Barbie lány egy barbár világban – Brat: Social Grace

Már többször is akartam foglalkozni a Brattel itt a magazin hasábjain, csak aztán soha nem lett belőle semmi, mert notórius elbagatelizáló vagyok, ugyanakkor lázadó aktualitáspárti, és az is lehet, hogy mindig volt fontosabb lehozandó hír, vagy egyéb mondvacsinált kifogások tömkelege állta útját a fejlődésnek. Most viszont megjelent a banda debütlemeze, ami végre megfelelő ürügyként szolgált a NOLA-i kvartett munkásságának tüzetesebb átnyálazására. Minden, korábban pozitívumként ható előjel négy év után manifesztálódni látszott, teljes pompájában tündökölhet a csapat által csak „barbiegrind”-nak és „bimboviolence”-nek titulált stílusgyakorlat (nem összekeverendő a Scene Queen által meghonosított „bimbocore”-ral), és

a banda végre megmutathatja, mi történik akkor, ha a szépségversenyre cibált, tonnányi sminkbe és szép ruhába bugyolált szőke kislány kezébe benzint és öngyújtót adsz.

Azonban bármennyire is akartam rajongani érte, a Social Grace felemás érzésekkel, fejvakarva hagyott maga mögött, és azóta is csak azon tűnődöm, hogy én értettem csak félre a viccet, vagy már az elejétől kezdve nem is nekem szólt az?

Hogy miért ragaszkodom foggal-körömmel ehhez a zenekarhoz? Az az igazság, hogy én imádom, ha valaki próbál egy kis humort csempészni a produkciójába, főleg ha azt az egyik legkomolyabb(nak hitt) műfajban, a metalban teszi. Persze itt leginkább a gagek ízléses, kevésbé szájbarágós válfajára gondolok – nem tudom ki számít a villanygitáros műfaj Sas kabaréjának, de igen, tőle óvjon meg engem az ég! A Brat esetében ez főleg a megjelenésen érhető tetten, és most próbálok annyira píszín fogalmazni, amennyire csak lehet, hogy véletlenül se lehessen rám sütni a bodyshaming vagy szexizmus vádját, illetve ne is legyek a továbbiakban cancelelve: van itt nekünk egy szőke, „csajos csaj” fronthölgyünk, akit végképp nem tudnál elképzelni egy death metal-banda élén; két, kinézetre szinte teljesen egyforma, hosszú hajú, egyszálbél metalos arc a húros szekcióban; és egy igazán nagyra nőtt dobos forma. Ez a szinte már razfilmes karakterfelhozatal a giccses, tündibündi díszlettel párosítva már eleve olyan kontrasztos jellemmel bír, hogy muszáj volt rájuk már szinte a kezdetek óta odafigyelnem.

A másik bizalomgerjesztő tényező, hogy eleve a Prosthetic karolta fel őket, ahol azért elhiszed, hogy vannak hozzáértő arcok, ha már olyan zenekarok dolgait istápolják, mint pl. a Body Void, a Meth. vagy az Undeath. Pluszban még ott van, hogy az album hossza alig megy tíz szám és húsz perc fölé, ami szinte már túl tökéletes mennyiség a rohanó világunkban, és ha azt mondod, hogy nem így van, mert neked egy óra alatt csak intró létezik, akkor… lehet, hogy igazad van, csak nem értek veled egyet! Szóval minden amellett szólt, hogy itt az egyszeri hallgató (lásd: én) minden igénye ki lesz elégítve, de az az igazság, hogy többszöri hallgatás után is úgy érzem,

mintha a Social Grace dalai sosem hagyták volna el a próbatermet.

Véletlenszerű témák kezdődnek el és érnek véget a lehető legrandomabb időpontokban és helyeken, csomó félbehagyott(nak érződő) pillanat követi egymást, vagy pont ezek ellenkezője: egy egyetlen dalnak érződő massza, miközben a Spotify szerint már három lepörgött azóta. Szóval alapvetően kicsit összecsuklik a produkció a saját súlya alatt, és nem igazán van rajta megjegyezhető momentum, szösszenet, de még úgy istenigazából egy teljes tétel sem.

És hogy ugyanakkor miért nem eget rengető probléma ez? Eleve mert a játék neve közepesen grindos, eléggé powerviolence-es death metal, abból is a sutyerák, tuskó, bunkósbottal ütlegelős fajta. Szóval az, hogy az anyagnak afféle jam session jellege van, illetve a hangzás is helyenként pont annyira fosadék meg esetlen, amennyire a stílusok megkövetik, az szinte már egy autentikus pofát kanyarint az egész fenoménnek. Meg hát kit akarok átejteni, valószínűleg én is szarrá adnám, ha ezekkel az arcokkal nyomulhatnék lent a teremben és két tálca elfogyasztott bólé meg három körbeadott spliff után a tudóstalálkozót egy, a dobszerkóról lefeszegetett, majd a falba hajított cinnel rekesztenénk be. A másik dolog pedig, hogy ez mégiscsak egy debütáló anyag, és elnézve a tagok korábbi bandáit, sajnos semelyikkel sem jutottak tovább a local band fame-nél, szóval az azért megsüvegelendő, hogy a Brat ennyi idő alatt, lényegében nagylemez nélkül idáig jutott. Valószínűleg csak a túltelített zenei piac, a napi kétezer új banda, meg az egekbe tolt ingerküszöbünk tehet arról, hogy a banda (egyelőre) csak ebbe a „buksisimogatós” kategóriába esik. Van egy sanda gyanúm, hogy csak eltévesztették az időt a zenéjükkel, és ez egy 10/10-es performansz lenne mondjuk ‘91-ben.

Amit a Bratnek tudok tanácsolni (nyilván ha el is jut hozzájuk a verdiktem, se fognak belőle egy mukkot se érteni, szóval ezt költői jelleggel a Google fordítójának címezem), hogy kicsit összeszedettebb, ténylegesen dalokra emlékeztető szerkezeteket eszkábálhatnának a továbbiakban, illetve bár kétlem, hogy Liz Selfish énekesnő ne töltene minden ébren töltött percet hörgésmorgással, gyakorlás teszi a mestert, mert néhol eléggé tehetségkutatós az előadásmódja sajnos – nem az áll-leejtős kategóriából. Ezeken túl viszont ha lehet, semmin ne változtassanak! Totálisan üde színfolt a zenekar jelensége egy alapvetően izzadt, szőrös faszik által uralt milliőben, és habár már most azzal vádolják őket, hogy Liz testét áruba bocsátották, és rajta keresztül próbálnak felmászni a terülj, terülj, asztalkámhoz, ezek csupán kritikus hagnok. Hangok, amik általában tartanak a támadott féltől (jelen esetben annak sikerétől), vagy csodálják azt. A Brat pedig idővel valószínűleg mindkét kategóriába beleesik majd. 7/10