A NuSkull kedvencei 2021: a legjobb 20 magyar nagylemez

Hagyjuk is a felesleges rizsázást, hogy járványhelyzet második éve, meg a zeneipar válsága, hiszen az már 2020-ban is egyértelműen látszott, hogy a zenészek – és főleg az underground zenészek – bizony akkor sem maradnak csendben, ha a koncertezés és a turnézás offos. Szóval 2021-ben is bőven volt miért lelkesedni, már ami a hazai metal / hardcore / satöbbi színterek megjelenéseit illeti, tehát jöhetnek a Nuskull kötelező toplistái is (némi kötelező késlekedéssel, de ezt tudjuk be annak, hogy megint nagyon nehezen tudtunk igazságot tenni a jobbnál jobb kiadványok között). A legerősebb EP-ket már kihirdettük, most pedig jön a legjobb nagylemezek húszas gyűjteménye.

20. Tündérvese – Körbezárul

Néhányan talán szemöldököt ráncolnak vagy csak simán mosolyognak azon, ahogy a Tündérvese elnevezte a saját stílusát döner metalnak, de az a helyzet, hogy a budapesti csapat tényleg kitalált valami olyat, amilyet mástól nem nagyon hallani. A második nagylemezükre a srácok zenéje érezhetően elkezdett letisztulni, a Körbezárul dalai rövidebbek, a szövegek fogósabbak, kevesebb a prog és az alter hatás, picit több a grunge és a metal, miközben persze továbbra is fontosak a keleties, törökös dallamok, amik a műfajmeghatározást megalapozták. Valami ilyesmit játszana a System of a Down, ha történetesen Pécsre születik. (Völgyesi)

19. VLKN – Ruination

Mi történik, ha az Anchorless Bodies, a Satelles és a Hypocrites Breed tagjai további zenészekkel kiegészülve összefognak egy új projektben? Valószínűleg nem sokan tettünk volna nagyobb összeget arra, hogy egy társadalmi egyenlőtlenségektől, politikai kizsákmányolástól és nagy általánosságban a kisember elnyomásától feldühödött d-beat/crust cuccot kapunk. Pedig a VLKN bemutatkozó anyaga, a Ruination pontosan ezt hivatott átadni feszes, doborientált dalstruktúráival, agresszív, mélyre hangolt gitárjaival, és alapvetően punkos lendületével és hozzáállásával. A dalok szélvészgyorsak, egyszerre modernek és adóznak tisztelettel a műfaj(ok) legnagyobbjai előtt. A bő húsz perc hamar eltelik, viszont elegendő időnk marad utána gondolkodni, hogy “jól is van ez így?” A srácok saját bevallásuk szerint nem akarják megváltani a világot, csak felnyitni pár szemet, ami nagy valószínűséggel sikerült is ezzel az anyaggal. (Radó)

18. Nova Prospect – Törékeny egyensúly

Besnyő Gabiék a negyedik nagylemezükkel végérvényesen beírták magukat a hazai modern metal legfoglalkoztatottabb zenekarai közé. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a Nova Prospect nemcsak kitűnő menedzsmenttel, mindent és mindenkit elérő kapcsolati hálóval és odaadó rajongótáborral van megáldva, de lemezről-lemezre képes lebontani saját határait, ami a Törékeny egyensúlyon csúcsosodik ki igazán. A lemez címe igen akkurátusan mutatja be, ahogy a dalok a metal és a rock határmezsgyéjén mozognak, kapudrogként funkcionálva a kettő közti átjárásban. Kellemes változatosságot nyújt a pozitív slágergyár, kissé kiugrasztva a hallgatót a világ jelenlegi szar állásából. A Nova Prospectnek már semmit sem kell bizonyítania, csak hozni ezt a hamisítatlan dallamtapadást, amíg van bennük élet. (Radó)

17. Bodor Máté – Oh Wow!

Ami a 2020-as toplistában a Meristem nagylemezes debütje volt, az ’21-ben Bodor Máté (Alestorm, All But One, ex-Leander Kills stb.) első szólóalbuma. Ahogy a Dark Phase, úgy az Oh Wow! is egy olyan technikás instrumentális gitárlemez, amilyet nem nagyon szoktak bevállalni fiatal hazai zenészek, és az sem elhanyagolható tény, hogy mindkettőnek Schiszler Soma (AWS) volt a producere, hangmérnöke és basszusgitárosa. A különbség, hogy Máté anyaga sokkal játékosabb, színesebb, kevésbé komoly (elég ránézni az artworkre meg a dalcímekre), zeneileg pedig a felemelő, lebegős témázások mellett elég sokszor tör utat magának a klasszikus metalos keménység is, miközben a gitáros eddigi munkásságának (főleg az All But One első és egyetlen lemezének) jellegzetességei is lépten-nyomon tetten érhetők. (Völgyesi)

