#Hírek
december 10.
2024. január 15.
Megint eltelt egy év, megint ideje számot vetni az elmúlt 12 hónapról, és most nem fogunk úgy tenni, mintha 2023 egy nagyon különleges év lett volna, mert hát a hazai underground bandák ugyanazt csinálták, amit mindig: jöttek-mentek, alkottak és kiadtak egy csomó tök jó lemezt. Egy előző cikkünkben már összeszedtük 2023 szétszéledő, újra összeálló és újonnan debütáló bandáit, most pedig ideje rátérni a lemezekre, azon belül is először a rövidebb anyagokra. Az alábbi listában az év 15 legjobb EP-jét és 5 legjobb splitjét szedtük össze – a bandák mozgolódását dokumentáló cikkel való esetleges átfedések pedig egyáltalán nem a véletlen művei, hanem a zeneművek kiválóságának bizonyítékai.
Nem ez az első alkalom, hogy a budapesti afewyearslater jól szerepel az évvégi elszámolásban egy splittel, az újabb nemzetközi sikersztorit pedig a finn Bucket zenekarral közösen zsebeli be a skatepunk-banda. A srácok tovább viszik ezt az éles, agresszív, dallamos punk vonalat a Cigar nyomán, bár ha lehet, akkor egy kissé ingerültebb, szókimondóbb stílusban, leginkább a belpolitikai történésekre koncentrálva. A triót ez az új anyag egy elég menő EU-turnéra repítette, egy finnországi kanyart is leírva (Helsinki már nyugat!), úgyhogy lehet utánuk csinálni, arról nem is beszélve, ha a nemzetközi elismerés mellett a dalok is ennyire működnek: hat perc, három szám, és máris le van hugyozva a Karmelita ajtaja. (Simon)
Tökre megörültem, amikor megtudtam, hogy hazánk két talán legprominensebb dallamos hardcore-zenekara, az Anchorless Bodies és a Satelles egy közös kiadványon egyesítik az erejüket. Mivel mindkét banda különleges helyet foglal el a szívemben, így attól a nüansznyi tényezőtől is eltekintettem, hogy ez egy live session lesz, és alapvetően úgy állok az élő felvételek hallgatásához, mint az a bizonyos „alkoholmentes sör/guminővel hálás” hasonlathoz. Az a baromira király ebben a kiadványban – a nyilvánvaló nyersebb, pankosabb megszólaláson kívül -, hogy nemcsak alapvetően két hasonló hangzású, formanyelvű és struktúrájú zenekarról beszélünk: ezek a srácok már-már testvérei egymásnak. Ebből kifolyólag ez egy hatalmas családi összejövetel, mindenki fítel mindenkivel, egymás dalait éneklik fel, nagyobb az átjárás a tételek közt, mint csúcsidőben a Deák téren, és mivel tudjuk, hogy a Satellesre baromi nagy hatással volt a Hátsó szándék, a záró Fiatalon nincsen szép halál-feldolgozás az anchorlesses Marcival kiegészülve már tényleg csak a tejszínhab a fagyikehely tetején. Több ilyen bratiyzás kellene a hazai földalatti milliőbe, mintsem széthúzás. Tessék róluk szépen példát venni! (Radó)
Ha Pécs két legsúlyosabb zenekara összeáll egy közös sújtásra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ami ebből kisül, az bizony nem lesz szívderítő. Nekünk mégis nagy öröm volt hallgatni a Cvlt of Grace és a Sirens Chant kollaborációját, hiszen a When You Love It Hurts the Most még sokkal nagyobb gyomrost vitt be, mint amire számítottunk. A mindössze két dalból álló anyag sötét és keserves, az első tétel eleinte melankolikus, reményvesztett hangulatba burkol, majd a gyorsabb gitártémák alatt kavargó blastbeatek hatására összedől körülöttünk a világ. A folytatásban pedig az üresség helyébe a kilátástalan szenvedés lép, végül a mázsás, monumentális riffek végleg elásnak hat láb mélyre. A hangzás pazar, mindkét szerzemény máshogy szól, ezzel is más-más atmoszférát megidézve. A tavalyi év egyik legjobb történése volt az, hogy ez a két zenekar egymásra talált. Jöhet még ilyen, mi nagyon szeretünk elszenvedői lenni a villanygitáros, hallójáratokon át történő lelki kínzásnak! (KG)
