2023. szeptember 13.
Mit lehet elmondani 2023-ban egy Fekete Zaj-beszámoló bevezetőjében, ami nem lett még elmondva számtalanszor? Nem sok mindent. Szinte semmit. Hiszen a Mátrafüred fölötti Sástónál megrendezett furazene-maraton alighanem az ország legmegbízhatóbb fesztiválja – ahogy zeneileg, úgy emberileg is. Habár az egyes évek fellépőgárdái között direkt minimális az átfedés, viszont a kellemes helyszín, a gondos szervezettség és az imádnivaló atmoszféra mindig olyan biztos pontok, amik miatt egyáltalán nem érződik túlzásnak, amit Varga Balázs főszervező a feszt előtti napokban egy posztjában kijelentett:
ez az év legjobb hete.
Persze aki akár egyszer is járt a Zajon, az mindezt úgyis megtapasztalta már, aki meg esetleg még nem, annak segíthet képet alkotni az alábbi néhány kulcsszó:
kemping, faházak, sátortábor, zöld, tó és kacsák, erdő, kilátó, hegyek, még több zöld; nyugis, barátságos, családias, otthonos, kényelmes, készpénzmentes, na meg változatos.
Alapvetően persze egy rockfesztiválról van szó, de ezen belül ugyanolyan könnyen találnak maguknak való programot a platformbakancsos industrial zajongók, az úgynevezett Gótika Mónikák, az indie folk-rajongók, a szintipoposok, meg a csatamellényes black metalosok is. És ezek közül senki nem néz szúrós szemmel a másikra, mindenki elfogadó, segítőkész, simán tök jó beszélgetésekbe lehet bonyolódni teljesen ismeretlen arcokkal is, teljesen random dolgokról, a djenttől a meztelen csigák életéig. Ebben mutatkozik meg leginkább a Zaj emberi megbízhatósága.
Ennek némileg ellentmondva azért muszáj megjegyezni, hogy idén valahogy mégis több kellemetlenkedő bulirontó szivárgott be a fesztre, mint korábban: amíg eddig kb. évente 1 ilyen esetet láttam vagy hallottam, idén minden napra jutott valami gázos sztori, az egyszeri bunkózó vendégektől a kempingben náci zenét bömböltető társaságig (?!), aminek aztán végképp semmi helye és keresnivalója nincs a Zajon. De még így is nagyságrendekkel kevesebb az ilyen incidens, mint máshol, sőt, szerintem még így is
a Fekete Zaj a leginkább élhető és szerethető fesztiválközeg, ahol valaha megfordultam.
Ami a fesztivál programkínálatát illeti, két dolog garantált minden évben:
Az alábbiakban pedig négyen szemezgetünk az idei Zaj legjobb koncertjeiből és egyéb emlékezetes mozzanataiból, szubjektív merítéssel, a teljesség igénye nélkül. (Völgyesi)
Az idei zajongást a Hocuspony nyitotta szerda délután az Osztálykirándulás színpadon, és a korai érkezésemnek hála volt bőven időm ráhangolódni a fesztiválra, így mire a srácok elkezdtek játszani, már el is vitt annak tipikus sodra. A budapesti négyes garázsrockját kifejezetten szeretem, pörgős, egyszerű, magával ragadó. Így volt ez élőben is, maximális energiabedobással nyomták el a setlistet. A zúzós, lassú riffek és tempós témák váltakozásának köszönhetően végig fülig is ért a szám, és amilyen jó zenét játszanak, legalább olyan jó arcok is, mint a koncert után kiderült. (KG)
A nagyszínpados programot két olasz banda nyitotta, akiket jobb szó híján feltörekvőknek is nevezhetünk, bár mindkettő nagyjából évtizedes múltra tekint vissza, viszont ez idő alatt egyikük sem nőtte ki magát igazán húzónévvé az európai metalszíntéren. Persze ettől még mindkettő felettébb príma koncertet adott. A Nero di Marte műsorát dióhéjban úgy tudnám összegezni, hogy nagyjából ilyen lenne, ha Cedric Bixler-Zavalát a The Mars Voltából beraknánk énekelni a Mastodonba (vagy ha közelebbi támpont kell: a Lazarvsba), és ezt az érzést nem csak a zene, hanem az énekes, Sean Worrell fizimiskája is erősítette. Utánuk a honfitárs Messa pedig egy sokkal retrósabb műsort tálalt, amiben megvan ugyan a modern súlyzás, de emellé a ‘70-es évekre hajazó ősrock gitározás társul (néha nem is pengetővel, hanem egyenesen hegedűvonóval, Jimmy Page után szabadon), na meg egy éteri hangú énekesnő. Ráadásul már ekkor, az este elején is bizonyságot nyert, hogy a Fanyűvő nagyszínpad idén is mocsok jól szól. (Völgyesi)
Az erős kezdés után pedig rögtön fel is értünk az egész fesztivál csúcsára, ami a The Ocean koncertjében manifesztálódott. A német prog/poszt-metalosok már tavaly is kitűnő formát mutattak, Brightonban és Budapesten egyaránt, de most még azt is sikerült felülmúlniuk, vizualitásban és hangzásban is. 70 perc teljes megbabonázás volt ez, kicsit meglepő módon nem annyira az idei Holocene albumra, inkább az eggyel azelőtti Phanerozoic II-re építve, de azért kellően vegyes merítéssel az elmúlt tíz év anyagaiból.
