Szétesőben voltunk, az énekesünk rehabra járt… és akkor megírtuk a legjobb lemezünket!

Tracklist:

1. Can You Feel My Heart
2. The House of Wolves
3. Empire (Let Them Sing)
4. Sleepwalking
5. Go to Hell, For Heaven's Sake
6. Shadow Moses
7. And the Snakes Start to Sing
8. Seen It All Before
9. Anti-Vist
10. Crooked Young
11. Hospital for Souls

Műfaj: metalcore, alternatív metal

Hossz: 44:11

Megjelenés: 2013. április 1.

Kiadó: RCA

Minden stílusnak és generációnak megvan a definitív lemeze: a punknak a London Calling, a grunge-nak a Nevermind, a 2010-es évek metalcore-jának pedig igen nagy valószínűséggel a Bring Me the Horizon negyedik nagylemeze, a Sempiternal, ami olyan sebességgel és ívben lőtte ki a sheffieldieket a sztratoszférába, hogy a haterek azóta is csak mankóval tudják leírni valamire, hogy “szar”. De mi vezetett oda, hogy egy csapat brit deathcore lad, akiket a metalszíntér módszeresen kirekesztett és csak a hajvasalással, a színes pólókkal és a full sleeve tetkókkal azonosított, és akik a konstans bulizás, önpusztítás és nedves tinilánybugyik össztüzében a feloszlás szélére sodródtak, megírjon egy olyan lemezt, amit zenekarok mind a mai napig(!) próbálnak lekopizni és – több-kevesebb sikerrel – feltörni a titkos receptjének pecsétjét? Ezt vesszük most át a Sempiternal megjelenésének tizedik évfordulóján.

Tekerjünk is vissza az időben 2011-ig. Miután a banda megjáratta az előző, kilométeres című lemezét, a turné végeztével úgy érezték, hogy ez a legmagasabb lépcsőfoka annak, ameddig eljuthattak egy független kiadóval. Ekkor már az Epitaph “terítette” a srácok anyagait és promóját Észak-Amerikában és Kanadában, de földrajzi helyzetükből adódóan elsősorban még mindig a – mára inaktívvá vált – brit Visible Noise kötelékébe tartoztak. Utóbbival a kezdetektől dolgoztak együtt a fiúk, de ahogy a világ elkezdett feléjük jobban nyitni a There Is a Hell… után, úgy érezték, hogy egyszerűen nincsenek egyenes arányosságban az elképzeléseik a ‘Noise büdzséjével. Végül ezért nem is valósult meg a Suicide Seasonéhez hasonló elektronikus remixkiadvány a „hosszú című” dalaiból (vagyis de, egy EP formájában, ami a The Chill Out Sessions címet kapta, és 14 előadó helyett mindössze egyetlen producer formálta át a rajta található mind a hat számot), és ezért nem tudták már korábban sem finanszírozni pl. a Lads on Tour turnédoksijuk kulisszák mögötti bővítményét – amit egyébként a fent említett lemez újrakiadásával együtt szerettek volna megjelentetni.

Így esett, hogy 2012 nyarán Oli Sykesék leszerződtek a Sony lemezkiadójához, az RCA Recordshoz, ahol mind a mai napig tartózkodnak. A fiúk “bezsákolása” kapcsán a kiadó ügyvezető igazgatója, Colin Barlow 2013-ban úgy nyilatkozott a The Guardiannek:

Fontos, hogy ne essünk túlzásba – kritikus fontosságú!

Majd ezt rögtön meg is tette, amikor úgy fogalmazott, hogy a BMTH szerződtetése

olyan nagy horderejű dolog, mint amikor a Sony megszerezte az AC/DC-t, vagy amikor a Metallica nagykiadóhoz került.