A vezető hazai poszt-black metal-zenekarunk, a Hænesy szerencsére 2023-ban is adott ki új anyagot, ráadásul kezd úgy tűnni, hogy a szobaprojektként indult zenekar nagyobbat megy külföldön, mint itthon. Sándor Henriktől már megszokhattuk a minőségi munkát, melynek meg is van a jutalma (lásd: küföldi kiadó), azt viszont kevésbé, hogy egy hálószobából próbaterembe költözött zenekar ilyen szép utat jár be, arról nem is beszélve, hogy ezen az úton most a szlovák színtér egyik zászlóshajója, az Autumn Nostalgie kíséri. Az Awaking Mechanon két új Hænesy-számában az eddig megszokott Angeli Gábor éneke helyett a mindenhez is értő Pap Márton (Anchorless Bodies, VLKN) hallható, a doboknál pedig Galántay Tamás (Mádra, ex-Slytract) alkotott. Egy kicsit álmodozósabb, egy kicsit utazósabb, egy kicsit szomorúbb lett a végeredmény, ami persze az Autumn Nostalgie-nek is köszönhető, de talán ez az az irány, ahova érdemes közelíteni, ha már ilyen lebegős projektekről beszélünk – és ha már ilyen szépen összeálltak a srácok, akkor újra elismételjük: koncertet szeretnénk! (Simon)
Ha a bárminemű ének nélküli, dagonyázós, cupákos, faszig hangolt riffekben találod meg a boldogságod, akkor jó lóra tettél: tavaly összeállt hazánk két szótlan zajgyárosa, a Kingseeker és a Her Highness, hogy egy-egy dalban bemutassák saját vízióikat a feledés felé vezető ösvényről. A Kingseeker ezt egy viszonylag emberi hosszúságú, nem egész négyperces trekkben vezényelte le, ahol a megfontoltan hömpölygő doom/sludge-infúziót olykor-olykor sebesebben vágtázó tempók törik meg, csak hogy végképp éjsötét vérrög alakuljon ki az artériáidban tőle. A Her Highness már nem ennyire „barátkozós”: majdnem kilenc percen keresztül ömlesztik a fülünkbe a repetitív, drone-os ólmot, sokszor olyan lázálomszerű zajviharokba keverve ezzel a hallgatót, ahol már a kabátoddal sem tudod eltakarni az arcodat a pengeként hasogató széllökésektől. Iskolapéldája annak, amikor a több… nos, az több. Külön jár a buksisimi a Fekete-kastélyban lőtt albumborítóért. Iszapfürdőzők, erre tessék! (Radó)
Szeretjük, ha a black metal nyers, főleg ha egy ilyen leszart punk éllel van megpiszkálva, mint a Pellengér bemutatkozásán. A szimplán csak Demo néven futó anyag egy igazi hőskorszakba visz el, ahol a legkevésbbé a polírozott hangzásé volt a főszerep, hanem inkább a hangulat állt a középpontban, amit ezzel az elmaszatolt, dohos pince feelinggel lehetett a legjobban megidézni. Természetesen ez sokaknak nem fog bejönni, pláne a modernebb zenékhez szokott füleknek, de igen, ezt a vonalat így kell csinálni, és nem, nem bénák a zenészek, ennek így kell szólnia. Azt meg külön öröm látni, hogy a hazai black-színtér évről-évre tud valami újdonságot kitermelni magából, és ezek közül egyre több megüti azt a szintet, hogy már a norvég haverjaidnak is bátran mered megmutatni. (Simon)