A látványvilágot kifejezetten sejtelmesre vette a banda, a tagokból csak sötét sziluettek látszottak, és a mögöttük kivetített videók vitték a vezérfonalat. Ehhez a személytelenséghez tartotta magát Loïc Rossetti énekes is, aki a műsor alatt nagyrészt ügyet se vetett a közönségre – de amikor igen, akkor aztán rögtön ki is maxolta a témát, tehát felfeküdt szörfölni az első sorokra, miközben úgy énekelt tovább; a legvégén meg a feltartott kezeken térdelve köszönte meg a bulit. És az egész végig úgy szólt, hogy az valami döbbenetes volt, elementáris erejű, de tényleg ilyen kontinensek ütköznek össze, hegységek tornyosulnak fel, becsapódik egy meteor, meg hasonló földtörténeti bullshitek szintjén… Az új album megjelenése és első végighallgatása óta negyed éven át flesselgettem arra, hogy az Atlantic végén az a gránitkemény riffelés élőben mennyire agyon fog nyomni, és bassza meg, ott helyben még annál is jobban agyonnyomott. Ekkor győződtem meg arról végleg, amit már eddig is sejtettem:
hogy a Fanyűvő a kedvenc színpadom az egész országban, most pedig konkrétan ott tartok, hogy soha többet sehol máshol nem akarok koncerteket látni és hallani, csak itt és így. (Völgyesi)
Ezután gyors tempóban levonulás az Osztálykirándulás színpadhoz a Playgrounded koncertjére, akik egyébként tavaly is az Oceannel párban játszottak: akkor kellő hatásfokkal alapoztak nekik, most pedig méltó módon folytatták, amit a földtöris németek odaát elkezdtek. A görög/holland banda egyébként is hasonló prog/poszt-metalban utazik, csak épp sokkal jobban kidomborított pszichedelikus jegyekkel. Az egész kicsit olyan, mint valami betorzított Depeche Mode, rengeteg agycsavargató szintizéssel, ami sokszor a Nine Inch Nails kütyüzéseit idézi, de akár a Katatonia is felderenghet az énekről meg úgy egyáltalán a hangulatról, ami úgy kelt egyszerre visszafogott, lefojtott hatást, hogy közben iszonyat súlyos is. És itt kell idejekorán megjegyezni, hogy szerencsére az Osztály’ színpad is imádnivalóan dörgött egész héten. Ennek – meg persze az éjszakába hajló idősávnak – köszönhetően igazából a Playgrounded is sokkal nagyobbat szólt, mint egy éve az Akvában, és bátran ki merem jelenteni, hogy aki nem jött át rájuk, az bizony elbaszta. Én meg azt hiszem, azt basztam el, hogy mindehhez nem szívtam magam papucsállatkára, pedig egészen biztos, hogy úgy még jobban megborított volna. (Völgyesi)
Egyszerre vártam talán a legjobban és rettegtem is az első nap (másik) headlinerétől, a Healthtől. Aggályaim csupán annak tudhatók be, hogy a Los Angeles-i noise/industrial-trió több tucatnyi előadóval és zenekarral dolgozott már együtt – és nekem pont ezek a trekkek a kedvenceim. Mindenesetre a srácok bebizonyították, hogy az önálló munkásságuknak is van ereje, nem is kevés: olyan hangulatfátyol kerekedett a nagyszínpad előtt, amit aztán a bőgős John által szabadjára engedett füstös, lüktető témák, illetve az énekes-gitáros Jake törékeny vokálja (igen, mentségemre szóljon, hogy amikor először hallottam őket, még azt hittem, hogy nő az énekes) csak még inkább feledhetetlenné tettek. A végén még BJ egyik dobverője is a lábam elé pottyant, amit aztán fel is ajánlottam egy nálam jóval elkötelezettebb honfitársnak. Ha a The Ocean volt az est fénypontját jelképező torta, akkor a Health volt azon a cukormáz. Micsoda hétkezdés, te jó ég, jár a lassú taps a ‘Zajnak! (Radó)
