, mint a Hellwakening, annak igencsak nehéz dolga van a következő dalcsokor megalkotásakor. A The Southern Oracle szerencsére nem próbált meg egy Hellwakening 2.0-t írni, hanem inkább letért az eddigi útról és egy dögletes mocsár felé vette irányt, aminek az eredménye egy nagyon sötét energiabomba lett. Ügyesen felépített, két részből (vagyis inkább lemezből) álló korong lett a [HTH/LTH], amibe belezsúfolták az összes gyűlöletüket és kiosztották az emberiség jó sok csoportját. Ez elsősorban a lemez első felére vonatkozik, ahova a gyorsabb, mozgósabb dalokat pakolták, míg a második szegmensre a súlyosabb, elborultabb darabokat, ráadásul igencsak remek vendégszereplésekkel (Áron András, Nathan Gray). Szerencsére még mindig pörög a szekér nekik, ugyanis nyáron a Harm’s Way társaságában fognak turnézni a srácok, aminek természetesen lesz hazai állomása is! (Rabotka Gábor)
Mi ez a lemezcím, ha nem egy kegyetlen önbeteljesítő jóslat a zenekartól? Pedig a This Moment Will Soon Be Gone megjelenésekor még mindenki teli pofával röhögött volna fel, ha valaki azt mondja, hogy a Subscribe még abban az évben bejelenti visszavonulását. Én meg ha a *** magazintól lennék valaki, most simán leírnám, hogy „a csúcson kell abbahagyni”, és hazudnék, mert ez a lemez nem a csúcs a Subinak, viszont egy eszelősen precíz, modern metal album, aminek legnagyobb erőssége pont az, hogy mennyire megosztó, önmagán belül is. Meg egyébként szomorú is, és súlyos is, és van amikor nem is, és van benne minden ami a zenekarra jellemző, és olyan, ami nem is, szóval ne azért hallgasd, mert ez az utolsó, mert lehet, hogy nem is. (Tóth Martin)
Nem épp hazánk legaktívabb zenekara a Ghostchant, de ez nem is meglepő, hiszen nem huszonéves suhancok alkotják a bandát. Bemutatkozásuk, a négyszámos Slaves is erről tanúskodik, érződik annak a hatása, hogy egyik tagnak sem ez az első zenekara. Nem adja magát könnyen a lemez, sokszor kell meghallgatni ahhoz, hogy beérjen és észrevegyük az apróbb részleteket is. Nehéz belepasszírozni bármilyen stílusba (talán nem is szükséges), mert a black metaltól kezdve a crustig rengeteg stílus felé kikacsintanak, a tempó nagyon változatos, a szélvészgyors váltásoktól kezdve a lassabb, depresszívebb témákig mindent megtalálhatunk, de talán ez is adja meg a lemez báját. A Slaves az első hírnöke volt a Ghostchant négyfelvonásos EP sorozatának, a következő a Nations lesz, februárban stúdióznak vele. Kíváncsian várjuk. (Rabotka Gábor)
Egy Stubbornról íródó cikknél/bekezdésnél egyszerűen nem lehet nem azzal kezdeni a mondanivalót, hogy az Apey & the Pea mellett minden kétséget kizáróan Halák Árpiék, azaz hazánk egyik legszeretettebb zenekara, a Stubborn nyújtja a legjobb teljesítményt élőben. A srácok félelmetesen értik a dolgukat, és ezt a Buzek Bence által editált The Long Drive Tour című turnévideó is bizonyítja minden hallgató, illetve ebben az esetben pontosabban néző számára. A tavaly tavasszal megjelent The Ache of Love pedig minden kétséget kizáróan az év egyik legjobb hazai metalcore teljesítménye volt, amelynek zajos hardcore punk hangvétele egyszerre volt földbe döngölő és arcba mászó. A srácok nagylemeze kemény lett, mint a beton, és olyan erővel csap arcon, mint amikor sétálsz az utcán, felnézel, és a fejedre esik egy tégla. Erős hangulat, nagyon jó szövegek (egyik tetőpont pl. a magyarra fordított La Fontaine-idézet), kiemelkedően jó sodrás és dinamika, jól eltalált dallamos hardcore témák és a zajos hardcore ágyába bújó metalcore. A The Ache of Love ráadásul az a metalcore lemez, ahol az egyes breakdownok és groove-ok is a helyén vannak. Ha kimész futni esetleg, akkor vidd el ezt lemezt és még többet fogsz fogyni, mint a diétáddal! Mi imádjuk. (Budai Benjámin)
Mondanunk sem kell, hogy a 2014-es év a hazai underground szcéna közelmúltjának egyik legdurvább éve volt, és ebből az egri Dryvia is bőven kivette a részét: a srácok rájöttek, hogyan is kell 2014-ben Magyarországon nagyon igényesen metalcore-t játszani. Az egész titka pedig nem volt más, mint a kreatív és mindenek előtt technikás gitártémák és változatos dalszerkezetek használata, amely során a dallamos hardcore íze-javából is kapunk az arcunkba, erős sodrást, sok érzelmet és mindenekelőtt: jól megírt dalokat! A Heartsick egységesen erős minőségben csordogál végig, hiteles tálalással és erős vokálteljesítménnyel megtámogatva (a húrszekciót egyszerűen nem győzzük dicsérni, sőt, itt még a dobtémák is kellemesen vannak megírva). A zenekar három éve még egy deathcore dallal jelezte helyét a térképen, amikor a Nuskull Magazin 2012-ben megjelent harmadik Guns Are Too Quick válogatáslemezén szerepeltek, azóta sok víz lefolyt a Dunán. Mi megemeljük a kalapunkat a lemezt elkészítő zenészek felett, és várjuk a csapat hamarosan érkező újdonságát! (Budai Benjámin)
