Szívünkben béke és remény – Ilyen volt a Fekete Zaj 2021

Képzelj el egy fesztivált, ahol a kellemes, zöld, erdőszéli környezetben, a meleg délutáni napsütésben barátságtalan kiállású, feketébe öltözött faszik valami irgalmatlanul mély, sötét és vészjósló poszt-metalt játszanak a nagyszínpadon, miközben az előttük elterülő kis füves placcon a földbe gyökerezett lábbal, átszellemülten bólogató nézők között egy derékig se érő szőke kislány szlalomozik fel-alá vígan és önfeledten, rajta egy nyers, rikácsolós punkbanda miniatűr pólója, a fején hatalmas munkavédelmi zajfogó fejhallgató, a nyomában pedig a túrazsákkal a hátán rendíthetetlenül loholó Apu. Ennél a jelenetnél szebben talán nem is lehetne szemléltetni a Fekete Zajt, a zenei szélsőségek országát, ahol minden kontrasztban áll mindennel, és mégis mindent átjár a harmónia, minden egyetlen nagy, megbonthatatlan egység.

A fellengzős körmondatok nyergéből leszállva a ‘Zajban tényleg az a legszebb (már persze a Sástó vizén tükröződő mátrai telihold mellett), hogy mennyire barátságos, családias és élhető az egész. Itt minden létező szubkultúra tökéletesen megfér egymás mellett, nemcsak zeneileg, hanem emberileg is. Hiába járnak ide egyszerre metalosok, folkosok és technósok is, mindenkivel érzed a közösséget, az összetartozást, és jóformán nyoma sincs a más, nagyobb fesztiválokra túlságosan is jellemző kellemetlenkedő suttyóknak, akiket már ránézésre legszívesebben leszúrnál egy műanyag villával. Ehelyett lépten-nyomon olyan meghökkentő, de mégis kedves jelenetekbe botlik az ember, amik egy kicsit visszaadják a hétköznapok által leszívott életkedvét. A bevezetőben említett, az Entrópia Architektúra koncertjén történt mozzanaton túl láttam olyat is, hogy egy Death pólóba és töltényövbe öltözött, tündehajú srác simán lefeküdt a nézőtér gyepjére szundítani egyet Middlemist Reden,  miközben tőle két lépésre egy goás hippinek kinéző lány vonaglott táncikált a lebegős psych-rock dallamokra. Aztán ott a csemegebajszos hipszterforma skac, aki egyik nap blacker felvarrókkal teleaggatott Adidas susogósban (?!?), másnap meg már vintage Eminem pólóban nyomult. De a legjobban öltözött fesztivállátogató díját így is az a tag kapja, aki nem átallott egy kék-zöld pálmafás ingre ráapplikálni egy teli hátas Agalloch felvarrót. Ez igen, ez stílus, ez a megtestesült diverzitás!

Magáról a fesztiválhelyszínről annyit – az olyan közhelyeken túl, hogy tényleg nincs térerő és tényleg zimankó van éjjel -, hogy a Mátra kemping egy kompakt, remekül átlátható tér kisujjnyi távolságokkal, sok fával és ülőalkalmatossággal (több gumiabroncsfotelt a mindenhova!), egy ekkora rendezvény lebonyolításához pont tökéletes helyszín. A fesztiválos infrastruktúra is szinte tökéletesen működik, az első napokban csak a burgeres-burritós sátornál álltak horribilis sorok – a kajakínálat egyébként zseniális, jobbnál jobb kézműves cuccok mindenhol, semmi összecsapott patkányhúsos hotdog, így még az aránylag borsos árak is megbocsáthatók. Egyedül az utolsó, végül teltházasra húzott este komfortjába rondítottak bele olyan gikszerek, mint hogy elfogyott a felesezős repohár, alig maradt fesztiválos merch, és szó szerint mindenhol mindenért fél órákat kellett sorban állni. De ez már csak apró szépséghiba, ahogy tulajdonképpen az is, hogy az egész fesztet hangproblémák kísérték, legyen szó akár eltűnő énekekről, recsegő hangfalakról, túl hangos vagy túl halk hangszerekről, vagy éppen átszerelés közben egyszerre felzendülő Pantera– és Deftones-lemezekről. A sok pozitív vibe így is kárpótolt mindenért.

