2022. június 27.
17 év egy fesztivál életében talán kevésbé tűnik rengetegnek, mint mondjuk egy zenekarnál, vagy pláne a saját bőrünkben, de csak amíg bele nem gondolunk, hogy a fesztivált is hús-vér emberek szervezik, na meg abba, hogy bizony létezik olyan ember – nevezzük Németh Attilának, ha már ez a becses neve, vagy Somának, ha már úgyis mindenki csak így hívja -, aki konkrétan a fél életét azzal töltötte el, hogy minden évben megcsinálja a Hell Vill fesztivált. Ez alatt a 17 év alatt pedig a Hell Vill óriási utat tett meg, nemcsak fizikailag, hanem volumenben és jelentőségben is: ami 2006-ban a Győr-Moson-Sopron megyei Bősárkányban még a főszervező szülinapi bulija volt három környékbeli zenekarral, abból az idők során egy többnapos, underground körökben kultikus esemény nőtt ki, amit az utóbbi évek sok költözése és forró klubokba zárkózása (Veszprém – Szigony, Székesfehérvár – Nyolcas Műhely) sem torpantott meg.
2022 viszont mindenképp vízválasztó, sőt gyakorlatilag egy új kezdet a Hell Vill számára. Egyrészt azért, mert a feszt idén még tovább vándorolt keletnek, egészen az Eger melletti Felsőtárkányig, újra szabadtérre, ráadásul minden eddiginél nagyszabásúbb kivitelben. Közben pedig a Rockmaraton kiesése után a hazai rockzenei közeg egy jelentős szegmensének ez lett A nyári fesztiválja, aminek innentől nem titkolt célja, hogy betöltse azt az űrt, amely a kelet-magyarországi régió néhai legendás fesztiváljai, főleg a Hegyalja és az Azfeszt után hosszú évek óta üresen tátong. Ami a masszív fellépőgárdát illeti, a hagyományos hardcore/punk csapásirány most kissé mintha eltolódott volna a kortárs modern metal felé, illetve a keményzenétől teljesen idegen műfajok – synthwave, hip-hop – is felbukkantak, bár ilyesmi korábban is simán előfordult már a Hell Vill történetében. Arról meg, hogy az egész feszt mennyire barátságos, családias és egyáltalán otthonos tud lenni, már korábban is áradoztunk, és spoiler alert: ez idén sem változott. (Völgyesi)
Természetesen nem is a NuSkull lettünk volna, ha a fél szerkesztőség kapásból le nem kési az Osztálykirándulás Pestről induló turnébuszát. Hiába, eltökölésben még mindig mi vagyunk az alfák. És az omegák is. Akik viszont feljutottunk a járműre, és el is indultunk valahol a vélt és valós repülőrajt közt, azok a remek hangulat és az ezt tuningoló whisky shotok ellenére a finish előtt mondhatni – csak hogy maradjunk a Hell Vill-es kalózzsargonnál – zátonyra futottunk (lásd: pöppet eltévedtünk). Így az előzetes „lesz azért időnk felverni a sátrat, hidratálni és kényelmesen elhelyezkedni az első koncertre” ideát felváltotta a lóhalálában becsekkolás, a VLKN-os fiúk szettje mellett felmálházva elloholás, a sátrunk szakszerűnek egyáltalán nem nevezhető felverése, illetve a pultnál egy körúti angol legénybúcsús csapatot is taccsra vágó „célzóvíz” felvétele, hogy egy jó ideig ne kelljen újra fordulni. Ja, jó ideig, pff… Így bár szomorúan konstatáltuk, hogy lekéstük a VLKN „kitörését”, azért öröm volt az ürömben, hogy kicsit később még megszemlélhettük e tehetséges szupergrupp tagságának igen nagy százalékát a testvérzenekarokban (Anchorless Bodies, Satelles). De előttük még érkeztek a pécsi Vodka for Kids srácai, akiknek *dobpergés* ez volt karrierjük első fesztiválszereplése. Ez alapból nem egy könnyű feladat, pláne, amikor zacsifacsaró hőség van, és még a hangosítás sem volt épp a toppon. A srácok kedvét és vehemenciáját ez ugyanakkor cseppet sem szegte és olyan bulit toltak az első két EP-jük felhozatalából, hogy mindegyiknek kijárt volna egy kevertkoszorú a fejére a szett végén. (Radó)