Sajnos a Shell Beach koncertjére későn érkeztem (így lemaradtam a Dismembering Games című dalukról, ami a kedvencem, a fene…), és hamarabb is le kellett lépnem, de amíg ott voltam, azt végig is csápoltam. Az Osztálykirándulás színpadon, késő este kivételesen hangulatos műsort adtak, és bár a fővárosban, négy fal között, nagyobb színpadon is jól tudnak működni, a szabad ég alatt ez hatványozódik, nálam legalábbis nagyobbat szólt. Személy szerint kötelezővé tenném, hogy minden Zajon lépjenek fel ezen a színpadon, késő (de ne túl késő) este, annyira kivételes atmoszférát tudnak teremteni ott. (KG)
Mindig különleges, ha egy zenekart először látsz élőben – pláne ha azzal egy időben nagy valószínűséggel utoljára is. Mármint nekem ezt sikerült leszűrnöm a szlovák Shallov. közleményéből, de hadd ne legyen igazam – vagy igazuk! A saját maguk által csak „poszt-mindennek” aposztrofált banda valóban belemarkol egy csomó stílusba: poszt-hc, emo, screamo, poszt-rock, punk, meg tényleg bármi, amit fel tudnak használni víziójuk megjelenítéséhez. Ahhoz képest, hogy a triónak alapvetően távolról sem felemelő vagy épp lakossági a zenéje, az egész koncertet végigkísérte egyfajta komikus szituáció, miszerint a frontember Viktor magyarul szólt a közönséghez, aztán fel is hívta a figyelmet, hogy a dobosuk lényegében egy árva szót sem ért belőle – amit a szóban forgó zenész sűrű vigyorral nyugtázott. Szóval hiába szerény és visszahúzódó arcokról beszélünk, akik masszívan szívfacsaró nótákat tolnak, helyén van a humoruk is, és összességében kár lenne értük, mert üde színfoltjai a kelet-európai underground szcénának. (Radó)
Nem egy hálás feladat, hogyha objektíven szavakba kell öntened azt, amikor valamin egy ordas nagyot cringe-eltél. A Delta színpadon Queleman valamiféle nagy lebernyeg alatt, egy indokolatlanul nagy karmos kesztyűben kezdte meg a szettjét – ezeknek sajnos később sem jöttem rá a funkciójára, bár a melegben legalább volt mivel letörölnie az arcfestékét. A kínos érzetemet mégis inkább az okozta, hogy a srác úgy és olyan hatásvadász módon koppintotta Ghostemane-t, ahogy nem illik – és mintha mindent összeollózott volna, ami mostanság nagyot megy a trap metalban. (Radó kolléga iránymutatása alapján a túlmozgásosság inkább Scarlxrdra jellemző, mint Ghostemane-re.)
A legmegdöbbentőbb az emberek teljesen ellentétes reakciója volt a koncertre: a hátsóbb részen bárhova néztem, mindenhol hitetlenkedő / trash kontentre röhögve vadászó / eliszkoló sorstársakat láttam, a későbbi kommentekben viszont ezeknek a szöges ellentétét olvastam. Én elhiszem, hogy Queleman „civilben” nagyon kedves ember lehet, valóban nem volt energiából sem hiánya, de egyáltalán nem érzem elég innovatívnak és kiforrottnak a dalait ahhoz, hogy élőben jól működjenek. Viszont egy fokkal alázatosabb arccal és gyakorlással szerintem a beatdown-bandák örülnének a hangjának és az energikusságának. Addig is megpróbálom kiűzni az emlékezetemből azt az „ADHD” kántálást… (Hegedűs)
Korábban volt arról szó, hogy mennyivel jobban tud működni egy koncert kinn a Fekete Zajon, bármelyik színpadon. Ez nagyon-nagyon igaz az Entrópia Architektúra műsoraira is. Eddig háromszor láttam őket élőben, ebből kétszer a Zajon, egyszer az Instantban, és hát a szabadtéri koncertjeik mérföldekkel súlyosabbak voltak. Még úgy is, hogy a setlist jottányit sem változott, teljesen ugyanaz volt, mint az Instantban, de most is eltettek a zsebükbe, ahol valami más univerzum létezik, amit csak az ő zenéjük tart egyben. A délutáni pódiumbeszélgetés miatt most még érdekesebbnek tartottam azt, ahogy és amin játszanak, és így a harmadik koncert után legnagyobb vágyaim top tízes listájába bekerült az is, hogy legyen már Entrópia’-nagylemez!