16. Skore – Modernland

Nem lehet elégszer elmondani, hogy a Skore hosszú évek óta a hazai progresszív underground egyik legeldugottabb, mégis legszebb gyöngyszeme. A szegedi banda második nagylemeze, a Modernland újabb bizonyíték arra, hogy a Porcupine Tree– / dallamosabb Opeth-vonalas, komoly, kifejtős prog rock/metalhoz még mindig nekik van a legjobb érzékük idehaza (na nem mintha más nagyon próbálkozna ilyesmivel egyáltalán…). A büszkén vállalt hatások mellett ugyanakkor fejlődik is a banda hangzása (halld például a Distal End oktávpedálos kezdését), és a társadalomkritikában elmélyülő szövegvilág is méltó a zene komplexitásához. (Völgyesi)

15. Bipolaris – Sagittarius A*

A győri Bipolarisnak tavaly sikerült ligát váltania, nemcsak magukhoz, de másokhoz viszonyítva is, mert míg a Szerotonin mezők EP-n valahogy a hangzás meg az összkép kissé karcsúbb volt, ezt most sikerült kiigazítani, jóval teltebbé és súlyosabbá tenni. A Sagittarius A* lemezre a vendégzenészekkel felhúzott és jobb minőségben felvett régebbi dalok sokat javultak, az új számok pedig – valószínűleg a tagcseréknek is köszönhetően – sokkal komplettebbek és jobban felépítettebbek lettek, illetve ha lehet ilyet mondani, az amúgy rébuszokban megírt szövegek is egy fokkal érthetőbbé és átélhetőbbé váltak. A hardcore punk zene metalos közegben akkor működik igazán, ha van benne sok ötlet és téma, ami emlékezetessé teszi, a Bipolaris pedig ezt a vonalat most egész jól elkapta a sok vokállal, bonyolultabb ritmikával és emlékezetes riffeléssel. (Simon)

14. Devoid – Dusk

Még egy győri csapat, mely a metal és a hardcore határáról szállítja a megfejtést, de a Devoidnál inkább a groove-os és thrashes témák kerülnek a középpontba. A hangulat egyre elkeseredettebb és dühösebb, a tempó pedig keményebb, mint az ezt megelőző Fake Gleam albumé, de hogy is lehetne ez másként, ha a Dusk fő mozgatórugója a közösségi oldalak társadalmi hatása. Valahogy az összkép sűrűbb lett, mint elődje, a gitárok több színt visznek a lemezre, és a ritmikával egyensúlyban bontakoznak ki; technikásabbak és agresszívebbek lettek a dalok, és ez az az arculat, ami igazán jól áll a srácoknak. Lassan már minden megjelenésüknél elmondjuk, hogy nincs hova tetézni ezt az erőszakosságot, de mindig találnak egy társadalmi helyzetet, melytől könnyen kinyílik a bicska a zsebben. (Simon)

13. Estve – Egyenes labirintus

Ha hazai black metal, akkor tavaly mindenképpen az Estve vitte a fáklyát. 2018-ban a semmiből jöttek egy demóval, mely már magában is lefejelte az egész színteret, aztán a nagylemezes megjelenés már minden kétséget kizáróan jelezte, hogy kié az utca este 10 után. Iszonyú kemény riffek egy olyan pincehangzással megoldva, hogy az borzasztó. Baljós és hidegrázós hangulat, végletekig lépcsőházas feelingű ének, igazán emlékezetes gitárjáték, egy csillagos ötös borító, és hopp, az Egyenes labirintus már fel is került a 2021-es toplistánkra. (Simon)