Oli – lévén a nagyratörő elképzelései mellé még nem párosult kifinomult modor – vissza is szólt a főninek, amikor ugyanebben a ‘Guardian-cikkben azt mondta:

Csalódni fogsz, haver! […] Eljön a nap vége és mi még mindig nem vagyunk a Metallica, nem hangzunk úgy, mint a Metallica, nem akarunk a Metallica lenni és nem is leszünk a Metallica. A saját magunk hangja szeretnénk lenni.

Ehhez még a gitáros és egyik fő dalszerző, Lee Malia hozzátette, hogy:

Mi soha nem fogunk arénákat megtölteni. Ha ebben reménykedsz, azzal csak magadat áltatod.

Mai szemmel visszanézve milyen kishitűek voltak a srácok a siker küszöbén tapicskolva, szakadt skinny farmerben és lerúgott Vans-csukában!

De ne szaladjunk még ennyire előre, ugyanis szintén még 2012-ben esett meg

a zenekar történetének máig egyik legfontosabb eseménye, ami nem más volt, mint Jordan Fish színre lépése.

’12-ben a banda nem turnézott, koncertet is alig adott, interjúkat, nyilatkozatokat meg még annyira se. Teljesen elszeparálták magukat a külvilágtól, afféle izolációba vonultak (még mielőtt a szó jelentéstartalma negatívra fordult volna a tudjukmitől), ahogy azt tették már a Suicide Season vagy a There Is a Hell… írásakor is. A BMTH tagjai sosem voltak képesek az úton, turnézás közben dalokat írni, ezért is kapóra jött nekik az északnyugat-angliai tavas, erdős környezet, ahol eleinte csak a dalok váza keletkezett, majd áttelepültek egy szupertitkos stúdióba, amiről később kiderült, hogy az Angelic Studio volt Banburyben.

Itt már javában velük nomult a Worship korábbi billentyűse, Jordan Fish, hogy elektronikát és sample-öket csempésszen a dalokba, eleinte csak mint session zenész. Jordan legfőbb feladata az volt, hogy a srácok elképzeléseit megvalósítsa, azonban a kocka hamar fordult, amikor ráébredtek, hogy a csávónak jó érzéke van az atmoszférateremtéshez, így rövidesen ő lett az egyik fő komponense a folyamatoknak. Fish és Sykes közt hamar megbonthatatlan kémia alakult ki, annak ellenére, hogy nem is ugyanazokat a zenéket hallgatták, vagy alapvetően másképp gondolkoztak dolgokról. A víziójuk aztán egybeforrt, és sokszor a banda többi tagjától elkülönülve okoskodtak a dolgokon – esetenként a gitáros Maliával kiegészülve.

Ez nem mindenkinek tetszett, és kisvártatva nézeteltérések alakultak ki a zenészek közt, kiváltképp a másik gitáros, Jona Weinhofen részéről, akinek nem igazán jött be az új vonal, így hurr-durr, a lemez megjelenése előtt dobbantott is. Jona egyébként korábban az ausztrál I Killed the Prom Queen gitárosa volt, majd amikor az földbe állt, átszegődött a kaliforniai Bleeding Through soraiba, ezután töltött el négy évet a BMTH-val (ez idő alatt csak a hosszú című lemez munkálataiban vett részt). A távozása után vissztért a feléledő IKTPQ-be, ami azóta ismét kivérzett, 2021 óta pedig a gitáros a Destroy Rebuild Until God Shows sorait erősíti, ahol a tavalyi visszatérő albumon, a Destroy Rebuilden már hallható is a játéka.

