Alice in Chains – The Devil Put Dinosaurs Here

Nem volt könnyű Staleyt pótolni, mivel amellett, hogy egyéni énekstílusa, dallamvilága volt, iszonyatosan karakteres frontembert ismertünk meg benne, aki csontig hatoló, (sajnos) nagyon is hiteles szövegeivel tette a bandát azzá, ami: Seattle és az egész grunge mozgalom legsúlyosabb és egyik legjelentősebb csapatává. A visszatérés talán éppen azért sikerülhetett olyan nagyszerűen, mert nem próbáltak meg pótolni, ami pótolhatatlan. William DuVall képében egy olyan énekest találtak, aki bár elődjéhez kísértetiesen hasonló orgánummal bír, mégis egészen más személyiség.  Egy korrekt figura, aki nem játssza el az rocksztárt és minden tekintetben alázattal viszonyul újdonsült pozíciójához. Ugyanez az alázat a BGWtB szerzeményeire is igaz volt: egyfajta best of Alice in Chainst kaptunk, de pofátlan nyúlások és üres nosztalgia helyett erős, kerek dalok formájában, ami a rajongókat és a kritikusokat egyaránt meggyőzte a mai ‘Chains létjogosultságáról. A siker következtében tehát ismét fel volt adva a lecke: vajon második nekifutásra is képesek lesznek hasonló színvonalon teljesíteni? A külső körülmények alaposan megnehezítették a dolgukat, hiszen a zenekar motorjának számító Jerry Cantrell egészségügyi problémáin túl a korábbi basszusgitáros, Mike Starr halála is megrázta bandát, ám végül, a 2011 óta készülő The Devil Put Dinosaurs Here három és fél éves várakozást követően elkészült.

Az első és legszembetűnőbb különbség, hogy elődjéhez képest mintha felszabadultabb lenne az összhatás. Az első három szám ebből a szempontból megtévesztő, ugyanis ezek egytől egyig súlyos alternatív metal szerzemények, amik néhol egészen olyanok, mintha az 1995-ös, cím nélküli lemez mai verziói lennének, máshol pedig William Cornell rokon témáiról a Badmotorfinger korszakos Soundgarden is eszünkbe juthat (Stone). A negyedik, akusztikus gitáros tétel (Voices) viszont nagyjából elfújja a viharfellegeket, és innentől kezdve egy rockosabb, lazább irányt vesznek. A Black Gives…-en érződött, hogy benne volt az évek során felgyülemlett keserűség, fájdalom, amit ki kellett, hogy adjanak magukból, hogy aztán a címadóval méltó búcsút vegyenek tőle. Az új albumon pedig azt hallani, hogy egyszerűen élvezik, amit csinálnak, jó újra dalokat írni, együtt zenélni. Valahol logikus lépés a TDPDH, zeneileg pedig abszolút a 2009-es korong által kijelölt pályán mozog. Ami miatt mégsem kelhet versenyre vele, az az olyan elsöprően erős dalok hiánya, mint a már említett címadó, a jó értelemben vett sláger Check My Brain, a Last of My Kind, vagy a Your Decision.  Ezúttal is a jól megszokott AiC stílusban íródott az összes nóta, ám most akad egy-két töltelék (Scalpel, Hung on a Hook), ugyanakkor néhány üdítően ható megoldás is, mint a Phantom Limb Slayeresen kemény nyitóriffje, vagy a Low Ceiling optimistább hangvétele. Sokáig tartott különben mire rájöttem, hogy mire emlékeztet ez a szám, mire beugrott egy elfeledett korabeli zenekar, a Saigon Kick neve. Vannak részek, amik pedig saját, korábbi klasszikusaikra hajaznak, de ez gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Távolról sem lett rossz a DuVall korszak második próbálkozása, bár a klasszikusok mélységét (nyilván) nem tudta hozni, és a visszatérés rendkívül magas szintjét sem tudták maradéktalanul tartani. Mindent egybevetve az eddigi legkevésbé súlyos lemezük született meg, ami ezúttal kevesebb azonnal ható klasszikust tartalmaz és nélkülöz szinte mindenfajta meglepetést, de aki szereti a banda, azon belül is Cantrell dallamvilágát, az sokat fogja hallgatni ezt a dalcsokrot is. 7/10