Szerda

Az első délután a Nagyúr debütáló koncertjével indult a Fanyűvő nagyszínpadon. Az Isten Háta Mögött– és Dereng-tagokból összeállt banda nemrég adta ki az első kislemezét, ami mellé rögtön bedobtak pár számot a készülő kettes EP-ről is. Az elődzenekaroknál talán egy kicsit egyenesebb, de még mindig jól kifundált, progba és grunge-ba hajló rock/metal ez, ami bár élőben nem robbant valami nagyot, de eleve a tény, hogy Pálinkás Tomi és Bokros Csabi újra egy színpadon bandázik, már bearanyozta a műsort. Legelső koncertnek tök jó volt ez, és innentől már csak még jobb lesz. Utánuk a svéd Michaela Åberg és zenekara játszott, kedves fiatal társaság, ráadásul szintén debütáló koncert, a közösségi megfejtésünk rájuk az lett, hogy olyanok, mintha Björk énekelne egy pszichedelikusabb Pearl Jamben. Kellemes délutáni andalgás egy pohár fröccs mellé. A kisebbik, Osztálykirándulás nevű színpadon következő Téveszme bulijairól már milliószor írtunk, szóval meg sem próbálok újat mondani róluk, legyen elég annyi, hogy a régi slágereik és az új EP felpezsdítő keverékét hozták az első zajos megjelenésükön. Durran a kínai cin, indul a pit!

A The Devil’s Trade idei koncertje már előre borítékolhatóan kuriózum volt, méghozzá azért, mert az általában szólóban éneklő/gitározó/bendzsózó Makó Dávid mellé most a régi, Haw zenekaros bajtársai is felsorakoztak. A mélabús doom folk-dalokból így valami kolosszális doom metal lett, olyan igazi hegyeket megrengető erejű, iszonyat vastag és masszív hangzással. A Neurosis is megirigyelhetné, ami itt lezajlott, és talán nem alaptalan a feltételezés, hogy lesz még jövője ennek a zenekaros formációnak. Egyszerűen muszáj, hogy legyen. Makóék után újabb ritkaság következett, az idén pár koncertre összeállt Grand Mexican Warlock, ami a 2010-es években az ország talán legzseniálisabb progrock-bandája volt, és hát igazából most is az. Átfogó merítés a három nagylemezről, bitang hangzás, utánozhatatlan vibrálás a kordon mindkét oldalán. Nagy kár, hogy a végén pont az első album legnagyobb slágereit kellett kihagyni időszűke miatt, de van egy olyan gyanúm, hogy azokat is lesz még alkalmunk hallani máskor. Az este zárását nálam a Törzs zenekar adta a kisszínpadon, akiknek az instrumentális, flesselgetős poszt-rockja nem csak otthon tökéletes soundtrack a puha szőnyegen hemperegéshez és macskasimogatáshoz, hanem élőben, az este utolsó sörét szorongatva is simán beadja ezt a felemelő, euforikus érzést.

Csütörtök

Másnap kora délután a szegedi Lem zenekar zajongása törte meg az erdő csendjét. Extrém metal nagyon sok hatással a rideg blacktől a doomos súlyzáson át a progos megfejtésekig, nekem kicsit a nagyon korai, önmagához képest még nyers Opeth ugrott be néhány megoldásról, de olyan tálalásban, ami akár egy deathcore kid számára is fogyasztható. Sokkal több figyelmet érdemelnek a szegedi srácok, annyi biztos. Az Osztkir. színpad többi bandájába (Bipolaris, Nest of Plagues, Satelles, The Southern Oracle) csak pár szám erejéig sikerült belenézni, az alapján mindenki nagyjából a szokásos formáját hozta, és ahogy telt az este és ment le a nap, úgy mozdult be egyre hevesebben a közönség is.

