A halál arcai: Rivers of Nihil, Fallujah és még sokan mások a Dürerben

Múlt pénteken begurult a Rising Merch – Faces of Death cirkusz a Dürer Kertbe, és mechanikus pontossággal, kegyetlen precízióval pusztította el a hallgatókat. Megszokhattuk már ezeknél a csomagoknál, hogy szinte garantáltan óriási show-t kapunk a pénzünkért, de be kell valljam, ez a buli ékes példája volt annak, hogy ez a formátum (nagyon gondos tervezés és rengeteg munka árán, de) lehet iszonyúan király platform ilyen méretű zenekaroknak.

Mielőtt azonban belemennék a péntek esti koncert részleteibe, utazzunk egy kicsit vissza az időben, mert sok víz lefolyt a Dunán aközött, hogy ez az esemény meg lett hirdetve, majd közel két évvel később – szinte teljesen más felállásban – meg is valósult. Ez a csomag még bőven a COVID időszakban lett először bejelentve, 2020 decemberében (miután az előző, 2020 márciusi Faces of Death turné néhány nyugat-európai állomás után félbeszakadt). Azonban jó előre, egy évvel a bejelentés utánra, 2021 novemberére és decemberére szervezték, amiből még egészen remélhettük, hogy lesz is valami. Aztán 2021 októberében jött a hideg zuhany, hogy az egész átrakva 2022 őszére, bár addigra azt hiszem, ez már senkit sem ért meglepetésként. Idén augusztusban pedig az is kiderült, hogy a csomag öt zenekarából három le lett cserélve, tehát szinte teljesen más lineuppal és két évvel később ugyan, de csak-csak lesz valami.

Jó sok várakozás után tehát pénteken végre elérkezett kishazánkba ez napjaink talán legérdekesebb prog/tech/death metal-bandáit egybefoglaló erőszakcsomag. Szerintem nem leszek egyedül, amikor azt mondom, hogy megérte a várakozás, bár ezen a ponton azt hiszem, ez már kezd nagyon elcsépeltté válni. Az egész este egy titanikus gitár- és dobsuli volt, megdöbbentően profi szervezéssel és logisztikai megoldásokkal. Ritkán látni, hogy egy ötzenekaros bulit circa 4 óra alatt úgy lezavarnak, hogy szinte csak percek vannak a bandák között, mindegyik legalább elfogadhatóan szól, és mintha csak egy röpke pillanatra törne meg a lendület egy-egy banda után, máris jött a következő.

A hamarosan megjelenő Fallujah– és Rivers of Nihil-interjúk miatt sajnos lekésni kényszerültem az este nyitózenekarát, a Harbingert, és az Inferi is javában ment, mire beértem. Nehéz eldönteni, hogy az ő beugró énekesük, Michael Alvarez, vagy az Allegaeon frontembere ment-e nagyobbat az este folyamán, mindenesetre annyi szent, hogy az Inferi koncertjére belépni nagyjából olyan érzés volt, mint páros lábbal érkezni az ipari rönkhasítóba. Viszonylag ritkán kap az ember olyan szintű intenzív bandát második fellépőnek, mint az Inferi, hisz masszívan fel kellett kötnie a gatyáját annak, aki ezek után érkezik. A lovecrafti rémségekről a közönségbe premier plánból üvöltő Michael messzemenően elvitte a show-t, kidülledt szemekkel vetette rá magát az első sorban állókra, és az arcuktól milliméterekre ontotta magából a rizsát edritchi evolúcióról és szétszaggatott eónokról. Az ilyen csomagok velejárója, hogy viszonylag szűkös műsorral érkeznek az előzenekarok, és ez az Inferinél sem volt másképp: négy darab nóta, azaz circa 25 perc. Ez a legnagyobb rajongók számára biztosan tré, de én személy szerint sokkal szívesebben hallok tőlük egy intenzív 25 perces szettet, mint egy végére elfáradó, vagy monotonná váló órás performanszt. Második zenekarként tehát iszonyú magasra volt téve az a bizonyos léc, és kíváncsian vártam, hogy az Allegaeon hogyan fog tudni erre rátenni.