Ha a hazai mélabús villanygitáros színtér képviselőit kellene sorra venni, gyorsan eljutnánk a Hiraethig, annak ellenére, hogy a csapat a 2016-os bemutatkozás után hosszú ideig némaságba burkolózott, és csak 2022-ben tért vissza. A Despite Bravery című kislemezt hallgatva pedig okkal reménykedhetünk, hogy többé nem kell hosszú időre elbúcsúznunk, hiszen ebben a kicsit több mint fél órás anyagban minden benne van, ami a kesergős közönséget meg tudja fogni. A poszt-hardcore, poszt-metal és poszt-rock stílusjegyek keverésével egy igen érzelmes lemez készült, amivel a budapesti négyes megtalálta a saját hangját. A fátyolos, tiszta, melankolikus gitártémák és a torzított riffek összhatása konstans szomorkás légkört teremt, ami a legutolsó, gyönyörűen megírt, szívszorító zárótételben, a Suffer Wellben csúcsosodik ki. Érdemes élőben is megtapasztalni ezt a poszt-mindenséget, tapasztalatból mondom: nem fogsz csalódni. (KG)
Alighanem a Vale of Tears a legrégebbi név ezen a listán, ráadásul az 1997 óta működő death metal-banda nem kevesebb mint 14 év után hozott ki új anyagot, és hát időközben nem csak körülöttük ment le egy underground generációváltás, hanem a banda felállása is megújult. A háromszámos Oxymora I. EP pedig egy teljesen korszerű, modern cucc, ami nagyjából félúton lavíroz egy “rendes” death anyag rideg brutalitása és a melodeath dallamossága között, a kettőt szépen balanszban tartva, néhol szokatlan egyéb ízekkel is színesítve, lásd a záró Limited Freedom darkos, torzítatlan gitármotívumait. (Völgyesi)
Tavaly augusztusban nem várt irányból jött egy állas a hazai undergroundban: a mosonmagyaróvári Erased bemutatta első, Clear Skies című EP-jét. A srácok azt a csodás, 2000-es évek eleji együttállását idézik meg a dallamos hardcore-nak és a metalcore-nak, ami olyan megkerülhetetlen bandákat adott nekünk, mint a Have Heart, a Verse, vagy épp a Modern Life Is War. A csavar viszont most jön: teszik ezt a 2010-es évek brit hc-bandáira jellemző modernebb és nyersebb megvalósításban. Megértem, ha ez így most elsőre kuszának és bonyolultnak tűnhet, de ha bepattintod a kislemezt, akkor elismerően csettintesz majd és kiáltasz fel, hogy „áhá, már értem!„. A furkó, ugyanakkor érzelmes tételek közt megbújik egy magyar nyelvű dal is, a Lamentálmok, ami szerintem egy baromira kiaknázatlan terület a srácok számára, és kíváncsi leszek, hogy kezdenek-e valamit a közeljövőben ezzel a robbanásra kész dinamittal. (Radó)
Újabb fekete köpetet öklendezett ki magából a Havária, és mi ismét ámulva és egy kissé undorodva nézzük a végeredményt. Egészen sötétre vette az irányt a blackened punk-duó ezúttal, mindamellett, hogy ez a befelezett tempózás, lecsupaszított riffelés és az apokaliptikus rémképek sokasága újabb dimenziókból ront ránk. A Megbánás frissebbnek, keserűbbnek és eltaknyoltabbnak hat, mint elődei, és pont emiatt a párostól már megszokott, de mégis újszerű módon egy olyan helyre visz el újra, ahova viszonylag kevés hazai banda tud. A legnagyobb meglepetés pedig az anyag utolsó száma, mely nálam az év legjobb feldolgozása címét is bezsebelte – igen, a legendás budapesti hardcore-banda, a Dawncore Rotten to the Core című dalára esett a választás, mely egy olyan sűrű és terhelt atmoszférát adott a majd’ negyedszázados dalnak, melyre szerintem kevesen számítottunk. Egy kéttagú zenekart vagy így kell csinálni, vagy sehogy. (Simon)