Eközben a nagyszínpadon a Black Circle Orchestra zenélt, ami lényegében Áron András azaz Apey szólóprojektje, csak éppen egy teljes zenekarra hangszerelve. Ezt egyébként nagyon igényesen és alázatosan abszolválta a hattagú csapat, ezáltal egyáltalán nem hallatszik a dalokon, hogy egy szál akusztikus gitárra íródtak, hanem mindegyik hangszer (billentyűk, dob, slide gitár) pontosan annyit játszik, amennyi helyénvaló, és egy hanggal sem többet vagy kevesebbet. A Blahalouisianából ismerős Schoblocher Barbi hol háttérvokálosként, hol második frontemberként tetszeleg, a Dance with the Devils duettje meg egészen szívmelengető volt így. Vagy mondjuk inkább, hogy megható, és akkor hozzátehetem, hogy egyébként a Blue Veins, meg az eggyel régebbi Stranger album címadója is. Ja, a qualitonsos Hock Ernő bőgőhangzását még külön imádom, órákig elhallgatnám.

Ezután vissza az erdőbe, ahol a Nadir tolta a búcsúkoncertjét a hazai underground útvesztőinek 28 évnyi taposása után. Őket igazából mindig is tisztes távolságból figyeltem csak, és sosem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy death metalnak nem elég brutális, doomnak meg nem elég fájdalmasan bunkó a zenéjük, amolyan “két szék között a pad alá” szituba esve. Erre a koncert is csak ráerősített, illetve a műfajhoz képest Tauszik Viktor frontembert ijesztően modorosnak is éreztem, bár bevallom, még a vége felé előhúzott Bolt Thrower-feldolgozás sem tudott meghatni, szóval valószínűleg maga a stílus nem nyerő nálam. Ezek után egyébként magam is meglepődtem, hogy a ráadás dalt, a Fauna Funeralt milyen jóízűen végigbólogattam, több ilyen otrombaság kellett volna. Nem sokkal ezután már kezdett is a hazai thrash metal egyik nagy öregje, én meg hamar megállapítottam, hogy a Remorse a magyar Moby Dick. Erős, feszes, húzós, pont amilyennek egy jó thrash-bandának lennie kell – csak a mentalitás idejétmúlt kicsit. Értem ezt úgy, hogy náluk a metál (így, “á”-val) abban nyilvánul meg, hogy az új albumuk címe Kohó, a nyitódal meg a Zúzzad az ércet… Valószínűleg érted, hogy ez miért megmosolyogtató 2021-ben, ha meg esetleg mégsem, akkor meg hiába is magyaráznám.

A kultikus Vágtázó Halottkémeket még sosem láttam élőben, így nem is nagyon tudtam, mire számítsak azon túl, hogy rendkívüli performansz lesz. Hát az is lett. Van a zenekarban 2 dobos, 2 basszer, 2 gitáros, meg Grandpierre Attila, a szertartásvezető, aki megállás nélkül szökdécsel, nyargal, rendesen vágtázik fel-alá a színpadon, de olyan lendülettel, hogy rendesen elsápadsz, amikor megtudod, hogy elmúlt 70, mivel legalább húszat simán letagadhatna. De persze a többieket se kell félteni, főleg Soós “Szónusz” Lajost, aki a basszerozás mellett kvázi a banda második frontembere, már ha szükség van olyanra egyáltalán Grandpierre lehengerlő jelenléte mellett. És a zene? Folyamatos kántálás, sámánperkázás, gitárszólózás, csujjogatás, hordópüfölés, már-már kakofóniába hajló hangorkán, és teljes észvesztés. A VHK olyan, hogy ha megállsz a nézőtér szélén, és megpróbálod megérteni, megfejteni, akkor valószínűleg beletörik a bicskád. Inkább csak hagyni kell, hogy átjárjon az őserő, a tűz, az energianyaláb, ahogy a Turbo zenekar szokta mondani, és akkor működni fog, a töménysége ellenére is.

És ha már töménység, a Beneath the Void olyat aprított éjjel a kisszínpadon, hogy az valami döbbenet. Embertelen hangzás és zenei teljesítmény, és hiába váltotta nemrég a hajlóbáló Kovács Attilát a snapback sapkában szigorúan sandító Szokán Tibi, a színpadkép is ugyanolyan intenzív maradt. Mondjuk néhol mintha már ők maguk is nehézkesen tudták volna tartani a szélvész iramot egymással, de így is lehengerlő erejű, amit művelnek. Alighanem ők a hazai death metal csúcsragadozója. És még mindig hátra volt az este legváratlanabb meglepetése: hajnali 2 tájban végre megértem, hogy At the Gates meg korai Dark Tranquillity szóljon egy rockdiszkóban úgy, hogy nem én raktam be! Judge M-nek jár érte a dupla pacsi, aki Hollandiából érkezett az Off kert nevű kis tánctérre afterpartit csiholni, és a svéd death metaltól a Paradise Lost goth korszakán át a fesztiválról épp hiányzó Watch My Dyingig mindenfélét pörgetett a még talpon lévő léggitárosoknak.

