“Öregebbek lettünk, mégis fiatalok maradtunk” – tízéves a The Starting Line klasszikusa

Tracklist:

01. Up & Go
02. Given The Chance
03. Leaving
04. The Best Of Me
05. A Goodnights Sleep
06. Almost There, Going Nowhere
07. Cheek To Cheek
08. Hello Houston
09. Decisions, Decisions
10. Saddest Girl Story
11. Left Coast Envy
12. The Drama Summer
13. This Ride

Hossz: 47:28

Megjelenés: 2002. július 16.

Kiadó: Drive-Thru Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Itt a nyár, ezért adja magát a lehetőség, hogy előrángassunk néhány olyan albumot, amelyek garantáltan hozzájárulnak a pozitív hangulatunk kialakításához, ehhez pedig tökéletes partner a pop punk. Ugyan nem mondhatni túlságosan évszak-centrikusnak a műfaj, de a napsütötte időjárási körülmények között egy-két ponttal mindenképpen megnőhet a mosolyszintünk, ha rázendítünk egy-egy klasszikusra. A ma tíz éves, generációs klasszikus The Starting Line-lemezzel garantáltan nem lőhetünk mellé: része volt az évezred elején kibontakozó emo/pop-punk hullámnak, az egyik legslágeresebb lemez, amely valaha készül, valamint a Say It Like You Mean It tartalmazza az említett két műfaj találkozásának egyik legnagyobb himnuszát, a The Best of Me-t is, amely akkoriban minden amerikai tini szobájából 0-24-ben üvöltött.

Egy valamit azonnal ki kell jelentenünk: ha Mark Trombino neve rá van írva egy emo/punk lemez „stáblistájára”, akkor azt azonnal érdemes levenni a lemezbolt polcáról, megvenni és meghallgatni. Erre öt indokot véshetünk fel a teljesség igénye nélkül: 1. ő volt az, aki a produceri tevékenységeket végezte a klasszikusnak számító Static Prevails, Clarity, Bleed American szenthármason (Jimmy Eat World), 2. részt vett a blink-182 felfuttatásában (ő volt a producer a Dude Ranch felvételeikor), 3. vele vette fel a Mineral az inde emo gyémánt EndSerendadinget, 4. asszisztált a poszt-hardcore Drive Like Jehu legjobb pillanataihoz, és 5. ami a számunkra a legfontosabb ebben a cikkben: 2002-ben három emo/(pop)-punk lemez megszületésében vállalt oroszlánszerepet. Az ő kezei alól került ki az emo/pop-punk témakörbe azért nem teljesen illő What It Is to Burn (Finch), a New Jersey-i pop-punk színtér fejedelmének, a Midtownnak a második legjobb lemeze, a Living Well is the Best Revenge, valamint az ő felügyelete mellett debütált nagylemezen az amerikai fiatalság körében hatalmas sikert arató The Starting Line is. 2002-ben a Drive-Thru Records akkora elismertséggel és a fanokkal szembeni empátiával rendelkezett, amelyett nagyon sok terjesztő megirigyelhetett volna, a “nyári zenék” egyik legfontosabb forrása volt, tőlük szabadult a világra a neves évben az Allister, a New Found Glory, a Home Grown, valamint a The Starting Line debütje is. A Say It Like You Mean It pedig tökéletesen ivódott abba az extramagas minőségbe, amelyet a kiadó képviselt (mind a négy kiadványt a műfaj alapjai között tartjuk számon), s annak ellenére, hogy játékideje átlépte a háromnegyed órát képes volt végig fenntartani a figyelmet, az egész hanganyag be volt kenve technokollal, minden egyes dala ragadott egy idő után. A srácoknak egyértelműen az volt a célja (ezt ki is jelentették), hogy olyan hangzásvilágot és attitűdöt építsenek ki, mint amelyet a New Found Glory iskola diktált, hiszen Jordanék annyira tökéletesre csiszolták az emo/pop-punk találkozását, hogy annak tényleges átgondolása azokban az években olyan zenekarokra maradt, mint az érzelmi hullámvasúton közlekedő Taking Back Sunday, a poszt-hardcore-t is magába szippantó Finch vagy az olyan kevésbé ismert zenekarok, mint a Glasseater vagy a Weak at Best. A dalcsokor mentes a depresszív kicsapongásoktól, szinte végig pozitív kisugárzást gyakorol, amelyet a teljesen sztenderd szövegvilágnak is köszönhet (szerelem, barátság, párkapcsolati problémák stb.). Ugyan zeneileg megrekedtek az NFG irányvonalán, de legalább a “Drive-Thru pop-punk” egyik védjegyévé váltak, a kórusok pedig kevésbé voltak annyira nyálasak, mint Jordanék elgondolásai. Különösen az olyan epikus daloknál mondható ez el, mint a The Best of Me, a This Ride, az elképesztően fogós és magával ragadó Up & Go,  Given the Chance és Hello Houston, valamint az akusztikus The Drama Summer. Az egész lemez túltelítődik a remek pillanatoktól, a cikkben vázolt körülmények miatt pedig kötelező anyag az emo/pop-punk rajongóinak, de kellemes randi az olyanok számára is, akik egy könnyű nyári lemezt akarnak meghallgatni.