Ezután átröppentünk egy kicsit a nagyszínpadra, ahol már épp bemelegedett a Heedless Elegance abba, amit én így a látvány alapján „gentlementalcore”-nak tituláltam fejben: a fiúk élére vasalt ingben, mellényben, zakóban(!) és talpig feketében tolták a dühedelmet, és látszólag cseppet sem zavarta őket az a tikkasztó meleg, ami minket hawaii ingben mardosott. Nem láttam még őket, viszont azt már a tavalyi Libra lemezük zárótételénél, a The Answernél elkönyveltem, hogy ez élőben le fogja tépni a fejemet, és guess what: nem is lett másképp. Aztán vissza is nyargaltam az Anchorless Bodies „visszatérésére”. Azért írom így, mert bár a banda nem tűnt el, de azért 2019 óta nem igazán hallattak magukról. Közben viszont betöltötték a tízet, ami egy hazai underground zenekar életében mindig nagy szó, és egy friss interjúban még azt is elárulták a Mögött blogos Andinak, hogy idén új kiadvánnyal örvendeztetnek meg minket. Így tényleg külön öröm volt látni teljes pompájában a tímet, pláne, hogy a Harag még mindig a top 5 magyar nyelvű hardcore-himnuszok egyike. Utánuk érkezett a Satelles, a szívem másik csücske, akik még mindig vérprofik, hihetetlenül alázatosak és a sietés/csúszás ellenére olyan formában szólaltatták meg többek közt az általunk a tavalyi év legjobb magyar nagylemeznek kihirdetett 3 AM Confessions dalait, ahogy azt legnedvesebb álmaimban elképzeltem. Egy kósza panasz nem lehet rájuk, így kell ezt csinálni! (Radó)
A Petofi zenekart azóta szerettem volna színpadon látni, mióta pár évvel ezelőtt megismertem a munkásságukat, és azonnal be is húztak a melankolikusan brutális dalok és a keserű szövegek. Ez volt az első olyan zenekar, amire fejben bérletet vettem az első sorba, és bár végül a másodikban találtam magam, végig önfeledten ordítottam a közönség tagjaival együtt minden számot. Ekkora katarzis állapotában is meg tudtam bizonyosodni arról, hogy elég jól szóltak kifelé a srácok, és valósággal megőrült köröttem a tömeg. A Kések és persze Az idő esete volt az a két dal, amire a legnagyobbat ment mindenki, de a Pusztulás I. is alaposan megmozgatott minket. (KG)
Mint ahogy azt korábban említettem, a kicsit késői betoppanásunk és az amúgy is szűkös időrendünk (mindenkivel lepacsizás, koccintás, koncertről koncertre szaladgálás) mentén nem igazán volt időnk feltérképezni a fesztivál területét. Vagyis volt, de nyilván akkor, amikor már nem felhőtlenül hálás a dolog: este, a sötétben, hidegben, megfelelő(?) mennyiségű célzóvízzel a szervezetben. Nyilván amikor fesztivált szervezel, nem feltétlen fogsz arra gondolni, hogy a gyökér látogató majd úgyis levágja az utat a sátra irányába, ezzel felbukva az összes buckában, gödörben, Mariana-árokban, Jumanji-indában, Grand Canyonban, ugyanakkor ez nem teljesen elszigetelt esemény. Ennek elkerülése érdekében megszaporítanám a nagyobb területet (vagy több kicsit) megvilágító berendezéseket. Ez volt talán a legszembetűnőbb minimális hiányosság, ami szerintem egy első rendezésű kültéri fesztiválnak mondhatni kötelező velejárója. (Radó)
Emellett pedig muszáj kiemelni, hogy mivel az egész feszt a falu határában egy völgyben fekszik, így egyrészt a térerő meg a mobilnet általában elérhetlen luxuscikknek számít a helyszínen, másrészt meg a napi hőingás is elég durva méreteket ölt. Most mondhatnánk, hogy mindez a rutinos feketezajozóknak például valószínűleg már meg sem kottyan, de ha az ember lélekben (és pláne ruhatárban) nincs felkészülve arra, hogy hiába van napközben 30+ fok, éjjel bizony 10 is alig lesz, akkor azért érhetik emiatt kellemetlen meglepetések. Persze erre rá lehet vágni a régi sablondumát, hogy „igyál sok folyékony pulóvert,” de legyen ez inkább egy intelem a jövő évi látogatóknak arra vonatkozóan, hogy igen, hozni kell meleg ruhát, és sokat. (Völgyesi)