Péntek

Mivel minden nap oda-vissza dolgoztam a Budapest és a Sástó között járó fesztiválbuszon (“One of Us Is the Kaller” jeligére), így péntekre egy kicsit lefárasztott a sok ingázás miatti kialvatlanság, szóval a harmadik napot csak takarékon nyomtam végig, és aránylag kevés koncertre jutottam el. Ezek közül az első a Choke City debütáló fellépése volt a kisszínpadon, ami – annak ellenére, hogy a szupergruppnak is nevezhető banda első EP-je mennyire elragadóra sikerült – csak mérsékelten tudott működni. Főleg azért, mert ennek a füstös, borongós, posztpunk-jellegű zenének egyszerűen nem áll jól a nappali világosság, így aztán hiába játszottak tök jól a srácok, kicsit elment mellettem a buli. Sebaj, majd valamelyik pesti pinceklubban biztos jobb lesz.

Utánuk jött a Fanyűvőn az Entrópia Architektúra, akikről már a bevezetőben is szót ejtettem, és akikhez még kevésbé illett a délutáni napvilág. Nem véletlenül szoktak ők ezen a feszten éjszaka játszani: ez a drone-osan vánszorgó, világvége hangulatú zene sokkal jobban ki tud teljesedni a hideg sötétségben. A higanyos állagú, hörgő-morgó vokállal súlyosbított metalba egyébként itt-ott folkos hanghatások is beleszólnak, úgy mint üstdobok, sípok, mindenféle csörömpölő fémholmik egy rozsdás állványra lógatva, vagy éppen egy kis népdalos jellegű éneklés, de az atmoszféra ezekkel együtt (és a napsütés ellenére is) ugyanolyan fojtogató marad. Ha egyetlen zenekarral kellene szemléltetnem, hogy mi az a Fekete Zaj, az valószínűleg az Entrópia Architektúra lenne. Vagy esetleg a pozvakowski., akik szintén itt a nagyszínpadon zajongtak késő este, hasonlóan lassú és súlyos, széttorzított, wall-of-sound jellegű témákkal (ha hangfalat mondanék, az magyarul elég hülyén hangzana), meg mellé a védjegyüknek számító filmvetítéssel, ami viszont itt a tér méreteiből adódóan nem nagyon tudott érvényesülni. (Értsd: a mező végéből sasolni a kb. Balaton szelet méretűnek tűnő színpadi kivetítőt, aminek a felét ki is takarja a dobos meg a cucca, hát az hosszú távon nem túl nagy fless.)

Az Entrópia és a pozva’ között egyébként még a posztrockos, posztmetalos vizeken és légáramlatokon úszkáló Perihelion hangulatzenélt egy nagyon szépet a nagyszínpadon, a nap nyertese viszont egyértelműen az előttük játszó olasz Ottone Pesante volt a Delta színpadon. Ez egy kisebb, leginkább egy színpad és egy felfújható légvár keverékeként leírható helyszín a Fanyűvővel szemben, ahol a “rendes” koncertek között és után mindenféle kisebb létszámú produkciók zenéltek a legkülönbözőbb műfajokból, főleg elektronikus irányból (trap, synthwave, gabber, breakcore, tényleg bármi). Na itt játszott ez az olasz trió, akik viszont DJ-zés helyett élőben tolták a metalt, csak éppen dob + trombita + harsona felállásban. Már az ötlet is zseniális, a kivitelezés meg még inkább, ugyanis ezek hárman olyan kiváló érzékkel főznek össze mindenféle fémzenét a doomtól a groove-on át a grindig, hogy azt tanítani kéne. Konkrétan akkorát szólt a műsoruk, hogy míg az elején még a fűben ücsörögve nézte és hallgatta őket pár tucat ember, addig a végére, jó háromnegyed órával később már rendes össznépi mosh pit és stage diving ment rájuk, még a trombitás is beugrott egy kis szörfre. Van a Fekete Zajnak az a mottója, hogy az ember ismerjen meg új kedvenc zenekarokat, na hát idén ez rájuk illett a leginkább. (Völgyesi)