12. Antares – InSanity

Már három éve, a debütlemeznél is egyértelmű volt, hogy az Antares az utóbbi évek egyik legzsenibb fiatal zenekara, akik a tavalyi InSanity albummal pont onnan folytatják, ahol a self-titled lemezzel abbahagyták. Prog rock határok nélkül, ami bámikor átcsaphat funkba, soulba, bluesba, de még oktávra lehangolt betonozós metalba is. Mondhatni tipikus zenetanáros zene, az utolsó hajlításig patikamérlegen kiszámolva, de nem olyan értelemben, hogy bármikor is manírossá vagy öncélúvá válna, hanem épp ellenkezőleg: pont ettől tud folyamatosan érdekes maradni, mivel a srácok baromi jól bánnak a dalszerkezetekkel, a kontrasztokkal és a hangszereléssel. Szóval a zenei tudás és a profizmus makulátlan, ráadásul gond nélkül megférnek egymás mellett a játékos, seggrázós és a könnyfakasztóan drámai pillanatok, így lesz egy színes, mégis kerek egész az InSanity. (Völgyesi)

11. Betterthanever – Kétlépésközt

2021-re visszanézve ismét ki lehet mondani, hogy itthon virul a pop-punk. A Headstock és a Have No Clue mellett most már a debreceni BetterThanEver nevét is feljegyezhetjük a műfaj nagyjai közé. A Kétlépésközt című első albumuk rendkívül kellemes hallgatnivaló, kellően fülbemászó és változatos, jól megférnek egymás mellett a rövidebb, pörgősebb és a lágyabb dalok, a tekerések és a betorzulások. A hangszeres kiállások üdítőek, a háttérvokálok kreatívak, a magyar szöveg itt is fontos szerepet tölt be, és szerencsére rendben is van. Egyedül az énekdallamok és a screamek furák néhol. Már nagyon kellett, hogy a srácok előálljanak nagyobb kiadvánnyal, és összességében jól is sikerült a nagylemezes debütálás. Csak így tovább! (Kiss Tamás)

10. Beneath the Void – …Into Oblivion

A Kill With Hate-ből születetett Beneath the Void nyáron adta ki bemutatkozó nagylemezét ezen a néven, a névváltás pedig teljesen észszerű volt, nem csak a gitároscsere miatt, maga a stílus is elkanyarodott a death metal technikás irányába. Az …Into Oblivion nem egy könnyű anyag, a műfaj ezen ágazatára jellemző arpeggióknak köszönhetően a hangulata egyszerre vérgőzös és nyomasztó. Az elejétől a végéig sodró lendületű tételeket csak néhány, alig több mint egyperces átvezető szakítja meg, hogy kapjunk egy kis levegőt, mielőtt újra hatalmába kerít a fojtogató érzés, amit Gyémánt Krisztián hörgése mellett Pornói Patrik black metalos károgása tesz teljessé. Kihagyhatatlan csillagközi mészárszék. (KG)

9. Heedless Elegance – Libra

Egészen bámulatos, hogy a Heedless Elegance röpke pár év alatt hogyan nőtte ki magát a hazai metalcore-mezőny egyik titánjává. Az egy dolog, hogy élőben az első pillanattól kezdve olyanok, mint az úthenger, de a második nagylemezre a dalszerzést is igencsak felturbózták. A Libra alapvetően a 2010 körüli mérgescore hullámot (Parkway Drive, Bleeding Through, na meg a hosszú című BMTH) idézi meg és dobja fel okosan adagolt fűszerekkel, legyen szó akár a nu metal idegállapotosabb formáiról (Slipknot, Chimaira), akár posztrockos vagy progos témázásokról. Ezek adnak a Heedlessnek egy olyan sajátos karaktert, ami elég ritka a műfajban, pláne itthon, Konter Samu meg simán az ország egyik legjobb torka: alapjáraton is kemény, de ha nagyon begurul, akkor rendesen hidegrázós, amit kiad magából. Ráadásul az a fura helyzet áll fenn, hogy a bomba kezdés után mindegyik szám még jobb lesz, mint az előtte lévő, így aztán további külön pluszpont jár a srácoknak azért is, hogy élőben sem sumákolják el az album végének grandiózusabb tételeit, hanem rendesen faltól falig megy az egész anyag, ahogy kell. (Völgyesi)

8. Polytrip – Beyond

Ahogy a zenekar szlogenje szól: “merj meglepődni!” A Polytrip pedig gondoskodik is a meglepetésekről. Debütlemezük, a Beyond egy rendkívül változatos és egyedi elegy, ami kiválóan ötvözi a különböző műfajokat: grunge, progresszív rock, funk, punk, groove metal stb. Néhol a régi Subscribe-ot idézi, de mégis más. Mindig fel lehet fedezni benne valami apróságot, amire az ember felkapja a fejét. Az egész album nagyon szépen össze van rakva instrumentálisan, amit Lugosi Dani játékos énektémái jól megfűszereznek. Itthoni viszonylatban kimondottan egyedi és behatárolhatatlan, amit ez a trió művel. (Kiss Tamás)