Jozef van Wissem – miért olyan ismerős nekem ez a név? Persze tudtam, hogy járt már Magyarországon, és azt is, hogy lanton játszik, de rémlett nekem valami, ami miatt nagyon sokat hallgattam. Ahogy sétáltunk ki a kilátóhoz, a csodálatosan megvilágított erdei útvonalon lépkedve eszembe is jutott: hát az egyik kedvenc vámpíros filmem, a 2013-ban bemutatott Only Lovers Left Alive zenéjét szerezte, amiért még díjat is nyert Cannes-ban. Felfedezésemnek hála kétszeres izgalommal álltam a színpad elé, viszonylag közel, és amit ott kaptam, az valóban elég különleges volt. Tulajdonképpen a második legjobb koncert volt idén a fesztiválon, legalábbis nekem. Ahogy ott ült és játszott, ahogy nem csak őt, de minket is elfedett a füst, ahogy ki volt világítva a színpad és a kilátó, az egy olyan élményt nyújtott, amiben még nem volt részem soha. Bár itt is volt hangosítási probléma, ami miatt meg is szakadt a műsor, ez nem igazán vett el az élményből, a hipnotikus játék magával ragadott újra. Amikor pedig megszólaltak az Our Hearts Condemn Us kezdő taktusai, hát… azt nem is igazán tudnám szavakba önteni. (KG)
Péntekre is jutott pár külföldi formáció a nagyszínpadra, bár annyira egyikük sem meghatározó húzónév, de azért zajos körökben mindkettő elég komoly rajongótáborral bír. Elsőnek a Sylvaine érkezett, ami gyakorlatilag Kathrine Shepard norvég énekes-gitáros-dalszerző szólóprojektje, élőben egy rendes zenekari formába öntve. A zene pedig egyszerre törékeny és álomszerű, mégis tüskés és barátságtalan – mintha csak a szombaton ugyanitt játszó Kalandra hörgős, blackgaze-es nővére lenne.
Vannak zenekarok, akikre egyszerűen ráragad valami eposzi jelző, a Celeste-et például csak “fejlámpás franciák”-ként szokás emlegetni, és tény, hogy a gimmickjük nemcsak egy sötét klubban, hanem a hegyvidéki éjszakában is elég megnyerően néz ki. A zenéjükről meg annyit, hogy engem senki ne is próbáljon meggyőzni arról, hogy nem elfeledett Gojira-demókat játszanak úgy 2010-ből, mert de. Tehát igazi gyalumetál, ami vadul sodor és hömpölyög, csak persze itt az ének sokkal inkább a károgás-rikácsolás skálán mozog, jelezvén a poszt-black hatásokat. Az összhatás nyilván letaglózó és baromi tömény – olyannyira, hogy egy idő után már rendesen fárasztóvá és teherré vált hallgatni őket, meg is hátráltam a büfésorhoz inkább, a szót meg ezzel átadom egy nálam hozzáértőbb Celeste-hallgatónak. (Völgyesi)
Az idei ’Zaj általam ismert fellépői közül a Celeste-et vártam a leginkább, és ezúttal sem okoztak csalódást. Örülök, hogy sikerült legelöl helyet találni, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy nagyszínpadon hogyan tudnak érvényesülni az elengedhetetlen piros fejlámpáik. Ezek a kezdő (A) gyönyörű súlyossága után fel is kerültek, és bár nyilván lehetetlen volt vaksötét állapotot elérni, azért így is tudtak érvényesülni az ütemesen együtt mozgó piros fénycsóvák. A szett túlnyomó részét a tavalyi Assassine(s) lemez dalai tették ki (amit mi is eléggé dicsértünk), de a korábbi albumokra is bőven rácsúsztak, így nekem nem maradt hiányérzetem.
