Bring Me The Horizon – Sempiternal

Tracklist:

01. Can You Feel My Heart
02. The House of Wolves
03. Empire (Let Them Sing)
04. Sleepwalking
05. Go to Hell, For Heaven's Sake
06. Shadow Moses
07. And the Snakes Start to Sing
08. Seen It All Before
09. Anti-Vist
10. Crooked Young
11. Hospital for Souls

Műfaj: metalcore

Támpont: Architects, Linkin Park

Hossz: 44:11

Megjelenés: 2013. április 1.

Kiadó: RCA

Webcím: Ugrás a weboldalra

Három éve a Bring Me the Horizon rohamtempóban hagyta el a megérdemelt süllyedésben lévő deathcore trendet, és a hosszúcímű albummal egyszerre sikerült megtartaniuk és növelniük a táborukat - ami ennél azonban sokkal fontosabb, hogy akkor ki is léptek azon bandák közül, akiket azért szeretnek, mert egy bizonyos műfajt játszanak, és beléptek abba a halmazba, akik a rajongást pusztán saját magukkal váltják ki (persze egy Sykes-kultusz már előtte is volt). Ezek után nem volt nehéz megtippelni, hogy a hangzásuk milyen irányba fog továbbmenni, de arra talán senki sem gondolt, hogy a Linkin Park lesz az egyik leggyakrabban emlegetett hasonlítási pont a Sempiternallal kapcsolatban. Hogy mégis milyen lett a jócskán idő előtt kiszivárgott album (az Epitaph streammel reagálta le a dolgot, ezért is van most megjelenési dátum előtti kritika)? Olyan, amiből kiderül, hogy a Jona Weinhofen-botrányt leszámítva a Bring Me the Horizon egy nagyon okos és nagyon precíz zenekar.

Ha csak a lemez előtörténetét nézzük, akkor a Sempiternal egy nagykiadós debüt Terry Date (Pantera, Deftones, Limp Bizkit) sztárproducerrel, amire poszt-rockot ígért a zenekar, és aminek a felvételei után kitették a gitárosukat (Weinhofen), akiről kiderült, hogy nem írt egy betűt vagy hangot se az anyagra, valamint taggá avattak egy billentyűst (Jordan Fish), akiről kiderült, hogy aktív részese volt a lemez megírásának. Ez így szép nagy kavarodást sejtet, pedig a végeredmény kerek egésze őket igazolja: a hangzásuk úgy ment tovább egy kommerszebb irányba, hogy közben azért maradtak metalcore elemek, és a slágerek minden eddiginél magasabb száma mellett igazából ez az, amivel megint győzött a zenekar. Kulcsfontosságú, hogy milyen precízen eltalálták, hogy mennyire mehetnek át rockbandába úgy, hogy közben ne veszítsenek többmilliós rajongótáborukból, és hogy olyan legyen a hangzásuk, ami meg tudja hódítani a hörgésidegen füleket is, a Sempiternal ugyanis az a lemez, amivel egy elképesztően népszerű underground csapatból mainstream sikertörténet lehetnek. Ehhez három dolgot ad az album: elsőként olyan elektronikát, amit a nyitáson kívül nem használnak vásári módon, a szerepe nem hangsúlyos, viszont a jelenléte az, így pedig nem elidegenítő, hanem hozzájárul a hangulathoz, valamint emel az egyes refrének értékén (hasonló hatása van a háttérvokálos szereppel bíró svéd poszt-rock bandának, az Immanu Elnek is).  A második maga Oliver Sykes, aki rögtön két nagyon erős fegyvertényt hoz: az „érthető”, és így nagyobb rétegek számára könnyebben megszerethető, jellegzetes üvöltéseit, valamint egy olyan tiszta énekhangot, amiben valószínűleg egyforma szereppel bír egy énektanár, a háttérvokál, a stúdiómunka és…

…Chester Bennington. Egyértelműen a Linkin Park énekesétől lesett el stílusjegyeket, amit jól is tett, hiszen Bennington az, akinek “elnézik” milliók, hogy torkaszakadtából kiabál, ha azt megfelelő mennyiségű szentimentális énektémában oldja fel – nyilván itt ugyanazok az arányok nem működtek volna, de azért így is hangsúlyos a tiszta/tisztább ének mennyisége (az And the Snakes Start to Singben például alig van kiabálás). A harmadik, és talán legfontosabb pedig az, hogy a Bring Me The Horizon negyedik albuma egy óriási slágerlemez: elindul a korong, és sorra jönnek a potenciális koncertkedvencek, talán nincs is olyan dal, ami ne állná meg a helyét kislemezen, klippel megtámogatva. Vannak nagyon szentimentális darabok (a poszt-rock az Immanu El szerepeltetése mellett inkább egyes dallamok hangulatában van jelen), teli torokból kiabálható megaslágerek, de még az előző album(ok) negatív hangneme és keményebb stílusa is visszatér az Anti-Vist című mosh-himnuszban (meg is gyűri kicsit a lemez egyébként teljesen egységes képét, de a lázadó tinédzsereket maximálisam kiszolgálja majd). Ezek után a verdikt nem túl meglepő: a szórakoztatáson kívül nincs igazából más érdeme a lemeznek, de ennyi is elég, ha olyan hatékonysággal teszi azt, mint jelen esetben a Sempiternal. Lehet őket dicsérni a fejlődés miatt, vagy amiért „mertek” váltani, de a lényeg úgyis az lesz, hogy írtak egy egész albumnyi slágert, amelyek nem bántóan klisések, nyálasak, vagy egydimenziósak, és így hosszabb lesz az életidejük is, illetve talán a rockzene közönsége mellett az őket eddig lenézőket is megtalálják. Ugyanis ha ez után a lemez után szedték volna össze a többmilliós rajongótáborukat, ezredannyian gondolnák, hogy nem érdemlik meg a közönségüket – reméljük, hogy a jövőben csak olyan albumok érkeznek tőlük, amikről ezt elmondhatjuk. 8/10