Az alakváltó leggonoszabb formája – Stubborn: Let’s Start a Fire

2018-ra egyre biztosabban állíthatjuk, hogy a hazai hardcore/metal élet egyik legnépszerűbb bandája az évek óta fáradhatatlanul robotoló Stubborn. Elég csak megnézni a kerekegyházi banda mostanában tanúsított színpadi jelenlétét és közösségalkotó erejét, és rögtön feltűnik, hogy bizony van értelme évekig keményen dolgozni, profin felépíteni és komolyan venni egy zenekart, vidékre is járni koncertezni, átadni egy részedet a közönségnek, és együtt érezni velük, mert ők bizony hálásak lesznek. A srácok ezekkel mind tisztában is vannak és az idő múlásával próbálják úgy keresni a saját ösvényüket, hogy a fentebb említett attitűd a zenéjükkel is harmóniában legyen. Az idei második nagylemezükkel eddigi útjuk legfontosabb állomásához érkezett a zenekar, mely mára olyan biztos ponttá vált a színtéren, mint Kaldenekker Feri tökig húzott fehér zoknija.

A folyamatos fejlődés iskolapéldájának tekinthető banda hosszú úton, hat év alatt jutott el odáig, hogy ezt a minden tekintetben kiemelkedő anyagot a munkásságuk jelenlegi csúcsának tekinthessük. A 2012-es Grab the Key EP metalcore-szárnypróbálgatásai után az első nagylemez, a The Ache of Love egy hardcore-ral és punkkal vérfrissített újradefiniálást hozott a banda életében, majd rá négy évvel megérkezett a Let’s Start a Fire, hogy véghezvigye a csapat eddigi legerősebb és legérettebb metamorfózisát. A srácok úgy tágították zenei horizontjaikat egyre szélesebbre, hogy az eddig is egyre karakteressebbé váló lecsupaszított mocskos riffhegyeket agyas tempótördelésekkel, átgondolt dalszerkezetekkel és Halák Árpi bestiális agresszivitásával húzták a maximumra. Mindehhez az egységhez persze kellet a ritmusszekció markáns és zsigeri megszólalása, amit valószínűleg kevesen láttak előre Varga Máté távozása után, ám a Shell Beach-ből is ismert Ivánfi Dániel ösztönös és flegma svungolása teljesen új árnyalatokkal dobta fel a banda zenei palettáját.

Ha az előző lemezre a feszes sodrás, a zajos dinamizmus, az átütő erőszak és a koherens hangzás volt jellemző, akkor a srácok az új anyagon mindezt négyzetre emelték amellett, hogy az egyre hangsúlyosabb sötét dallamok adnak még egy újabb mélységet és kontrasztot a végeredmények. Nem eltúlzott, nem túl tolakodó, de mégis meghatározó vibrálás kíséri végig az anyagot és a több ízben is felbukkanó leállások a végletekig fokozzák azt a fajta zaklatott feszültséget, ami a zenekarra mindig is jellemző volt. A képzeletbeli szénaboglyák gyújtogatása rögtön a lemez egyik legjobb dalával, a nyitó Let’s Start a Fire-rel elindul, és bár néhol vízzel is dolgoznak a srácok, a fő játékszer mégiscsak az olaj. Az érzelmi hullámvasútra talán a legjobb példa a Dead End és a Betterment párosa, ahol tökéletes ízelítőt kapunk, hogy a srácok miként bánnak a dallamosabb, lassabb tempók zökkenőmentes beillesztésével, és ezek alapján panaszra nem igen lehet okunk. A permanens tempóváltások dalról-dalra (Shadow Kings, Cold Hearts/No Heart stb.) nem csak hogy működnek, de teljesen arányban tartják a lüktető hangulatot, mely hol öldöklő súlyzásokba, hol katartikus dallamokba vagy disszonáns káoszba torkollik. A többedik lemezüket kiadó zenekaroknál oly sokszor emlegetett letisztulás itt is szembetűnő. Ez könnyebb dalszerkezetek, nagyívű dallamok és mázsás súlyú groove-ok formájában csapódik az arcunkba, és bár a témák néhol lehetnének változatosabbak, több megfejtéssel csalogatók és gyorsabb tempókkal döngölők, de így is tökéletesen rámutatnak, hogy a Stubborn a lehető legjobb irányba halad. Mindezek mellett szimpatikus az a folyamat, ahogy a hazai hardcore-alapú zenekarok újra a zászlójukra tűzik az üzenetek és ügyek mellett való zenélést. Manapság, amikor az embert gyakran leokádják, megalázzák vagy minimum kiröhögik, őszintén hisz valamiben, igazi öröm látni és hallani az olyan, üzenetközvetítésben élen járó bandákat, mint a Stubborn, az idén szintén második nagylemezével jelentkezett Satelles, vagy a friss debütlemezes Wishes. Ha valami megfoghatatlan plusszal rendelkeznek ezek a bandák, akkor az a küldetéstudat. Jó lenne, ha ez a tendencia egyre intenzívebb ütemben folytatódna.

Már az elsőre kiadott címadó dal megjelenésénél lehetett tudni, hogy Árpiék nagy dobásra készülnek, a teljes anyagot végighallgatva pedig nagyon úgy tűnik, hogy 2018 a Stubborn éve lesz. Most már biztosan állíthatjuk, hogy a srácok zenéje bőven felnőtt az élő produkciójuk színvonalához, és ez talán az egyik legjobb dolog, ami történhetett velük. Reméljük, hogy a zenekar folytatja az elképzeléseit, és a jövőben is tartogat számunkra kellemes meglepetéseket, innen bukni már nemigen lehet. 9/10