A Celeste kevert poszt-blackjében sosem az építkezős ívet kerestem, a koncertjeik sem „a finomabbtól a monumentálisabbig” elv szerint szoktak felépülni, de pontosan azt az egyenletes sodrást és földbe tiprást hozzák végig, amit a lemezeikben is szeretek. Több éve láttam őket utoljára, akkor még voltak, akiknek a végére unalmasnak tetszett a Celeste darálása, azonban én most egyáltalán nem éreztem ezt, inkább még tovább hallgattam volna őket. Szerintem jó irányba fejlődnek a dalaikkal, a disszonáns, marcona döngölés mellett simán megférnek az egészen felemelő gitártémák is – ezt a zajos tömeg is igazolta, akik kitartottak miattuk éjjel 1-ig is. A fene egye meg, hogy elfelejtettem Assassine(s)-es pólót is venni tőlük, de hát ilyen késői órákban ki nem esik a szétszórtság hibájába… (Hegedűs)
A harmadik napot a Darkmess nyitotta az Osztály’on egy üteg groove metal-bulival, abból is a derékból bólogatós fajtával. A szett első felében az eddigi EP-s dalokat dörgették, a másodikban meg néhány zsír új, még kiadatlan darabot, amik gyönyörűen mutatják a banda folyamatos fejlődését. Irdatlan súlyzás, borzasztó nagy stenkben, agysorvasztóan mélyre hangolva (dupla drop cisz, az anyját!), és már most megjósolom, hogy ha ez az új cucc megjelenik, kurva nagyot fog szólni, már csak azért is, mert nem nagyon van itthon másik olyan banda, aki jelenleg ilyesmit művelne. Salgó Norbert pedig egy személyben előrevetítette azt is, hogy ez a péntek a vaddisznó dobosok napja a kisszínpadon. (Völgyesi)
Na, lássuk mit tud a Tiansen! Ja, hogy a Völgyesit vártad értekezni róluk? Azok az idők elmúltak, ezt most leipiapacsoltam magamnak, cserébe ő majd a későbbiekben megszakérti a Thy Catafalque-ot. Szóval amiért lényegesnek érzem megemlékezni a fővárosi modern metal-brigádról, az leginkább az idei, második lemezükhöz, az Emeraldhoz kötődik, ami nemcsak exponenciális javulást mutat be mind dalszerzésben, mind szövegek terén a korábbi cuccaikhoz képest, de simán a legfelső ligába katapultálja a zenekart, az AWS és a Nova Prospect nyomdokaiba. Emellett igen jó önbizalomtuninggal szolgált a wackenes fellépés a zenekarnak: Radó Éden énekesnő sziporkázik a színpadon, míg a ritmusszekció is magabiztosan hozza, amit és ahogy kell. Külön kíváncsi voltam az első magyar nyelvű szerzeményükre, a szerkesztőségileg csak „Disneycore”-nak kikiáltott Ajtók mögöttre, és be is bizonyosodott, hogy ez nemcsak az év egyik legkirályabb, anyanyelvünkön íródott metaldala, de a zenekarra is jóval nagyobb figyelemnek kell szegeződnie a jövőben! (Radó)
Újabb kör a kilátóhoz, hiszen a kedvenc magyar zenakarom, a Torn From Earth idén bevette azt a színpadot is. Az egyórás csúszás nem vette el a kedvem, ahogy sokan másoknak sem, szép tömeg gyűlt össze a színpad előtt. A budapesti sludge-zenekar bár rövidített szettet nyomott, azt ugyanazzal az energiával, ultrahangosan, dörgedelmesen játszották végig, és meggyőződhettem arról, hogy akárhol is látom őket élőben, az üt, de nagyon-nagyon keményet üt. Szóval ha igazán súlyos, sőt, már mázsás riffekre vágysz és egy hétig tartó fülcsengésre, akkor legközelebb nézd meg őket, ha tudod. (KG)
Nem feltétlen merném kijelenteni, hogy minden értelemben a Harmed prezentálta az idei Zaj legsúlyosabb koncertjét, de az hótziher, hogy ők testesítették meg a legnagyobb kollektív idegállapotos őrjöngést, ahogy az is, hogy egész héten senki más nem szólalt meg ilyen csontokat összeroppantóan durván. Így aztán még jobban átjött a fővárosi metalcore-banda mindent letarolóan dühös, zaklatott hangulata, ami egyébként meglepően jól működött még itt az erdőszéli környezetben is – na meg wall of deathet sem sűrűn látni az Osztálykirándulás színpadnál… Az a helyzet, hogy a srácokat nyugodt szívvel oda lehetne tenni bármelyik Never Say Die! kaliberű nemzetközi turnéra, és lazán leiskoláznák a fellépőgárda nagy részét. (Völgyesi)