A coloradóiak négyes csapatként érkeztek, sajnos basszusgitáros nélkül, ami vagy alájuk volt játszva backing trackről, vagy nem – ez sajnos nem hallatszódott az első sorból. Náluk is a frontember, Ezra Haynes vitte a pálmát, de tagadhatatlan, hogy gitárosaik, Greg és Michael is alaposan bevonzották a figyelmet minden egyes dallamos, szanaszét shredelt szólónál. Jeff Saltzman volt talán a legnagyobb versenyben Andrew Bairddel (Fallujah) az est dobosa címért, mivel totális őrület volt, amit ez a két zenész letett az asztalra. Jeff gyakorlatilag az a fajta technikai félisten, akinek a pórusaiból is ömlik a tehetség, olyan szinten, hogy már-már pazarlásnak tűnik egyetlen emberben, miközben látványosan szuperül érzi magát, semmi erőlködés, kizárólag az élvezet. Az öt játszott nótából kettő szerepel a februárban megjelent Damnum albumon (Vermin, Into Embers), ezek a szett második és harmadik helyén kellemes promóként hozták a kötelezőt, körülölelve a Formshifter, az Elements of the Infinite és a Proponent for Sentience albumok egy-egy szerzeményével.

Egy rövid szünet után felsétált a színpadra a Fallujah, és bele is csaptak a The Void Alone-ba, amit egyetlen hang után le is állítottak, mert a gitárok baromira nem úgy szóltak, ahogy kellett volna. Bármennyire is irigylésre méltó egy csóró zenész számára, amikor meglátja a színpadon a három Kempert (meg talán egy Line 6 Helix rack egységet), a technika ördöge itt is közbe tud szólni, és úgy tűnt, jó alaposan kibabrált Scott-tal és Sammel. Perceken keresztül ment a troubleshooting, mire végül újra beindították az intrót, és mehetett a darálás. A Fallujah zenéje szerintem nagyon nehezen átadható élőben – felvételen iszonyúan sok réteg, dallam alkotja az albumokat, amiket egyrészt backing trackkel sem lehet mind visszaadni koncerten, másrészt úgysem lehet eltalálni élőben a sávoknak azt az egyensúlyát, ami mindennek pont elég teret ad, hogy élvezhető legyen. Ettől függetlenül persze szuperül szóltak a gitárok, Andrew Baird mechanikai pontossággal rakta alájuk a blast beateket, a turnébasszer Kilian Duarte pedig hatalmas sounddal és technikai tudással hozta az új albumon a legenda Evan Brewer által lerakott tételeket, ami nem kis teljesítmény. Kyle Schaefer énekes – aki idén szállt be a zenekarba – óriási orgánummal rendelkezik, ami szuperül kompenzálta azt, hogy talán az este legvisszafogottabb énekese volt. Egy picit csalódtam, hogy a magasabb, tiszta részeket inkább visszafogott, ámbár tűpontos, vékonyabb hangszínben énekelte, mintsem erőteljesebb, mellkasi hangon, de ez legyen a legkevesebb.

A nyolc lejátszott tétel masszívan az új Empyrean albumra fókuszált (ami várható volt, mivel mindössze két hónapja jelent meg), de kaptunk két számot a személyes kedvenc albumomról, a Dreamlessről, illetve a kihagyhatatlan Carved From Stone-t a The Flesh Prevailsről. Viszonylag feltűnően hiányzik a setlistekből az előző Undying Light albumról bármilyen szám is annak megjelenése óta, ami mondjuk szerintem nem nagy baj, mert nem is sikerült túl erősre az a lemez. Ellenben az Empyrean tételei baromi jól szólnak élőben is, ami nem csoda, hisz nem titkoltan igyekeztek ezzel az albummal egy kicsit visszatérni a tech death metalosabb gyökereikhez, ami sokkal jobban átadható élőben, mint az elszállós, éteri hangszínek tömkelegével megtoldott Dreamless korszak. Így marad számomra a Fallujah egy szuper zenekar élőben is, csak fel kell készülni arra, hogy az ember totál mást kap koncerten, mint az otthoni hangrendszeren vagy fejhallgatóval.