Széttorzított stoner/garázsrock-riffek, száguldó gitárszólók, fura magyar dalszövegek és 2023 legkirályabb videóklipje – naná, hogy a Hocusponyról van szó. A fővárosi négyes első kislemeze lüktet az energiától, rögtön az elejétől magukkal ragadnak a gitártémák, a lendületes szólók, és nem is állnak le, csak a Szmoki című, több mint nyolcperces, széttépett zárásban. Addig viszont ezerrel megpörget a De számít, mély bólogatásra késztet a Nem ajánlom és kihúzza alólad a szőnyeget a Hármaska. A lemez atmoszférája tűpontosan idéz meg egy garázst, ahol egy sebtében összerakott próbateremben megy a dobhártyaszaggatás, a kopott szőnyegen cigarettacsikkek, kiömlött sör foltja, a levegőben pedig a többedik megtekert spangli illata terjeng. A fuzzos stoner témák, a garázshangzás és a pazar légkör bárkit be tud szippantani, aztán már csak a cigipapírt kell megtalálni, és mehet is a buli. (KG)
Bár nagyon úgy tűnik, hogy a háromszámos Barázdák EP beolvad majd a győri Bipølaris idén érkező második nagylemezébe, több olyan tényező is akad, ami miatt muszáj külön kezelni ezt a rövidke, de annál erősebb szösszenetet. Az egyik, hogy a nagy sikerű 2021-es bemutatkozás után ez a srácok első életjele, a másik pedig, hogy itt minden egyes tétel egy szinte teljesen új arculatát mutatja meg Magyarország legtörtetőbb progos hardcore-bandájának: megjelennek és erőteljesebb szerepet kapnak a népies motívumok, a folkos, pszichedelikus elemek (ez történik, ha a VHK-val sámánkodsz a backstage-ben, haha), és soha ennyire nem voltak húsbavágók Soma szövegei, mint most. A Terhek ökölbe szorult, tehetetlen vallomása, a Barázdák testen kívüli élménye és a Karcinogén puritán energiája mind-mind arra engednek következtetni, hogy ha a Sagittarius A* volt a bemelegítés, akkor ez a soron következő anyag lesz az egész pályás lerohanás. (Radó)
Mindenféle elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy ha a Touch új anyagot ad ki, annak bérelt helye van az év végi listánkon, és ez most sem alakult másképp. Ha mondhatjuk így, akkor a Deliverance itthon jóformán egyedül képviselte tavaly azt a „vegytiszta” hardcore-vonalat, melyet nem piszkolnak össze mindenféle különböző crust-, d-beat-, violence-hatások, csak az igazi keleti parti megoldások mennek, leginkább a Washington-New York tengelyről, ahol a Burn, a Bad Brains és az Absolution tette le a névjegyét. Párját ritkítja az az igényesség és kifinomult stílusérzék, ahogy a srácok a műfajhoz állnak, és ezt nem csak a személyes szimpátiám mondatja velem, hanem az is igazolja, hogy egyre inkább felfigyelnek rájuk a határokon túl, és évről-évre bekapcsolódnak a nemzetközi vérkeringésbe. Ha itthon valakiben, akkor a Touchban mindenképpen lehet bízni az egyenletesen magas színvonal fenntartása terén. (Simon)