7. Boru – Kyth wylag felleyn

Ha lehetne különdíjat adni idén eszközhasználat kategóriában, azt egészen biztosan a szegedi Boru tagsága érdemelné. A sludge/doom-csapat már a 2018-as bemutatkozásával is bizonyította, hogyan lehet nagyon súlyos zenét nagyon profin tolni itthon, új anyagukon viszont fogták az alapokat és nyakon öntötték sűrű black metallal, kiszámíthatatlan, alattomos elektronikával és olyan szeszélyes dalszerkezetekkel, amik, ha egy pillanatra is lankad a figyelmed, kegyetlen vehemenciával rántanak be a lábadnál fogva a barlangba. A Kyth wylag felleyn (ejtsd: Kit világ féljen) egy fojtó atmoszférájú, tömény és csak nyomokban lélegezni hagyó alkotás, ami egy olyan arcát mutatja meg a csapatnak, amiről eddig azt hittük, hogy ismerjük, de a közelében sem voltunk a dolognak. A Boru végérvényesen bejuttatta magát a hazai underground legnívósabb szedetébe (de tényleg, elég utánanézni Bali Dávid Kisterem c. könyvének), és bármi, amit ezek a srácok kiadnak, az egészen biztosan pozitív fogadtatásban fog részesülni – még ha a zenéjük távolról sem tartalmaz ilyen jegyeket. (Radó)

6. Fish! – Pozitív

Öt év és egy rakás különféle kislemez után érkezett újra egy “rendes” album a Fish!-től, bár az “egész estés” jelző azért még mindig bőven leesne a Pozitív alig több mint 26 percéről. A zeneiség ezúttal kevésbé tarkabarka, mint amit az utóbbi években megszoktunk a bandától, a fő csapásirányt a 2-3 perces punkrock-slágerek adják, amelyek inkább lényegre törőek, mint sokoldalúak – a kevesebb néha több, ugyebár. Ilyen szempontból leginkább a Konzervzene albumra hajaz a cucc, a szövegek meg a 2020-as EP gyorstüzelő hangvételét viszik még tovább, szolid pandémiás áthallásokkal update-elve. A tíz dal hol motivál, hol inkább kifiguráz vagy zsörtölődik, máskor meg csak simán valami italmárka-logós napszemüvegen át figyeli az élet nagy dolgait (főleg a pesti éjszakát), és ha már itt tartunk, kevés szám tudta szemléletesebben leírni a magyar társadalmat 2021-ben, mint a Vészhelyzet, aminek egyébként a klipje is kötelező darab. (Völgyesi)

5. Thy Catafalque – Vadak

Kátai Tamás “kézműves” produkciója eddig sem adott okot rá, hogy két egymást követő évben kiadott Thy Catafalque-lemeznél aggódni kelljen a minőségbeli kilátások miatt (lásd: Sgúrr és Meta), a Vadak pedig ismét bebizonyította, hogy Kátai képzelőereje és tehetsége nehezen ütközik akadályokba. A tízszámos album már nem is próbálja tagadni, hogy nem feltétlen (csak) a metalból táplálkozik, így a folkos, popos dallamok egy igazi ezoterikus utazásra csábítják a hallgatót. Melegen ajánlott a lemez mindazoknak, akik szomjaznak az újra, de ettől még nem szeretnének lemondani a nosztalgia okozta meghittségről. Az biztos, hogy semmilyen másik zenekar vagy előadó munkássága nem fogható Tamáséhoz, a Thy Catafalque evolúciójának csúcsán pedig a Vadak mellett most már ott vannak az élő fellépések is, így végérvényesen egy konzisztens egységről beszélhetünk. (Radó)