A péntek délutánom nagy része azzal telt, hogy kiderítsem, kik és mi az a Laibach. Persze, ha egy zenei fesztiválon vagy, akkor a gyengék fegyvere az internet: lényegében minden második szembejövő ember Wikipediát megszégyenítő leírást tud neked adni – arról is, amit nem kérdeztél. Kaptam olyan „fantomképet”, hogy ők „a szlovén Rammstein”, illetve olyat is, hogy „délszláv menetelős zene”. Nyilván ilyen ajánlások után a saját szememet/fülemet is alá kellett vetnem ennek a nem mindennapi élménynek, és ezek a rapid ajánlások nem is nagyon álltak távol a valóságtól: a Laibach egy avantgárd kollektíva, akik már több, mint 40 éve(!) ontják magukból az industrialos, dark wave-es, elektronikus taktusokat, lényegében az egész „zenekar” egy megkerülhetetlen fenomén, akik megkapták már, hogy túl balosok, túl jobbosok, és szerintem egy külön cikk sem lenne elég összefoglalni a teljes munkásságukat és popkulturális lenyomatukat. Viszont mi most a zenei élmény miatt vagyunk itt, ami bár (számomra) elég monotonul indult, szépen lassan aztán lefejtette az elmém szögesdrótos barikádját, és teljesen megbabonázott fényjátékostul, énekesnőstül, szintifüggönyöstül, mindenestül. Nagyjából úgy foglaltam össze az átélteket, hogy
ha a brutalizmus egy zenei irányzat lenne, akkor ők lennének az úttörői.
Hogy letaglózott-e a szomszédok szettje? Maximálisan! Hogy otthon, a négy fal közt is ráfanyalodnék a zenéjükre? Nem tartom valószínűnek. De ez a Fekete Zaj egyik legütősebb szuperereje: gyanútlanul odacsal valami addig nem ismert előadó koncertjére, és olyan élménnyel távozol, amit utána még hetekig nem sikerül kiverned a fejedből. (Radó)
Még a Laibach előtt elég jól sikerülhetett a VHK esőtánca, mert este 9 körül a fesztivált lényegében elmosta egy hatalmas zuhé, ami alatt ki a korlátozott területű tetők alatt, ki a sátrában vagy faházában meghúzódva várta, hogy kitisztuljon az ég. Ahogy viszont ezután a szervezők kezelték a helyzetet, azelőtt le a kalappal: a lehető legtöbb koncertet újraszervezték, amennyire csak lehetett, és a sokszor használhatatlan mobilhálózat ellenére is igyekeztek informatívak lenni, megnyugtató tájékoztatásokat kaptunk.
A körülmények miatt kicsit átalakult programban így nem maradt el a Black Particles koncertje sem az Osztálykirándulás színpadon, csupán irdatlan későre csúszott (talán éjjel 2-kor kezdődhetett?), de becsülettel kibírtuk addig – némi itallal is megerősítve -, hogy megnézhessük a budapesti instrumentális posztmetal-zenekart. Hát, ha a sátramat lemosta az eső, akkor a srácok zenéje meg biztos, hogy a lelkemet mosta ki. Számomra ők hozták a fesztivál legmélyebb és mégis legfelemelőbb koncertjét, felkavaró dallamaik az ember szíve mélyéig hatolnak, jól meg is tépázva azt. Ráadásul a szettjük végén még Horváth Marci, a Boru frontembere is megjelent a színpadon, hogy előadjon egy új, közös számot a bandával – a hallottak alapján elég jónak ígérkezik, már várjuk a megjelenését! (Hegedűs)
Az utolsó délutánon teljesen gyanútlanul keveredtünk oda a kilátó tövében játszó Eliën koncertjére, és jól ott is ragadtunk a holland énekes-dalszerző előadásán. A billentyűkön is játszó főhősnőt előbb egy hegedűs, később pedig egy basszusgitáros/vokalista arc is kísérte, a lebegős, hol chillesebb, hol érzelmesebb dalok hallatán pedig többször kaptam magam azon, hogy bizony libabőrözik a karom. Egy felettébb kedves, bensőséges performansz volt ez, ami közben az énekesnő még kis papírokat is körbeadogatott, hangsúlyozva, hogy mennyire kíváncsi a jelenlévő fesztiválozók élményeire és történeteire, illetve megemlékezett arról is, milyen benyomást tett rá, hogy kicsit korábban látott valakin egy Happy Music Is Shit feliratú pólót, valószínűleg mit sem sejtve arról, hogy az egyébként egy zenekaros mörcs, ráadásul pont egy olyan formációé (The Devil’s Trade), akikkel konkrétan egyazon színpadon osztozkodik aznap. (Völgyesi)