Teljesen váratlanul csapott agyon a The Beast Within mondhatni visszatérő lemeze, mivel évek óta nem hallottunk jóformán semmit a szegediek felől. A Sixtinction az itthon eléggé visszaszorult (vagy mindig is alulmaradt) deathcore/technikás death metal vonalon gurít hatalmasat, majd törli fel velünk a padlót. Technikailag úgy léptek szintet a srácok, hogy mellette továbbra is csöpögnek a szaftos riffek és a lakossági ütemek. Az előző anyaghoz képest jóval tudatosabb és átgondoltabb szerkezetekből építkezik az anyag, patikamirélegen adagolva a dallamosabb témákat és az olajos groove-okat, melyek egyáltalán nem mennek a tempó rovására. Nagyítóval kell keresni itthon a hasonló stílusú bandákat, pláne akik ilyen minőséget hoznak, ezért is felüdítő hallani a szegediek új lemezét. Ha kérhetnénk, ne kelljen megint hat évet várni egy új lemezre. (Simon)
A tavalyi év legerőszakosabb lemezét vitán felül a budapesti Fleshprison hozta össze. A mindössze 11 perces kislemez a szűkös játékidő ellenére igencsak tartalmas, a ’90-es évek nyers hangulata árad az anyagból, amikor a metalcore még nem a melodikus, magas gitártémák és dallamos énekek műfaja volt, hanem a kompromisszummentes pusztítás, az eszeveszett tempók és földbe döngölő riffek melegágya. Az old school irányzatnak megfelelően nincs kecmec, a bő egyperces tételek kíméletlenül odavágnak, még a játékidőben kakukktojásnak számító, háromperces Without a Pack is egy veszett szörnyeteg, ami bár kicsit lelassít, a vérgőzös hangulatot nem töri meg egy pillanatra sem. A könyörtelen gitártémák és a dühöngő ének mellett a dob is ott van a szeren, lendületes, változatos, Pándi Balázs játéka Ben Koller (Converge, All Pigs Must Die, Mutoid Man) és Dave Bland (Full of Hell) stílusára emlékeztet. Amilyen gyorsan elrepül ez a 11 perc, éppen annyira tömény, aztán azon kapod magad, hogy már harmadszorra hallgatod végig, és még mindig nem unod. (KG)
A három éve alakult groove metalos Darkmess a második EP-jét szállította le 2023 elején, és amíg a debütáló Ark jobbára még egy kéttagú szobaprojekt útkereső anyaga volt, addig a Khaos már egy határozott kinyilatkoztatás egy ereje teljében lévő, saját hangját épp kikristályosító négyestől. Persze érezhetők bizonyos hatások, eleve ebben a műfajban minden zenekar mögött úgy sejlik fel a Pantera árnyéka, mint Darth Vader egy Star Wars-plakáton, de a stílus kortárs mestereinek neve is feldereng (Lamb of God, Gojira, Fit for an Autopsy, egy-két riffnél a 2010 utáni Slipknot), sőt akár még egy deathcore lineupba is simán bele lehet dobni a Darkmesst felsülés nélkül. A Khaos négy dala a tempók teljes lehetséges skáláját végigjárja, az ökölbe szorult arccal derékból bólogatós tuskóságtól a habzó szájú, veszett darálásig, közben némelyik téma egészen epikus színezetet ölt (Perpetual Apocalypse refrénje = torokszorító dráma), és még kósza jazzes kiállás is van (két tahó breakdown között, nyilván). Az összhatás pedig végig átkozottul vehemens és goromba. (Völgyesi)
2023 végén tizenöt év után hagyta abba a közös zenélést a Stubborn, a hiányuk már most fáj, a tavasszal kiadott utolsó kislemezük fényében pedig még nagyobb űr marad utánuk, hallva azt, hogy a srácok merre indultak el. Sajnos a belefásulás és kiégés pont akkor érte el a kerekegyházi csapatot, amikor elkezdtek egy fogósabb, dallamos éneket is jóval bátrabban használó irányt követni. Már a kvázi előfutárnak számító Daydreamer című dallal megvillantották, hogy nem egy kaotikus, szélvész vonal lesz a megfejtés, inkább egy komolyabb, érettebb és leginkább letisztult arcát tolja elénk a zenekar. Sajnos a májusi Vortex EP-vel is csak egy kislemez terjedelemében vittek el minket egy eddig ismeretlen helyre, ahol még bőven lett volna mit felfedezni, de így is szép a búcsú egy olyan zenekartól, akik még foglalkoztak a közösségükkel, és nem felejtették el, hogy honnan jöttek. Kár értük, kiváló ügynökök voltak! (Simon)