Az idei Hell Vill metalosodását talán semmi nem szemlélteti jobban, mint az, hogy a pénteki napnak (és hivatalosan az egész fesztiválnak is) a hazai modern metal zászlóshajója, a Subscribe lett a headlinere. Ehhez méltó ordas nagy hacacárét is csaptak. Szinte centire ugyanazt a standard besztof programot űzték, amit pár hete az A38-on is, de mostanában náluk is úgy vettem észre, hogy vidéken illetve fesztiválokon sokkal nagyobbat szoktak aratni, mint a fővárosban. Főleg Csongor Bálinton látszott az, hogy a zergebaszó cidri hideg ellenére is óriási hőfokon izzik belülről, ez pedig elég hamar átragadt a közönségre is. Na meg hát az se volt hátrány, hogy a nagyszínpados hangcucc egész hétvégén úgy dörgött, mint egy tüzérségi ágyú. Ezután a kisszínpadon az Omega Diatribe késő esti tesiórája vitte tovább a lendületet, rendesen úgy megvittek a benga groove-ok, hogy gyakorlatilag az egész műsort álló helyzetben végiglégfekvőtámaszoztam (a helyesírás-ellenőrző szótár ezen a ponton hangosan felsír). Az van, hogy mióta a srácok az utóbbi lemezeken kicsit egyenesebbre vették a dalszerzést (értsd: több az izomból bólogatós téma, kevesebb a fejtörős matek), azóta iszonyat nagyot megy az egész, pláne egy ilyen fesztiválon, kvázi csúcsidőben, amikor még mindenki lábában bőven benne van a boogie. És mivel elég régen írtam már utoljára Omega-buliról, legyen itt kimondva az is, hogy Szabó Dani érkezésével szerencsére megint egy pont olyan vadkan dobos döngeti az alapokat, amilyenre ennek a zenekarnak égető szüksége van. (Völgyesi)
Az As Karma Brings mélységes morgolódásait már megtapasztaltam többször is, fesztiválon viszont még nem, így egyértelmű volt, hogy ott kell lennem, amint a színpadra állnak. Az időzítés pont jó volt, a legsötétebb óra után kicsivel elindult a gigászi hentelés és nem is volt megállás egészen a végéig, a legbrutálisabb setlistjüket hozták. Úgy fest, a budapesti deathcore-brigád bárhol is jelenjen meg, hatalmas energiát képesek felszabadítani, és nem is nagyon kell buzdítani a közönséget arra, hogy moccanjanak meg, ahová néztem, csak tomboló embereket láttam. A What Are You Laughing at? szeletelése után az a breakdown valami hatalmasat szólt, a kötelező közönségordibáltatós Vile-t követően a Hate Seems Help zárta a sort, mi pedig alig tudtunk magunkhoz térni ekkora kíméletlen darálás után. Még mindig nem találom a hangomat. (KG)
Amikor a Shell Beach átkúszott a délutáni nagyszínpados slotból ide, a fesztivál két legnagyobb gyalumetál-bandájának farvizére, kicsit megijedtem, hogy vajon mennyire tudnak majd érvényesülni ebben a hajnali lehozós dzsó szerepben. Aztán az lett, hogy a fél 3 körüli kezdésükre a közönség java része tényleg ki is fáradt és elpárolgott, cserébe a lelkesen kitartó túlélők szűk körében én akkorát vájboltam Somló Paliék poszt-hardcore-jára, mint még soha. Hiába vannak a Shell’-lemezeken frankón beindulós dalok is, számomra mégis az egész zenekarnak van egyfajta melankolikus felhangja, amit élőben még sosem éreztem ennyire pontosan megelevenedni, mint most ebben a “szemben a színpad fölött telihold, a hátam mögött meg már pirkad” környezetben. Erre kicsit még a setlist is rájátszott, a nagy arconpörgős Hoverboards’-ot például elő se vették, volt viszont egy rakás új szám, amik nagyon beadták (spoiler alert: az egész lemez be fogja, ha majd végre kijön). Valami ilyesmit érezhettek azok a hippik is, akik anno ’69-ben a Woodstockon látták azt a bizonyos reggelbe folyó Jimi Hendrix-koncertet.