Nem számítottam arra, hogy idén meg tudom nézni a szlovák Autumn Nostalgie zenekart, pláne nem vártam, hogy éppen a Zajon és a nagyszínpadon. Miért? Mert olyan érvágós, depressziós black metalt játszanak, hogy úgy gondoltam, ahhoz túl nagy ez a színpad, és még bőven világos is volt. Nagy volt ám a meglepetés, mikor megszólaltak, mert egyrészt nagyon jól szólaltak meg, másrészt ha nem is teljesen, de működött is a dolog, bár persze jobb lett volna késő este egy kisebb, eldugottabb színpadon. Bár kicsit odébb, az árnyékból néztem végig a műsort (remélem, Kókai Barni nem figyel), kellemes élmény volt. Talán a jövőben többet is fogunk találkozni velük. (KG)
Miután az Autumn Nostalgie némileg helyrerántotta a lelkemet, még mindig elviselhetetlen volt a napon fekete ruhában létezni, így továbbra is árnyékban üldögélve csapták meg a fülemet Zsüd kellemes, chill hangjai a Delta színpadról. Nem vagyok szakértője az elektropopnak, de tetszett, hogy az énekesnő milyen sokféle kísérletezést vezetett a zenéjébe – például elsőre furcsának tűnő, de aztán totál működő sámántémát is! Egyedül is simán lekötötte jó pár ember figyelmét, amiben biztosan volt szerepe a közvetlenségének, kedvességének is. (Hegedűs)
Már a lemenő nap fényében kezdett a Fanyűvőn a norvég/svéd Kalandra, akiknek a budapesti fellépése idén márciusban sajnos meghiúsult – de hála a ’Zaj szervezésének, csak összejött ez a pótlás. Annál is inkább, mert ezidáig nem ismertem őket, de elég hamar új kedvencet találtam bennük. Nálam eléggé be tud találni az ilyen melankolikus, de mégis felemelő skandináv folk, mint amilyet a Kalandra játszott nekünk, Katrine Stenbekk hangja pedig sokszor egészen éteri magasságokba emelte a hangulatot. Katrine frontemberként is sokat hozzátett az élményhez, jól bánt a közönséggel, és kedves humorát sem hagyta otthon: az egyik dalukat véletlenül túl magas hangnemben kezdték el, ami még az ő szoprán hangjával is neccesek érződött, de viccesen kivágták magukat a helyzetből és újrakezdték a dalt.
A koncertjük a szokatlan hangszerhasználat miatt is különleges volt, a kalapos gitáros egy furcsa kürtre is váltott közben, a másik srác pedig olykor vonóval játszott a gitárján – ilyen technikát élőben eddig még csak a Borunál láttam. Fokozatosan építkező setlistjük végére hagyták a Brave New World című dalukat – otthon ráguglizva bizonyosságot nyert, hogy tényleg kapcsolódik Aldous Huxley regényéhez -, aminél ha jól emlékszem, még a közönséget is próbálták megtáncoltatni. Elképesztő, hogy egy pillanatra sem veszítettek a profizmusukból, annak ellenére sem, hogy mint kiderült, a zenekar repülőgépe aznap éjjel 3-kor (!) indult Budapestre. Már alig várom, hogy decemberben újra lássam őket az Instantban. (Hegedűs)
Két év telt el azóta, hogy a Thy Catafalque dalai először szólaltak meg élőben a Fanyűvő nagyszínpadon, akkor még Mezolit néven, két év alatt pedig mindez egy teljesen kifejlődött produkcióvá érett. Igazság szerint ezzel az állandó felállással ez volt az első találkozásom, szóval csak a két évvel ezelőtti “demó” verzióhoz tudok viszonyítani, ahhoz képest pedig mindenképp kiforrottabb, gördülékenyebb most az összhatás. Ugyanakkor még így is becsúszik némi összeszedetlenség, de érdekes módon ettől is csak szerethetőbb lesz az egész. Gondolok itt főleg arra, amikor Kátai Tamás konferálásra adja a fejét, ilyenkor pedig süt róla, hogy kvázi zenekarvezető létére mennyire nem testhezálló szerep ez neki, amiből aztán olyan gyöngyszemek kerekednek ki, mint amikor valamelyik számot mindösszesen annyival vezeti fel:
A következő szám. [elhallgatás, felröhögés, beszámolás, metál]
A zenészgárda és az egymást folyamatosan fel-alá váltogató öt énekes teljesítményébe érdemben nyilván nem lehet belekötni, vérprofi itt mindenki, pláne így, egy bő évnyi összeszokás után. Az egyetlen – de annál komolyabb – panaszom az, hogy az egész jóval erőtlenebbül, kevésbé tisztán és átütően szólalt meg, mint a külföldi headlinerek. Illetve még valami: milyen dolog már az, hogy pont a Fekete Zaj fesztiválon nincs Fekete mezők?!
