10 ok, amiért szerettük a Subscribe búcsúkoncertjét

11928590_10204763222627125_1825483182208964134_n[1]

Hát ez a nap is eljött és elmúlt: elköszönt a közönségtől hazánk egyik modern metal zászlóshajója, a Subscribe. A 15 év alatt fővárosi underground kincsből mára országos kedvenccé növő, sokféle stílusból merítő és élőben is megállíthatatlan zenekar idén januárban jelentette be, hogy a nyár végén hosszabb szünetre vonul, és ennek szellemében péntek este elég méretes tömeg is sereglett a Budapest Park színpada elé, hogy jó időre bespájzoljon koncertélményekből. Azokból pedig jutott bőven mindenkinek – össze is szedtük a 10 kedvenc mozzanatunkat.

Grand Mexican Warlock

Az első kiemelkedő epizód mindenképpen az előzenekari szerepben játszó Grand Mexican Warlock műsora volt. Azt ugyan kár lenne tagadni, hogy a csapat inkább kisebb színpadokon van otthon, hiszen kerek hét órai kezdésükkor még csak pár sornyi érdeklődő ácsorgott a nézőtéren, de Szabó Laciék ennek ellenére is odatették magukat, és bő egy órán át igyekeztek elámítani a jelenlévőket sokszínű és sokrétű progrockjukkal. A zenekarban a legutóbbi tavaszi beszámolónk óta a zenei agytröszt Lac maradt az egyedüli gitáros, de a srácok többnyire remekül kompenzálják a második hathúros hiányát extra vokál- vagy billentyűszólamokkal, és csak egy-két helyen tűnik fel, hogy innen bizony hiányzik valami – olyankor viszont nagyon. A legjobb példa erre talán a Losses zárótémája, ami mostanában a korábbi földcsuszamlások helyett csak egy relatíve szerényebb kőomlás súlyával temet maga alá, és persze szabadulni így sem könnyű alóla, de mégis lényegesen kisebb nyomással nehezedik ránk. Ettől eltekintve viszont még a fényes napsütés ellenére is meglepően jól működött a műsor, és a banda jó eséllyel szerezhetett magának pár új követőt is.

Extra hosszú Subscribe szet

A főzenekar kivételesen hosszú és ritkaságokkal teli programot ígért a búcsúestére, ezt pedig nagyjából be is tartották – Bálinték több, mint 100 percet álltak a színpadon, és bár olyan sokak által kért igazi csemegék, mint a Rebirth, az Oidipus, a Countenancing vagy az n tart a végtelenbe ezúttal sem kerültek terítékre, azért így is volt min meglepődnünk.

Koszi Janka / Delirium II. – The Tremens

Ilyen volt a Stuck Progress to Moon egyik régóta nem játszott húzódala, egy még régebb óta nem látott énekesnővel: Janka utoljára talán a négy évvel ezelőtti Áthangolva koncerten csatlakozott a srácokhoz, most pedig ismét ahhoz hasonlóan elvarázsolt pillanatokkal ajándékozott meg minket a dal előtt.

Highfly + X-Man

A dalválasztás másik meglepetését az ugyancsak ritkán előkerülő őssláger Highfly jelentette, ami azoknak a bizonyos énekkiállásoknak hála azóta is a banda egyik leghatásosabb refrénjével büszkélkedhet, az első lemez számlistájához hasonlóan közvetlenül utána bedobott X-Mannel együtt pedig garantáltan sok régi rajongónak adta a buli egyik csúcspontját.

Cséry Zoltán

Szintén jó ideje nem láttuk a zenekar kvázi hetedik tagját, Cséry Zoltán billentyűst, most azonban ő is tiszteletét tette, és a teljes programot végigjátszotta a srácokkal, jó pár helyen gondoskodva a dalok felvezetéséről, vagy még tovább színesítve azok hangszerelését – utóbbira remek példa volt a Tremens, vagy annak előzménye, a…

Blue Mescaline

Ugyan a dal eleje megint nem volt, a második fele meg szinte minden koncerten elhangzik, de mégis muszáj kiemelnünk – hiszen a leguggolós-felugrós közönségjátékot, meg az abból kitörő karartikus finálét egyszerűen nem lehet megunni, mindahányszor az adott buli egyik tetőpontját jelentik. Ezúttal pedig még Bálintot is megúsztattuk közben.

A közönség

Ha már a közönségjátékoknál tartunk, azokból amúgy sem volt hiány, a szokatlanul aktív publikum jóformán minden második dalra bemutatott valami pit-gyakorlatot. De tényleg, a tömegszörfös hadaktól a vakutengeren át az indokolatlan össze- és körbefutásokig volt minden. (apropó – srácok, pont a Gazing elejére circle pitezni?! A visszatérő bulin erre inkább egy wall of death-et szeretnénk látni, köszi!)

Obsessive-Compulsive

Már a tavaszi turnébeszámolóban is elmondtam, de megint el kell mondanom: az Obsessive-Compulsive befejezése a teljes Subscribe-életmű legsúlyosabb elborulása. Mint amikor egy tehervonaton elromlik a fék, és addig nincs megállás, amíg valami éles kanyarban le nem tér a sínről, egyenesen neki a szemben lévő sziklafalnak. Még szerencse, hogy ezt Atishék is így gondolják, és az utolsó lemez megjelenése óta rendre minden bulit ezzel zártak. Most is elsöprő volt.

Ráadás: Between Heaven and Her

Nem, csak azért sem az Álomtégla. Mert egyéni preferenciámat félretéve is, milyen gyakran látunk olyat, hogy egy zenekarnak egy 8 perces, hangulat- és hangnemváltásokkal teli opusz az egyik legnagyobb slágerévé érjen? Pedig a Subinál így van. Nem is meglepő, hogy a Bookmarks két legnépszerűbb dalát felvonultató visszatérés alatt megint olyan ünnepélyes magasságba emelkedett a hangulat, hogy…

Finálé

…a ráadás után a közönség még hosszú percekig nem is volt hajlandó eloszlani a színpad elől, újra és újra és újra valamilyen méltató rigmus kántálásába kezdett. Persze ez így nem hangzik olyan nagy dolognak, de a banda facebook-jára feltöltött videó majd egyből perspektívába helyezi a dolgokat. És bár több dalt az idő lejárta miatt sajnos már nem kaphattunk, az így is szó szerint lerítt Mikékről, hogy megint mennyire meghatódtak a fogadtatástól. Szép volt, fiúk, és mihamarabb várunk titeket vissza!