A koncertek itt végül kifújtak, de közben a közösségi térben még javában ment a Quixotic-féle Waves afterparti – na itt meg aztán minden volt a Top Gun soundtrackektől a synthwave-esített Bikini-balladán át a random techno alapokra rákevert Michael Jackson-slágerekig, természetesen óriási adag ‘80s esztétikába csomagolva. Egy egész éjszakán át engem személy szerint nem tudna elszórakoztatni ez az attrakció, de adott esetben ideig-óráig baromi jól esik elveszni benne. Aztán ahogy felkelt a nap, jobbnak láttam végre elfeküdni és nyakig magamra húzni a hulla- hálózsákot, hogy aztán cirka 3 és fél órával később máris rohamtempóban és újra rövidnadrágban meneküljek kifelé a villámgyorsan 40 fokosra melegedő sátramból. A kipihentséget gyorsan engedjük is el, indulhat a második nap. (Völgyesi)
A többiekkel ellentétben csak szombaton kora délután érkeztem meg az elképesztően szép helyszínre, a sátrat gyorsan felhánytam egy rendkívül barátságosnak tűnő helyre (melyről később kiderült, hogy az afterparti ötven méteres körzetében van, de mindegy is, olyan még úgysem volt, hogy hajnali fél 5-kor az Acélszívre vacogjam magam álomba), és már indultam is a közösségi tér felé. A nap koncertügyileg nálunk sajnos egy kicsit később kezdődött, így a nemecsek + Stubborn, illetve a kisszínpados Estenden + Boru párosokról lemaradtunk, mivel szerkesztőségileg a NuSkull kvízen pojácáskodtunk, mely néhol átcsapott kedélyes belterjeskedésbe, indokolatlanul nehéz kérdésekkel vegyítve, úgyhogy ezért és a csúszásért utólag is bocsi, és köszi mindenkinek a részvételt, illetve gratulálunk a győzteseknek. Ja, és puszi a Barhole-os srácoknak, akik a tűző napon is rendületlenül hozták a tálcányi keverteket, utólag erre fogtam az éjjeli perecelésemet, de a legjobban mégis az fájt, hogy az előzetesen regisztrált Pataky Akela csapat nem jelent meg a vetélkedőn.
Ahogy végeztünk a kvízzel, indultam is a kisszínpadhoz, ahol a tűző napon már a Heartlapse tolta teljes erőből. Engem valahogy nagyon betalált a koncert, főleg az új dalok, meg az egész buli, ami a rendkívüli hőség ellenére jó pár embert megmozgatott. Lucáék full eltalálták az arányokat a matekosabb és az egyszerűbb dalok között, sőt a végére még a csapat volt gitárosa is beszállt a buliba. Utánuk jött a Bipolaris, akik már egy fokkal jobban meg tudták mozgatni a közönséget, igaz, ez talán nekik egyszerűbb mutatvány volt a dalok szerkezete és stílusa miatt. Somáék mindent kitettek a színpadra, és nagyon látszott, hogy ez egyfajta jutalomjáték számukra, mondhatni hazai pálya volt, a közönség meg vette a lapot és partner volt a megőrülésben. (Simon)
Eközben a nagyszínpadon épp a nyár legnagyobb underground “botránya” bontakozott ki a The Southern Oracle koncertje kapcsán, amikor is Kókai “mindenki közelebb lép kettőt” Barnabás már a beállás alatt, mic check gyanánt elkezdte cinkelni azokat a fesztiválozókat, akik a büfésor környékén az árnyékban kerestek menedéket a tűző nap elől ahelyett, hogy kirongyolnának a napra pattogni a benga metalos hardcore-ra. És a sztori itt nem is állt meg, mivel a frontember csak nem bírt leakadni a témáról, a koncert közben már a “ti mi a faszomnak jöttetek ide?” kérdéssel sújtott le a pit helyett a padokat választó nézőkre, nehezményezve, hogy azok nem tisztelik meg annyival, hogy testközelből figyeljék a zenekart.