4. The Southern Oracle – Exodus Aesthetic

Talán a legharagosabb hangvételű nagylemezét adta ki tavaly a The Southern Oracle, a mondanivaló középpontjában pedig ismét a politika és annak korrupt rendszere áll. A tempós riffek, a darálós dobok csúcsra járatják az acsarkodó hangulatot, Kókai Barni üvöltözése pedig tökéletesen passzol a hangszereléshez. Az albumot hallgatva ránk ragad annak minden agresszivitása, homlokráncolós headbangelésre késztetve. Kis kakukktojás a Stringpuller című hip-hop szerzemény, amiben a Barni hadarása alatti beatet a zenekar néhai dobosa, Zándoki Andris komponálta, és bár a szám erősen elüt hangzás tekintetében a többitől, de szövege nagyon is illik a koncepcióba. Az Exodus Aesthetic egy rövid, de annál lendületesebb lemez, melynek üzenete világos: elég volt, betelt a pohár, az eddig görcsösen ökölbe szorított kéz ütésre emelkedik és hatalmas erővel talál be. (KG)

3. Heartlapse – Remains

Hat évet kellett várni a budapesti Heartlapse nagylemezes bemutatkozására, de erre szokás azt mondani, hogy a jó munkához idő kell: a Remains nemcsak a zenekar korábbi munkáihoz képest lett hatalmas előrelépés, de hazai (és egész közép-európai) viszonylatban is egy olyan metalcore-alapvetést sikerült letenni az asztalra, ami után nem győzzük kapkodni a fejünket, még így majdnem egy év távlatából sem. Ismét közhelyeznék, miszerint “a kevesebb néha több” logika mentén haladva a zenekari felállás egygitárosra zsugorodása és az új énekes megérkezése csak felszabadította azt a csapatban rejlő pluszt, ami eddig valahol mélyen kallódott. Szélvész matekos tempók járják körbe a szívbemarkoló poszt-hardcore- és éjsötét masszába süppedő metalcore-témákat, miközben felvilágosítást kapunk afelől, hogy a lelkünket bezárva tartó testünk csak egy idővel elporladó börtön, (többnyire) csontból és bőrből. Egyértelműen A-listás cucc, amit még jó ideig pozitv jelzők tömkelegével fogunk emlegetni. (Radó)

2. Wishes – The Brightest & The Strongest

Továbbra is a Wishes az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években történt a hazai (dallamos) hardcore-színtéren. Az idei, dupla kislemez formájában kiadott anyag egy igazi telitalálat volt a maga keményebb, illetve fényesebb oldalával. Ahogy a debütlemezt, úgy a The Brightest & The Strongestet is átszövi egy felemelő érzés, mely szervesen kapcsolódik a bivalyerős dalokhoz, az inspiráló légkörhöz és a lehengerlő tempóhoz. A nagyívű dallamok mellett a riffek lemezről-lemezre egyre jobban hasítanak, és a hátukon cipelik a mázsás produkciót. Az egyik legfontosabb pedig az, hogy a srácok újabb és újabb generációknak üvöltik az arcába, hogy a forradalmat magadban kell elkezdeni, hogy az önpusztítás zsákutca, és hogy azért kell elmenni a falig, hogy valami jobbat hozzál létre. Kincs, hogy van egy ilyen zenekarunk, becsüljük meg! (Simon)

1. Satelles – 3AM Confessions

Mindig tiszteletre méltó, amikor valaki a megszokott és elvárt célokkal szemben inkább megpróbál közeledni azokhoz az emberekhez, akikkel a történelem viharai miatt sajnos vagy nem, de sorsközösségbe került. Ezért is volt végtelenül szimpatikus, amikor a Satelles nyugat helyett Kelet-Európába ment elkiabálni a bánatát egy ellopott rendszerváltásról, vállalva ezzel az út minden kockázatát. Ennek már több éve, de a srácok azóta is rendületlenül viszik az olyan ügyeket maguk előtt, mint a közélet, a társadalom, és a politika hazai és külföldi aspektusai. Egy hardcore-csapat számára az egyik legfontosabb dolog, hogy legyenek ügyek, amikért a zenekar kiokádhatja a színpadon a lelkét, ezt a munkát nem lehet megspórolni, ha valaki hiteles akar lenni. Mindez persze úgy a legjobb, ha zeneileg is színvonalasan van tálalva, a 3AM Confessions lemezre pedig a Satelles az eddigi legjobb megoldásait szedte elő: érett dalszerkezetek, fogós riffek, kifinomultabb énekstílus, lendületes dinamika, feloldozást rejtő (sejtető) harmóniák, egy meglepetés magyar dalszöveg, és igazán átérezhető koncepció. A hazai generációváltás egyik legérettebb csapata a nagy sötétben felgyújtotta a jelzőfényeket, lehet követni őket. (Simon)