See You Next Tuesday – Intervals

A nyitó Nascence disszonáns akkordjait egy bávatagon mosolygó, agyonnyugtatózott emberutánzat pengeti el a Juniper Hill-i vihogó egyik alagsori lakosztályából; pár másodperc és már vége is, kopogtat a lassú és nyomasztani jött In The End. Jól kezdődik, a hangzás lapít, a hangszerek jól szólnak és Fox is mindent elkövet, amit csak tud; hörög, visít, kiabál, bugyborékol, ahogy a torkán kifér, de az utóbbi időben annyi hasonló érzelmi mélyrepülést hallhattunk Converge-től WFAHM-ig ezekből a közkézen forgó témákból összedobálva, hogy pár hallgatás után elveszti érdekességét. Inkább az tűnhet fel e két track hallatán, hogy az Intervals nem ugrik rögvest őrjöngve a torkodnak, mondhatni megfontoltabban indul, de nem kell aggódni, ettől még nem sokkal konszolidáltabb a parazitánál. A szinte egy nekifutásból ledarált előző lemezhez képest most amúgy számottevően több hagyományosabb, lassabb riffelésre bukkanhatunk egyes dalokban, ami a Parasite kontrollálhatatlan káoszában javarészt mellőzve volt; az In The End mellett pl. a Forever On Deaf Ears, a Dedication To A New Era, és a January and On (a végén a több percnyi felesleges és idegesítő kattogással) is erre épít.  Amúgy meg most is dominálnak a megjegyezhetetlenségükből kifolyólag minden hallgatásnál újszerűnek ható szélsebes gitárfacsarások, skizofrén váltások és nyakatekert témahalmok, bár a sorukat végre-valahára megnyitó The Life In Death még nem a legjobban sikerült közülük. Az a Goodnight (Our Last Dance) és a This Time the Keys Are Broken, de melléjük illeszthető a PsyOpus-ízű One Of These Days is. Előbbi azért, ahogy felvezeti az instant világfájdalmat magába préselő zárást, míg a kulcsos szám egyszerűen a többi közül kiemelkedő témái miatt. A PsyOpus hatást meg ez esetben dicséretként kell érteni. A maradék tételekben is elég agyament dolgokat hallhatunk hangszeres részről, a felvételek alatt Drew valószínűleg egy vízzel teli lavórban gitározott, amibe a producer bele-belemártogatott egy járó hajszárítót, az így keletkezett hangokat pedig meghatározott elvek szerint hosszabb-rövidebb szakaszokra osztották, amikre rádoboltak valami széttördelt ritmust, meg sok-sok grind tempót. Így lett egy újabb lemezanyagnyi hirtelen félbehagyott, kifordított, összecsapott, csak elkezdett, de be nem fejezett (Alpha) vagy csak befejezett, de el nem kezdett (Omega), jobb híján experimentális deathcore-nak címkézhető sikálás, és már indulhat is az újabb turné. A CUNT annyit változott mostanra, hogy eltűntek az erőltetett többsoros vicces számcímek, s megpróbálják a tudatosság látszatát kelteni, ettől egy paraszthajszálnyit kevésbé magából kivetkőzött (és jó) az Intervals, de ahogy elődje esetében, úgy egy idő után most is rá lehet unni a dalok hiányára. Ettől függetlenül Harlots, Daughters, PsyOpus, As the Sun Sets és hasonlók rajongói, és főképp azok, akiknek mindegy mi szól, csak technikás, -core és őrült legyen, bátran próbálkozhatnak vele; ha megemésztik a sötétebb hangulatot, az eufória garantált. 8/10.