Bring Me The Horizon – There Is a Hell, Believe Me I’ve Seen It. There Is a Heaven, Let’s Keep It a Secret

Tracklist:

01. Crucify Me (feat. Lights) (6:20)
02. Anthem (4:50)
03. It Never Ends (4:34)
04. Fuck (feat. Josh Franceschi | You Me at Six) (4:55)
05. Don't Go (feat. Lights) (4:58)
06. Home Sweet Hole (4:38)
07. Alligator Blood (4:32)
08. Visions (4:09)
09. Blacklist (4:00)
10. Memorial (instrumental) (3:10)
11. Blessed with a Curse (5:08)
12. The Fox and the Wolf (feat. Josh Scogin | The Chariot) (1:43)

Hossz: 52:57

Kiadó: Visible Noise

Webcím: Ugrás a weboldalra

Láttad az Eredet című filmet? Megértetted? Tényleg megértetted? Ha igen, és el tudod fogadni, hogy az általános túlértékelés hátterében egy újkori filmkorszakot hiánytalanul summázni kívánó alkotást tekinthettél meg annak minden valós és ködösített jelentésrétegével együtt, képzelj el egy hasonló, némiképp monumentális, némiképp homályosan hagyott – ezáltal túlmagyarázásra lehetőséget biztosító – próbálkozást zenei periférián. Megy? Nem megy? Nos, a Bring Me The Horizon most ilyen fába vágta a fejszéjét.

Lényegében arról van szó, hogy a két éve általam határozottan elítélt (10/3.) és méltán elfelejtett Suicide Season nagylemezt követően a zenekar új tagot köszöntött – egy valódi zenészt, azaz – a Bleeding Through és az I Killed The Prom Queen sorait is megjárt Jona Weinhofen gitárosban. Ez pedig érzékelhető minőségi javulást eredményezett a zenekar dalszerzési metódusában, műfaji rálátásában, és egyáltalán abban a marketinggépezetben, amit a BMTH neve fémjelez és sűrít össze: ennek kiteljesedése pedig az alábbi lemez. Egy olyan lemez, amely épp annyi újdonságot – pontosabban a jelenlegi zenei közegben nem túl gyakorta bevett eszközöket – mutat fel, amennyire egységesíti a másodhullámos metalcore-ról és emocore-ról eddig kialakult képünket. Ilyen szempontból pedig a közel egyórás terjedelemre rúgó ’There Is a Hell kétségkívül a zenekar eddigi legkomolyabb, leginkább zenei és leginkább sokszínű kiadványa, amely egy érett(ebb), valóban zenélni óhajtó bandát tükröz vissza. A zenei alapok hangzás terén az újkori (Come Clarity utáni) In Flames beállításait ültetik át új közegbe, úgy, hogy a gitárokon hallható dallamívek csak közvetetten ápolnak göteburgi hagyományokat, és a standard metalcore eszközökkel is csak pacsizó viszonyban vannak. Ehelyett tényleges hangsúlyt kapnak az egyéni(nek ható) ötletek, amelyek gyakorlatilag az utóbbi tíz évet kívánják saját szájíz összefoglalni mind a köztudatban értelmezett metalcore, mind az emocore szempontjából. A hangsúly itt pedig az alábbi perifériák megtoldásának minőségében van, hiszen lényegében a zenekar által meginvitált vendégzenészeknek köszönhető az, hogy a ’There Is a Hell egy kétségkívül komolyan veendő lemezként vívja ki magának jó eséllyel az év legszórakoztatóbb metalcore albumának címét.

Konkrétan arról lenne szó, hogy a Suicide Season egyetlen előnyeként megjegyzett elektronikai kísérletek arányaiban ugyan háttérbe szorultak, minőségileg azonban olyan lendületes és húzós összhatást kölcsönöznek a daloknak akár aláfestő hangszínek és mesterkélt lebegtetések, akár vad tördelések formájában, amely eredményeként az élmény is megjegyezhetővé válik. Legyen szó alkalmi hangszín-manipulálásokról, netán emocore gitárdallamok hangulatbeli kiterjesztéséről, minden a helyén van, mint egy precíziós gépezetben. Így az elektronikus vendégzenészek (Skrillex és KC Blitz) és a popzenéből és metalból meginvitált haverok (mindannyiunk titkos szerelme, az indie-díva Lights, na meg Josh Franceschi és Josh Scogin) felbukkanása mellett komolyságra is kell számítani, hiszen tényleges énekesnők (a német Anna Maria és Elin Engberg), valamint egy kórus (The Fredman Choisters) is komoly szerepet kapott az albumon. Így a végső képlet olyan egyenlőség lenne, amelyben a Bring Me The Horizon megegyezik egy érett, (csipetnyi klasszikus és jóval több második hullámos) metalcore-t valamint emocore-t elektronikával, popzenével, szimfonikus/kamugót aláfestésekkel, és a történelem során először valós ambíciók nyomát mutató zenekarral. Persze a végeredmény még így sem tökéletes: mindenki Olijának fridéni hangszíne a lemez közepére eléggé egysíkúvá válik, mivel hősünk elhagyta a morgást és a malackodó squeeleket, ordító hangszíne pedig még nem túl karakteres a figyelem fenntartásához, valamint a breakdownok között a hozott anyag túlsúlya miatt felbukkannak kifejezetten szürke betétek (sőt tán dalok) is, hogy az It Never Ends klipjének Dropdead-reklámra hajazó hátszelét ne is említsük. Ám ez sem változtat azon, hogy az ugrásszerű minőségi és dalszerzési fejlődés tényleg megtörtént.

Így a ’There Is a Hell Nolan filmjéhez hasonlóan nemcsak summáz, hanem hozzá is teszi a saját elképzeléseit ahhoz, hogy egy új kezdetnek biztosíthasson hivatkozási alapot. Mert ha a most még csak 16-18 év közöttiek utókora megemlékezik majd a Bring Me The Horizon nevéről – persze a marketingen túl –, akkor annak alapját a tudomány mai állása szerint ez a lemez fogja szolgáltatni (na meg a Visions című dal, amihez refrénjéhez foghatót az In Flames évek óta csak írni próbál, egyelőre sikertelenül), amely ugyan nem forgatja fel a világot, és nem is feltétlenül értékhordozó/teremtő, de a maga módján, a maga bizonyos dalaival kétségkívül szórakoztató és példaértékűen üdítő, sokszínű. A pontszám is ennek szól.

10/7.