A tavalyi év egyik legfigyelemreméltóbb hazai megjelenése volt a matekos poppunk és az emo egyvelegét kimondottan szépen mívelő Hitori bemutatkozása, amellyel simán be is kerültek 2022 legjobb hazai kislemezei közé, és így lett ez a folytatással is, csak ezúttal a dobogóig jutottak. A Vé című, háromtételes kiadvánnyal fővárosi trió a debüt nyomdokain halad tovább, de ismét sikerült egyedit alkotniuk. A fülbemászó dallamok, fogós témák és jól megfogalmazott szövegek elegye akkor működik kiemelkedően jól, ha leleményesen rakják össze őket, márpedig itt erről van szó. A srácok a változatos zenéjüket kimondottan okos, néhol meglepő váltásokkal és kiállásokkal építik fel, és úgy tűnik, hogy bőven van miből építkezni. Egy baj van mindössze ezzel az anyaggal, ahogy az előzővel is: túl rövid, így folyton ismételve kell hallgatni. A következő igazán lehetne hosszabb! (Kiss)
Annak ellenére, hogy a Devoid igen termékenynek mondható, valahogy eddig minden anyaguk billegett a „kifejezetten jó” és a „remekmű” kategóriák határán, de a Shards EP-vel szerencsére átbillentek végre az utóbbi tartományba. Mivel a hangzással eddig sem volt probléma, ezért azt nem igen piszkálták, ellenben zeneileg és szerkezetileg is most értek fel egy olyan szintre, hogy az már bőven kiemeli a győri csapatot a hazai színtérből. Pont jó arányban vegyítették az eddigi komplexebb dalszerkezetet a tuskóbb szögeléssel, így mindhárom dalnak egyedi karaktere és hangulata lett, és szerencsére a tempó is végig pörgeti a kislemezt. Bebizonyosodott, hogy ez a gyorsabb, zaklatottabb, egészen ügyes átmenetekkel felépített vonal áll a legjobban a srácoknak, a csöpögős riffek, a precíz szólók és a baljós légkör egészen minőségi végeredményt adnak ki. Ha ezt a vehemenciát egy teljes nagylemezen is végig tudják tartani, abból csak jó sülhet ki, mert nagyon úgy tűnik, hogy a Devoid végre megtalálta azt, amit régóta keresett. (Simon)
A Petofi képes kiadványról-kiadványra megújulni úgy, hogy mindig mást hoznak, de mégis rögtön felismerhetők a saját, jól bevált stílusjegyeik, a Levelek a föld alól pedig megkérdőjelezhetetlenül az utóbbi évek, hanem az évtized egyik legjobb magyar elszállós dallamos hardcore-kreálmánya. Pór Péter teljesen felnőtt a frontemberi szerephez: az ének minősége egységes és törésmentes lett, eltűntek az előző EP-n található screamek néhol bénácska tagolásai, így azok felértek a tiszták szintjére. Az egésznek lett egy íve, és úgy illeszkedik a zenéhez, ahogy kell. Úgy követik egymást a témák, hogy csak kapkodom a fejem, és nézek magam elé, hogy mégis mi ez, amit ez az öt srác összerakott?! Röviden: profi munka ez a négy dal, és méltóságteljesen áll e lista élén. (Kiss)
A lista helyezettjeit az alábbi Spotify-listában is összesítettük. Gratuláció az összes említett zenekarnak, a hét második felében pedig jövünk a legjobb nagylemezek rangsorával is.