Ha igazán bele akarnánk menni, hogy miért a stoner/doom páros az egyik legszexibb dolog a világon, akkor súlyos körmondatokat kellene áldoznunk a kifejtésre, pedig valójában csak annyi a teendőnk, hogy meghallgassuk a HAW parádés Soundtrack of Our Friendship című nagylemezét. Az egész zenei atmoszféra hemzseg a dögösebbnél dögösebb elemektől (kérjük, valahol véssék kőbe ezeket a gitártémákat), már maga a hangzás külön kézrázást érdemel, ennél jobb alig született itthon abban a kategóriában, amely ennyire kiszolgálná a zenei eszköztár céljait. Márpedig itt kapunk világbajnok zúzdát, Makó Dávid hasonlóan aranyérmes hangját, akusztikus betéteket és egy baromi erős atmoszférát, amely egy masszaként körbeleng, és igazából arra késztet, hogy bepattanj egy Ford Mustangba és akár a mocsáron is átmenj vele. Még ha nem megy, akkor is. Ha a Fight Club a tipikus „férfifilm”, akkor a HAW új nagylemeze egy tipikus példa a „férfilemezre”. Gratulálunk! (Budai Benjámin)
Magyarország legtökösebb power triója. Talán így lehetne a legegyszerűbben jellemezni az Apey and the Pea-t, akik mind lemezen, mind élőben hengerelnek, egyben a színtér talán legszimpatikusabb figurái. A Devil’s Nectar óta nem telt el sok idő, mégis egy újabb párját ritkító albumot tettek le az asztalra a Hellish képében (nem csak honi viszonylatban), ami viszont valljuk be, nem akarja a stílust megváltani, sokkal inkább életben tartani, ez pedig remek dalok és példaértékű attitűd már-már tökéletes elegyével sikerült is. Újfent közös nevezőre hozták a kriptaszagú doomosabb témákat a 70-es évek ősrockjával, amit ugyanúgy értékelhet egy Pantera rajongó, mint egy konzervatívabb Black Sabbath arc, hidat képezve a stílusok között, igyekezve azok legjobb pillanatait felvonultatni, mindenféle izzadságszagtól mentesen. Szinte érthetetlen, miért nem csapott le rájuk még egy külföldi kiadó, a sokadik ötlettelen metalcore próbálkozás helyett. Még Kirk papa is Apey pólóban feszített a zágrábi Crowbar koncerten tavaly – kell-e ettől jobb ajánló, ha még nem csekkoltad volna le az Apey and the Pea új lemezét?! (Tósaki Andor)
Hazánk egyik leggyakrabban leszupergrupozott zenekara ugyan nem siette el második albumának munkálatait, de bő három év után végül busásan megfizették a hallgatóság türelmét, és ismét egy közel tökéletes lemezt tettek le az asztalra: a Hell Sweet Hell progrockon innen és túl is az év egyik legnagyszabásúbb, legsokszínűbb és legmagávalragadóbb lemeze, amelynek saját kis világába (vagy még inkább világaiba, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy itt minden egyes dal önmagában is az) sokadszorra is ugyanakkora élmény belemerülni, mint első alkalommal. (Völgyesi Ádám)
Az első helyért vívott csatában elképesztően nagy küzdelem volt: a miskolci Anchorless Bodies tényleg csak egy hajszállal maradt le az első helyről, de ettől függetlenül a dallamos hardcore-ban utazó zenekar a 2014-es év egyik nagy underground szenzációja volt. Az Everything Might Fall Apart egy teljes hosszában érzelmi viharnak tulajdonítható kitárulkozás, amely csak úgy hemzseg a jobbnál-jobb slágerekben, a poszt-rock textúrákban, a ritmikai váltásokban és az iszonyat erős dalstrúktúrákban. Ennek az oka pedig csak abban keresendő, hogy ezek a srácok itthon az egyik legjobban tudnak dalokat írni, néhány tétel tényleg annyira szívfacsaróra sikeredett (Pap Marci torka aranyból van, de tényleg), hogy nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy hogyan tudják megugorni ezt a szintet a miskolci fiúk. A lemez nagyon szentimentális hangvételű, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, amelyet a hangzás pedig csak tetéz, de ha kell, akkor előkerül a korábbi EP anyagok metalcore-ja is, pl. Jakab Zoli beugrása a lemez egyik legkeményebb pillanata, de Simi közjátéka is nagyon-nagyon jól sült el. Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudjuk, az utóbbi évek egyik legjobb magyar lemeze. Köszönjük, Anchorless Bodies, folytassa! (Budai Benjámin)
Ha volt tavaly olyan magyar album, amit mindenkinek legalább egyszer meg kellett volna hallgatnia, akkor az a HAW frontember Makó Dávid egyszemélyes projektjének, a The Devil’s Trade-nek a bemutatkozó anyaga. Az album olyan szintű érzelmi töltet hordoz magában, ami már úgy hiányzott itthon (nem mondom azt, hogy színtérről, mivel idehaza szinte egyedülálló, amit Dávid művel), mint egy falat kenyér. A rendkívül személyes hangulat remek dalokkal karöltve azonnal beszippantja az erre fogékony hallgatót, teljesen elfeledteti, hogy többnyire csak ének-gitár kettősét halljuk, semmiféle hiányérzetet nem kelt. Közelről sem egy könnyű hallgatnivaló, de meghálálja a ráfordított időt, fejből kitörölhetetlen dallomok/érzések kavalkádja a Those Miles We Walked Alone. Vitathatatlan első helyezés, az ilyen lemezekért érdemes zenerajongónak lenni, stílusoktól függetlenül. (Tósaki Andor)