Ezen a ponton hadd fejtsem ki személyes véleményem, hogy akinek van pofája ilyen hangnemben szólni azokhoz, akik egyébként eleve vették a fáradságot és odamentek a koncertjére, az ne merészelje a szájára venni, pláne bárkin számon kérni a tiszteletet. Ezek a felkérdezett fesztiválozók konkrétan bármi mást csinálhattak volna ehelyett, megnézhették volna a Bipolarist, társasozhattak volna a közösségi térben, kimehettek volna a szomszédos dínóparkba, vehettek volna egy kibaszott hűsítő zuhanyt, de nem: ők kíváncsiak voltak a The Southern Oracle előadására a dögmelegben, csak éppen nem a darálóból, hanem kicsit messzebbről – és ez a hála? Hogy aki nem pattog úgy, ahogy a vezér fütyül, az mi a fasznak jött ide? Persze, végül is lehet ezen így primadonnáskodni, lehet pökhendi tahó módon kiszólogatni a színpadról, meg lehet utána zárt facebook-csoportban magyarázkodni, hogy mindez csak hangulatfokozás akart lenni és “érti, aki érti”, csak rohadtul nem érdemes. Ez egyedül arra jó, hogy az ember saját magát (és ezáltal az egész zenekarát / brandjét) járassa le széles körben. Vajon megérte? Lett annyival jobb a koncert pillanatnyi hangulata? Ugye, hogy nem.
Az jó előre borítékolható volt, hogy ha egy hardcore punk gyökerű fesztivál Eger mellé költözik és meg is teszi a Téveszmét az egyik fő fellépőjének, abból óriási hepaj lesz – hiszen Nagy Viktorék éppen innen indultak lassan húsz(!) éve, ebből az utóbbi tízben már egyértelműen ők lettek a magyar nyelvű hardcore punk csimborasszója, most meg a szülővárosuk határában kaptak kvázi headliner dicsőséget. De még milyen dicsőséget! Akkorát ment a buli, hogy azt azóta is csak a Téveszme mennybemeneteleként tudom emlegetni. Egy jó háromnegyed órás hőzöngés, közös gőzkieresztés és hangszálszaggatás, porfelhő-felverés, meg a crowdsurfölők Paradicsoma – tényleg egy végtelen energiabomba volt ez, amit még az sem tudott megállítani, mikor az egyik szám (talán A szoba?) felénél konkrétan széthullott a dobcájg. De a Téveszme ilyenkor csak felhúzza magát, és csakazértis befejezi azt a francos dalt akár egy fél cuccon is, amolyan “the show must go on”, vagy még inkább “punks not dead” alapon. A buli életmű-megkoronázó jellegéhez méltón a srácok a tavalyi EP gyöngyszemei mellett egy csomó korai dalt is előbányásztak, és bár ráadást a követelőzés ellenére sem adtak, de igazából a záró Kövek III. + Csillagösvényedre páros epikusságát úgysem lehetett volna már hova fokozni semmivel. Szokás mondani, hogy a Téveszme klasszikus klubzenekar, de szerintem ennél ászabb bulit még sosem láttam tőlük. (Völgyesi)
Végül a Lazarvs jött és megint elvégezte, amihez a legjobban ért: agyonverni mindenkit egy zenei szöges husánggal. Az utóbbi 4-5 évben iszonyatosan kimaxolta a trió ezt a pokolmetalos produkciót, megy a sok skalpoló riff, megy a sok „BLÖÁGH!!!”, a horrorfilmes hangulatú átkötések, a szúrós tekintetek meg a torokmetszést imitáló gesztusok, simán világszínvonal az egész – viszont ez nálam az utóbbi időben már kicsit stagnálásba fordult, hiszen minden bulin szinte pont ugyanazok a dalok meg a körítés, ami hiába vérprofi, mégsem érzem, hogy minden adandó alkalommal szükségem lenne rá. Aztán két szándékosan kihagyott koncert után elmegyek a harmadikra, és az megint úgy ledózerol, mint Garancsi István a Dürer Kertet. Ott állok a puszta közepén, nyelem a port, közben rám öntenek egy teherautónyi folyékony betont, és boldogan lubickolok benne, amíg bírok, majd egyszer csak eljön az a pont, mikor már annyira súlyos a helyzet, hogy mozdulni sem bírok, csak döbbent pislogással nyugtázom az eseményeket. Egy kis old school kezdés (a Leprechaun Skin / Four Horsemen / Abraham trió azért rendesen visszaküldött 2014-be), utána a két legfrissebb lemez ólomtömbjei, a végén nyilván egy örökzöld Pothead, ráadás meg itt se volt, de fun fact: így is kettővel többet játszottak a srácok, mint amennyi a papírra volt írva. És már megint csillagos ötös volt, bassza meg.
(Kevésbé fun fact: miután péntek délután egy fesztiválozónak kiment a lába, mentők vitték el, majd szombatra már begipszelve jött vissza a völgybe, szombat éjjel a Lazarvs pitben még egy balszerencsésnek kirúgták úgy a bokáját, hogy kórház lett belőle, ezzel mintegy járókeretes szerkezetbe téve a fesztivált. Igen, erre a szóviccre ment ki az egész. Nem, nem szégyellek semmit.)