2012 szeptemberében aztán kiderült, hogy Terry Date lett a lemez producere, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint a Pantera, a Limp Bizkit vagy a Deftones, szóval értett egy s mást a csízióhoz. Bár a csapat azt hitte, hogy a nagykiadó és a nagynevű producer majd egy jóval rádióbarátabb sound felé tereli őket, de mindenki arra ösztökélte a srácokat, hogy írják meg az eddigi legsúlyosabb kiadványukat. Ez hellyel-közzel meg is történt, mind a szövegek, mind a koncepció valóban addig nem ismert mélységeit tárta fel a világ előtt a banda lelkének, viszont a hangzás – ahogy azt már mind tudjuk – jóval populárisabb elemekből inspirálódott. A legnagyobb hatás nyilvánvalóan az elektronikus zene és annak leágazódásai, mint az ambient, a dance voltak, de markáns mennyiségben képviseltették magukat a filmzenei elemek és a zongorás, szintetizátoros megoldások is. A banda azóta több interjúban is szóvá tette, hogy ekkoriban a 2002-es poszt-apokaliptikus horrorfilm, a Danny Boyle jegyezte 28 nappal később soundtrackje pörgött náluk orrvérzésig. A srácok szerint a Sempiternal vakmerőségét nagyban befolyásolták a There Is a Hellen alkalmazott kísérletek, az a cucc egyfajta táptalajként szolgált, így nem kellett egyből a mély vízbe lökniük a hallgatót valami teljesen újjal.


John Murphy dala a 28 nappal később soundtrackjéről, amit később a BMTH fel is dolgozott

Az album azért is különleges, mert a korábbi lemezekhez képest egyáltalán nincs rajta feltüntetett és észrevehető közreműködő (ez amúgy a soron következő That’s the Spiriten is így volt), itt csak háttérvokálosként vendégeskedtek a svéd poszt-rock-zenekar, az Immanu El tagjai, valamint rajongók és a Drop Dead Clothing (Oli saját ruhamárkája) munkatársai segédkeztek a kórusokban.

2013 elején a világ még szinte ki se józanodott szilveszter után, a banda már összeszorított farpofákkal izgult, hogy mit fognak szólni az emberek az első hanganyagukhoz a lemezről. Itt dől el ugyanis minden: ha az előzetes dal nem tetszik senkinek sem, jól lebőgnek a nagykiadó előtt, és soha nem jutnak tovább a kora esti, második legnagyobb színpados pozíciónál. A srácok azért sem voltak egyszerű helyzetben, mert ahogy azt Matt Nicholls dobos is elmondta egy későbbi interjú során:

A banda szétesőben volt, az énekesünk rehabra járt… és akkor megírtuk a legjobb lemezünket!

Január 4-én a BBC Radio 1-en, Daniel P. Carter Rock Showjában aztán debütált a Shadow Moses, és hát mondani se kell, milyen érzés lehetett, csak gondolj vissza arra a pillanatra, amikor először hallottad: egy éteri áriázást követően bedurran a pulzáló elektronika, és elkezdődik a “párbeszéd” Oli Sykes és a kórus közt:

Can you tell from the look in our eyes?
We’re going nowhere!
We live our lives like we’re ready to die,
We’re going nowhere!

Majd az a hallójáratból kivakarhatatlan, instant bólogatásra késztető, mocskosul groove-os riff, és a szöveggel ellentétben a srácok pont hogy haladtak valamerre: a hype megkezdődött, a zenekar révbe ért. A dal mindmáig időtálló klasszikus, amin egy pillanatig se hallatszik, hogy több mint tíz éves lenne.

Ezután februárban kijött az Antivist, amiről a banda egyébként először azt állította, hogy Jonáról, a kilépett gitárosukról szól, aztán ezt arra módosították, hogy ő ihlette, majd az lett a végső nyilatkozat, hogy a hozzá hasonló mindsetű emberekről/-nek szól. Időközben a lemez is leakelődött, úgyhogy a srácoknak is fel kellett kötniük a gatyeszt és belehúzniuk a promóba, ki is pörögtek a Sleepwalking, majd a Go to Hell, for Heaven’s Sake klipjei, majd végül az eredetileg április 29-re tervezett album megjelenést április elejére hozták. Ugye milyen durva, hogy voltak idők, amikor még előrébb hoztak megjelenéseket a halasztás helyett?