A közönség persze tök jól reagált a bulira, ment az éljenzés, hejjegetés, bólogatás, egy apuka a kisfiával a nyakában táncolt, mire valaki mellettem meg is jegyezte, hogy
a Thy Catafalque tipikus apukametál,
és hát a helyzet fényében nem is tudtam ennek nem igazat adni. Bónuszban pedig megosztanék még egy tippet egy bombabiztos ivós játékra a jövőbeli Thy Catafalque-koncertek alkalmára, vagy akár otthoni lemezhallgatáshoz:
valahányszor egy dalban az esőről énekelnek: egy feles.
A program végére garantált az izotóprészegség. (Völgyesi)
A péntek esti esőzés miatt a The Devil’s Trade lemezbemutatója hivatalosan szombat éjfélre lett elhalasztva, amely időpontra egészen élhetetlen tömeg próbált bezsúfolódni az erdőbe a kilátó tövéhez. A tényleges kezdés viszont még további egy órát csúszott, amit láthatólag rengeteg embernek nem volt türelme kivárni, nekünk meg konkrétan esélyünk se volt erre az éjjeli fesztiválbusz indulása miatt, úgyhogy jobb híján kénytelenek vagyunk elhinni azt, amit azóta is sokan mondogatnak, miszerint Makó Dávidék a friss Vidékek vannak idebenn album dalaival idén is a fesztivál egyik legjobb, leginkább megindító performanszát adták elő.
Végül záróakkordként még sikerült elkapni pár számot a Deltán a titokzatos Hundred Sinstől, akit széles körben tartanak az utóbbi idők egyik legnagyobbat jövő fiatal zenészének, és aki mintha már minden más létező trendi és feltörekvő előadóval csinált volna közös trekket, Beton.Hofitól Azahriah-n át a Halott Pénzig. Ehhez képest a projekt élő formája egy rendes zenekari felállás, amiben a maszkban nyomuló főnök mellett ott van egy égzengés riffeket osztó gitáros, egy kellőképp húzósan ütő dobos, egy kiabálós frontember, sőt néha még egy hegedűs is. Amit játszanak, az pedig valami metal + elektronika hibrid – a fene se tudja, hogy ez most trap metal-e, vagy micsoda, mindössze abban vagyok biztos, hogy hallottam benne konkrét Bring Me the Horizon-dalt is (Can You Feel My Heart). Mindenesetre a közönség nagyon kajálta a műsort, és egy futó pillantás is elég volt ahhoz, hogy feltűnjön:
a ‘Catafalque koncertjéhez képest az átlagéletkor itt simán leesett egy 10-15 évet.
Szépen ment is minden, ami egy rendes metalbulin szokott, és itt is meg kell jegyezni, hogy egyébként a Delta színpadnál is elég ritkán látni egy masszív wall of deathet. Pláne egy szám alatt kettőt. Na, hát a Hundred Sins még ezt is abszolválta. (Völgyesi)
Konklúziónak csak ismételni tudom, amit már rögtön a cikk elején elsütöttem, miszerint a Fekete Zaj tényleg a legjobb hét az évben, bármelyik évről is legyen szó. Jövőre pedig még egy kicsit jobb lesz, hiszen a fesztivál 15. születésnapja alkalmából nem is négy, hanem öt napig tart majd az erdő csendjének felverése, aminek a helyi kacsák talán nem annyira örülnek, mi viszont annál inkább. A naptárban már most be lehet karikázni 2024. augusztus 15-19.-et, a fellépőket meg majd később meglátjuk, úgysem az a lényeg, hanem az életérzés. (Völgyesi)
Fotók: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens
Black Particles fotó: Dári Gerda