Utánuk pedig az est fénypontja, a Rivers of Nihil tette magáévá a színpadot. Bár legutóbbi albumuk, a The Work nagyon megosztó volt (főleg az agyonhype-olt Where Owls Know My Name után), egész egyszerűen zseniális ötlet annak a hatodik tételével, a The Void From Which No Sound Escapesszel kezdeni egy koncertet. Ahogy a melankolikus, kissé industrial alapra üvölti az énekes – a koncert első szavaiként – hogy “away from here”, szinte el is varázsolja egyből az egész koncerttermet valahova máshova, egy hermetikusan zárt szingularitásba, ahol semmi más nincsen, csak az előttünk zajló performansz. Sokan jöttek-mentek a zenekarban az elmúlt évben, viszont a Black Crown Initiate-ből átpártoló Andy Thomas már az első számban egyértelművé teszi, hogy nem csak gitártudása miatt került be, hanem mert a magasabb szólamokat fedő énekhangja tökéletes kiegészítés Adam Biggs basszusgitáros és énekes öblös, mély, brutális hangszínéhez. Andynek külön dicséret, amiért sikerült lazán két hét alatt betanulnia egy 80 perces koncert gitár- és énekanyagát, mielőtt elment a zenekarral első közös turnéjukra a nyáron.

A setlist folyamatosan ugrált a három utóbbi album dalai között, s bár nagyjából tagadhatatlan, hogy a Where Owls Know My Name még mindig a legmeghatározóbb alkotásuk, a zenekar egyértelműen több teret adott a The Work dalainak. Akik ismerik ezt az albumot és a hátterét, szövegeit, már tudhatják, hogy viszonylag terjedelmesen dolgozza fel a zenekar tapasztalatait az utazásról, turnézásról, zenész életről, és az ilyen önreflexió különös aktualitása egy élő performanszukban egészen intim betekintést tud adni az életükbe. Az egész koncert hangulata egyben volt felemelő, pusztító, melankolikus és olykor kimondottan lélekmelengető. Többször határozottan úgy éreztem, hogy ez a zenekar tökéletesen passzolna egy augusztus esti, mátrai fesztiválra (*wink wink*), mert kimondottan olyan közegbe való, ahol igénylik a súlyos, wall-of-sound hangzással és a szubsztantív mondanivalóval bíró zenekarokat. Nem maradt ki természetesen az Owls lemez címadója sem a végén, bár aki kimondottan ezen albumuk miatt szereti a Rivers of Nihilt, lehet, hogy kissé csalódott volt az est végén.

Rettentően különleges hangulatot, zenét teremt a zenekarnak javarészt a gitárosuk, Brody Uttley, akinek – azt csiripelték a madarak – már bujkál a fejében a következő anyag zenei koncepciója. Figyelembe véve azt, hogy mekkora fordulatot vett a zenekar az elmúlt két albumuk között, arra biztosan számíthatunk, hogy a következő album így vagy úgy, de valami egészen újszerű, kiszámíthatatlan anyag lesz.

Az est végén sok különböző érzés keringett bennem, bár mind-mind folyamatosan azt sugallták, hogy ez a fajta turnécsomag még mindig nagyon megéri a pénzét, de kizárólag ha és amennyiben megfelelő logisztikai háttérrel és profizmussal van levezetve. Ez itt – az apróbb technikai malőr ellenére – abszolút adott volt, szóval óriási taps a zenekaroknak, az FOH hangmérnök és egyben turnémenedzser Joel Moore-nak, és persze a közönségnek, akik két évet vártak egy koncertre, ami bár teljesen átalakult ez idő alatt, de óriásit szólt, amikor végre elérkezett.

A fotók a mostani turnén, de nem a budapesti állomáson készültek.
Fotós: Michael Alvarez (kivéve Inferi)