Szombat

Nekem, mint szociálisan extraérzékeny személynek, illetve igazi zenehabzsolónak, az elmúlt egy év élőzene- és társaságiélet-mentessége felért egy karóba döféssel. Tudtam, hogy a visszatérésnek különlegesnek kell lennie, ezért úgy kevertem a lapokat, hogy ha csak egy napra is, de kijussak a Fekete Zajra – életemben először. Fogalmam sincs, hogy ez eddig hogy (nem) jött össze, de az elmúlt években sosem sikerült megoldanom, hogy kijussak a méltán népszerű mátrai szeánszára. Így hát számomra ez a szombat minden szempontból a legek napja lett, és maradéktalanul kárpótolva lettem az elmúlt év “absztinenciájáért”. Olyan mértékű profizmus, kedvesség és felszabadult légkör várt a Mátrában, amit már régóta nem tapasztaltam, azóta, hogy a világ egy kissé problémásabb hely lett. Itt külön köszönetet mondanék a stábtagoknak, hogy megértően és gördülékenyen kezelték azt a kis malőrt, amibe a jó hazai bürokrácia ingoványos talaján botlottam bele, mint külföldről érkező honpolgár.

Miután bejutottam, felmértem a fesztivál amúgy abszolút felmérhető területét és lokalizáltam a létfontosságú létesítményeket (étel- és italárusok, wc-k), illetve egy gyors asszimilálódást követően kissé csalódottan konstatáltam, hogy az Ørdøg nagy részét le is késtem. Vörös Andrásék fellépése amúgy is a rikító napsütéses délutáni órákban történt, ami szerintem kissé idegen a csapat mentalitásához, de amit hallottam belőlük, az alapján ez is egy jól sikerült előadás volt. Viszont itt már elkezdődött a Fanyűvő Nagyszínpadon egy kis csúszás, amit aztán görgettek is maguk előtt a további zenekarok, egészen az este főattrakciójáig, de erről majd később. Notórius későként a Hegy koncertjére is nagyjából negyed órás csúszással estem be. A főleg a metalból érkezett srácok instrumentális poszt-rockja/poszt-metalja pontosan olyan volt, amivel talán a legjobban le lehet írni ezt a fesztivált: bólogatós, elszállós, átszellemült. Ezután maradtam az Osztálykirándulás színpad közvetlen közelében, a fél órás műsorszünet pedig pont elegendő volt, hogy sört tankoljak a színpaddal szembeni pultnál, mert sajnos nem voltam elég élelmes ahhoz, hogy egy dal alatt surranjak ki.

Este 8 után érkezett a többnyire Sonya-, Oaken– és Wasted Struggle-tagokkal operáló Kytaro, akik szintén hárman voltak, szintén ének nélkül. Még nem láttam őket élőben, viszont ami eddig fülhallgatón működött, az élőben is. A Kryptogyros feltalálóinak számtalan stílusból merítkező zenéjét talán csak a “kísérletezős” jelzővel tudnám leírni, a több soron keresztül tartó fejtegetést mellőzve. Kiválóan tolták a szintén matekos, zajos elszállósdit, külön kiemelném Lali dobolását, amit egyszerűen nem lehet nem megbabonázva figyelni. A Kytaro után még mindig nem tudtam/akartam elhagyni a helyszínt, ugyanis érkezett a nemrég új felállással, új dallal és hamarosan új lemezzel jelentkező Shell Beach, akik mindig is nagy kedvenceim voltak. Kissé elszomorított a hír, amikor Totik Zoli kilépett a csapatból, mert imádtam az orgánumát, de bizakodva fogadtam az új énekest, Undost, aki a Grand Mexican Warlockban is ki tudja énekelni, amit ki kell. Ezzel itt sem volt gond, pár apró félrecsúszott tisztától eltekintve, de a végére már inkább a kajabálás vette át a szerepet az éneklősebb részek helyén is, mintha ő is érezte volna, hogy így kicsit könnyebb. A dalok vegyesen szóltak a két nagy-, illetve a kislemezről is, pluszban felcsendült a vadi új Hero is, így senkinek egy rossz szava nem lehetett az újult erejében tetszelgő csapatra. Valószínűleg itt volt aznap az első pit is, ami inkább volt baráti ölelkezés, mintsem ketrecharc, de ez teljesen normálisnak is számított abban a szituációban. Még úgy is, hogy amikor egy fiatalembert a hasánál elkapva próbáltak felemelni, az a rossz pozíció, a megilletődöttség vagy csak az elfogyasztott célzóvíz-mennyiség következtében egy véletlen színes ásítást eredményezett az első sorba.