A Sempiternal egyöntetű pozitív reakciót kapott mind a kritikusok, mind a rajongók részéről, és még az is nehezen talált fogást rajta, aki azelőtt szüntelenül köpködte a savat Sykesékra. A Kerrang! 5/5-re értékelte a lemezt, de még az alapvetően nem rockra és metalra szakosdott, a kemény zenék elől módszeresen elzárkozó NME is 8/10-et adott rá – nálunk is egyébként ugyanennyivel sózta nyakon az anyagot szigorú exkollegánk. A méltató jelzők mellett többen is a Linkin Parkhoz hasonlították a hangzást, ami inkább volt bók, mint sértés, lévén Oli Sykes többször is hangoztatta, hogy mekkora inspirációja az alternatív rock/nu metal-zenekar, és azon belül is Chester Bennington énekes.

A lemez a brit albumlistán harmadikként nyitott, a rock charton meg elsőként. A szigetországban 9000 példány fogyott belőle az első héten, az Egyesült Államokban meg több mint 27 000, ezzel fel is jutott a Billboard 200-as listájának 11. helyére. A Shadow Moses és a Sleepwalking klipjei jelenleg egyaránt 75 millió megtekintésnél járnak a YouTube-on, az albumot nyitó Can You Feel My Heart pedig 160 millióval tör a csúcsra. Ez utóbbi egyébként közel 500 millió(!) lejátszást számlál a Spotify-on, míg a másik két dal 150 millió környékén van. A lemez máig hihetetlen népszerűségnek örvend a Bring Me’-rajongók körében, nemhiába játszik róla még mindig dalokat a banda élőben, ami azért lássuk be, nem egy megszokott dolog az efféle zenekaroknál.

A Sempiternal hangzása annyi fiatal bandát inspirált a 2010-es években – és még napjainkban is -, hogy voltak zenekarok, akik karrierjük elején szinte teljes mértékben lekopizták az egészet (pl. Bad Omens), de említhetnénk akár a megkerülhetetlen, a retinánkba égett artworköt is, vagy a Sykes észak-angol akcentusa által generált mémeket (Sandpit Turtle, Can You Phil Mahar stb.). A nagy “emo revival” keretében pedig a TikTok fiataljai is elkezdték felfedezni maguknak azokat a dalokat, amik akkor jöttek ki, amikor ők nagy valószínűséggel még csak borsópürét büfiztek az evőkéjükre. A Sempiternal öröksége és hagyatéka egész egyszerűen kikerülhetetlen, ha a Bring Me the Horizonról van szó.

Napjainkban pedig ismerjük a zenekar sztoriját: a józan(abb) életet élő Oli és társai azóta – sokak örömére, még többek bánatára – még inkább kitolták a zenei határaikat, ezáltal nyitva egy jóval nagyobb réteg felé, és kollaborálnak boldoggalboldogtalannal, franchise-t építenek, arénákat és stadionokat töltenek meg, Máltán tartanak saját fesztivált nagynevű bandákkal, és idén ők lesznek a legnagyobb brit rock- és metalzenei rendezvény, a Download Festival headlinerei. Minden túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy ők lettek a brit metaltörténelem egyik legnagyobb sikersztorija, ehhez pedig nem kellett más, mint egy kis furfangosság, egy új tag, egy kis tök, és hajlandóság a narratíva megváltoztatására. Lehet sok mindent mondani a BMTH-ra, de az, hogy amikor úgy tűnt, minden szcéna kiveti őket magából, nem szarták össze magukat, hanem inkább mindenkit maguk mögé utasítottak és kialakították a saját brandjüket, az minden, csak nem fika-alapanyag. Ez a konstans felfelé ívelő pálya pedig ahhoz a lemezhez vezethető vissza, aminek már a címe is giganagy nomen est omen, de az örök érvényű jelmondata se vesztett fabatkát sem az értékéből, miszerint:

This. Is. Sempiternal.

A BMTH június 1-jén a Budapest Arénában koncertezik, és a műsorban garantáltan lesznek dalok a Sempiternalről is. A vendégzenekar a Spiritbox.