A két hangsúlyos nap után a szervezők vasárnapra a kötelező kiköltözés helyett meghirdettek egy levezető napot is, délutáni akusztikus koncertekkel és a Hell Vill crew által prezentált DJ szettes afterpartival. Ez viszont ránézésre aligha váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a nagyjából ezer látogatóból csupán pár tucat ember maradt erre az utolsó estére a stábbal bulizni. Szóval ha jövőre is lesznek hasonló egyszálgitáros és chillezős fellépők (legyenek, mert az ötlet mindenképp remek!), azokat talán érdemesebb lenne a két “fő” napba belesűríteni valahogy, vagy ha megint külön nap lesz szentelve ezeknek a programoknak, akkor pedig innen nézve működőképesebbnek tűnik egy nulladik akusztikus nap, mint egy +1-edik. (Völgyesi)
Egy-két nüansznyi gyermekbetegséget leszámítva hihetetlenül bensőséges és családias légkör uralkodott Felsőtárkányban ezalatt a kicsivel több mint két nap alatt. Mintha csak egy hatalmas családként összejöttünk volna feltöltődni a sok szar elől, ami az elmúlt és jelenlegi időszakokban is zajlik világszerte. Elmenekültünk a civilizációból, hogy zenékről dumáljunk, röhögjünk, koccintsunk, ölelkezzünk és természetesen egy testként és lélekként felszabadultan tombolhassunk. Nem lehetünk elég hálásak a szervezőknek, a fellépőknek, a pultosoknak, a kajásoknak, az off-programosoknak, az önkénteseknek, de még a takarítónéniknek is, illetve tényleg mindenkinek, aki valamilyen úton-módon belefolyt ebbe az egészbe. A Hell Vill szintet lépett – nyilván felfelé -, és ha megtehetném, már most kiülnék a bejárat elé, mint hipsztergyerek az Apple-bolt elé egy új iPhone megjelenésekor, és várnék a jövő évi nyitásra. Merthogy remélem, ezek után evidens a folytatás ebben a formában, ugye?! (Radó)
Már csak azért is, mert tulajdonképpen nemhogy az északkeleti régióra nézve, hanem országos szinten is tökre hiánypótló az, amit Somáék most megvalósítottak: hogy legyen egy klasszikus értelemben vett, szabadtéri, sátrazós fesztiválja a keményzenei underground úgynevezett fősodrának is (hangozzék ez bármily ellentmondásosan is), ami kevésbé tarajos, mint a Toxic Weekend, kevésbé extrém, mint a Lowland, és kevésbé eklektikusan avantgárd, mint a Fekete Zaj. Mert habár valamennyire mindegyiknek a közegébe bele tud nyúlni a Hell Vill, de egy Subscribe-ot például csakis itt lehet elképzelni headlinerként. Ilyenformán külön öröm, hogy amit ebből a színtérből ki lehetett sajtolni a lineup terén, azt maximálisan ki is sajtolták, miközben azért az underground hitelességen sem esett csorba mondjuk egy Depresszió vagy Road kaliberű “lakossági” produkció beiktatásával, hiába hoztak volna ezek a bandák borítékolhatóan több fizető vendéget.
A kérdés innentől az, hogy jövőre merre tud továbblépni a fesztivál, ha nem akar önismétlésbe esni, de szerencsére azért van még mozgástér a zenekari állományban, én például tökre megnéznék jövőre itt egy Bridge to Solace-t, egy Kozmoszt, de még egy Fish! is simán helyénvaló lenne. Meg persze külföldről is simán lehetne tuningolni a lineupot, mondjuk egy Birds in Row-val vagy Higher Powerrel. Onnantól pedig már csak még egy nyújtózkodásra vannak a Darkest Hour, Comeback Kid, Enter Shikari kaliberű húzónevek is, aztán meg a határ a csillagos ég – persze az is kérdéses, hogy a szervezők le akarják-e hozni a csillagokat egyáltalán, vagy inkább megmaradnak lent, a tábortűz biztonságos melege körül. Akárhogy is, mi jövőre is fixen ott didergünk majd velük a T-rex-es pulcsikban, amikor a Hell Vill nagykorúvá érik. (Völgyesi)
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