Most pedig térjünk rá a fesztivál korábban már említett nagy dobására, mert hát mondjuk ki: magyar zenetörténelmi mérföldkő volt az, hogy a ‘Zaj utolsó, szombati napján először lettek színpadra álíltva Kátai Tamás multiinstrumentalista (többnyire) szólóprojektjének dalai, Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról címmel. Amikor ezt hónapokkal ezelőtt bejelentették, teljes joggal lábadt sokaknak könnybe a szeme, hisz nem csak itthon, de nemzetközi szinten is megkerülhetetlen “formációról” beszélünk, amit még sosem láthatott a nagyérdemű élőben. Egy ilyen volumenű hírnél nem is csoda, hogy az infók nem kezdtek el egyből özönleni, csak épp hogy csöpögtek, így rengeteg minden nem is volt tiszta szombat estéig. A korábban említett csúszást nem sikerült kiküszöbölni este 11-ig, de minden egy helyben vacogót kárpótolt, amikor a zenészek első turnusa felvonult a színpadra, majd felcsendültek az Esőlámpás melódiái.

Igen ám, merthogy a 26 zenész három dalos ciklusokban váltotta egymást, és így hangzott el 14 tétel (+ 1 ráadás). Az előadók többek közt olyan bandák tagjai, mint a Watch My Dying, a Sear Bliss, az Ørdøg, a Divided, a Képzelt Város, a Needless, a VHK, vagy épp a Perihelion, illetve maga Tamás is beszállt bőgőzni a második etapba, egészen átszellemült színpadi jelenléttel, mintha csak minden hétvégén ezt csinálná. Pedig volt izgulás, nem is kevés, mind a stábtagok, mind a zenészek, mind a közönség, mind Kátai részéről, és ahogy az lenni szokott az ekkora kaliberű eseményeknél, be-becsúsztak apró bakik, akár hangosítás, akár előadás terén is. Viszont ezek egyáltalán nem voltak olyan mértékűek, hogy elrontsák ezt az örömünnepet, a technikusok és a zenészek is profi módon vágták ki magukat ezekből, holott utóbbiaknak csak pár hónap állt rendelkezésére, hogy összeszokjanak akár színpadon kívül is idegennek számító társaikkal. A végén abszolút feltette a koronát az egészre, amikor Tamás – aki egy ideig még a közönségben is feltűnt, hogy megcsodálhassa “gyermekének” világra jöttét – zárásnak, ráadásként elszavalta a Fehérvasárnapot. A fesztivál közönsége egy emberként mutatta ki háláját a koncert végeztével, hiszen minden apró hibája ellenére egy tökéletes hangulatú, méltó prezentálása volt ez az elmúlt két évtizednyi Thy Catafalque-örökségnek.

Zárásként szeretném kifejezni én is mérhetetlen hálámat és örömömet a fesztivál szervezői, dolgozói, minden háttérmunkása, fellépője és résztvevője felé. A Fekete Zaj eddigi fennállásának talán legsikeresebb négy napját könyvelhették el a csapattagok, nemcsak a telt ház miatt, hanem mert mind egy nehéz időszakon vagyunk túl, a múlt héten pedig együtt vehettünk nagy levegőt és hagyhattunk hátra mindent, hogy egy kis ideig kikapcsolódhassunk, feltöltődjünk és együtt örülhessünk a zenének és egymásnak. Köszönjük, hogy reményt adtatok egy reménytelen időben és emberek maradtatok egy embertelen világban! A Fekete Zaj továbbra is teljes joggal Magyarország egyik legsokoldalúbb, leginnovatívabb és legbarátságosabb fesztiválja, és ha lehetőséged van rá, támogasd annyival, hogy egyszer legalább ellátogatsz és életre szóló élményekkel gazdagítod magadat. (Radó)

Fotók: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens / Fekete Zaj