2007. június 23.
Többszöri utánagondolás után sem tudok megfelelő előszót írni a tegnap estével kapcsolatban, hiszen még az alábbi sorok írása közben is érlelem magamban mind az élményeimet, mind az érzéseimet, hogy azt a lehető leghitelesebben adjam vissza. A szempontomból legszomorúbbnak minősíthető tény azonban az, hogy tényleg csak szuperlatívuszokkal tudok élni, így előre is elnézést kérek mindenkitől, ha elragadtatnám magam, de igyekszem a körülményekhez képest objektív maradni.
A HydraHead Records egyik legerősebb koncertcsomagja hazánkat természetesen elkerülte, ami két okból sem meglepő: az egyik, hogy itthon nincsen kifinomult terjesztésük, így az érdeklődők kénytelenek más úthoz folyamodni az albumok beszerzésével kapcsolatban, másrészt mint azt többször is kihangsúlyoztam a korábbiak során, a magyar közönség többsége még éretlen egy ekkora információáramlat befogadására. Ezért kilencedmagammal, saját Mystery Machine-unk szárnyain felkerekedtünk meghódítani Prágát, Szlovákián és Brnon áthaladva. Utunk kalandos történetével, valamint az általunk összeszedett Paksi-aforizmákkal és hőskölteményekkel nem traktálnám a kedves olvasót, lássuk inkább a piszkosnak nevezhető tényeket, melyek nemcsak egy szelet Európát jelentettek számunkra.
A helyszín, a Palác Akropolis átvitt értelemben egy földalatti színház volt, hiszen az emeletes nézőtérrel, valamint ülőhelyekkel rendelkező koncertterem – hála a magas színvonalú hangzásnak, valamint a fénytechnikának – tényleg olyan érzetet keltett, mintha más kaliberű előadáson vennénk részt. Méreteit tekintve a Palác első ránézésre az A38 hajó másfélszerese lehetett, a hangzását pedig egy hazai helyszínhez sem tudom hasonlítani, hiszen a kristálytiszta, és lemezszintű megszólaláson túlmenően minden,- de tényleg minden hangszer egyaránt kihallható volt. A telt házas koncerten hozzávetőleg ha tizen-tizenöten lehettünk magyarok, de a csehek többnyire jó publikumként vizsgáztak… Többnyire, de majd mindent a maga idejében!
Egy magyar koncertlátogató számára a legszokatlanabb dolog talán az lehet, mikor egy koncert percre pontosan kezdődik; s mivel mi itthon megszokhattuk a közel félórás késéseket és a kezdeti kásás hangzást, így a számomra különösen fontos Oxbow-nak csak az utolsó perceit láthattam; de az kompenzálta az időhiányt. Eugene Robinson, a közel két méter magas fekete óriás egy szál alsónadrágban és egy kínai atlétatrikóban állt színpadra a zenekar samplerfelelősével és gitárosával, Niko Wennerrel; és így adták elő a közel 20 éves evil blues banda korábbi dalait. Az Oxbow zenéjének alkotóeleme egyfajta mámorittas feszültség, mellyel Eugene maximálisan képes azonosulni: mind mozgáskultúráját, mind hangszínét figyelembe véve. Sajnálom, hogy nem láthattam a teljes programot, de az a pár perc is élmény volt, valamint az sem elhanyagolható, hogy már ekkor közel háromnegyed háznyi nézőközönség volt rájuk kíváncsi; ez a toleráns koncertlátogatás.
„A megbízhatóság jele a sualy.” – Gondolom mindenki emlékszik Penge Borisz ominózus mondatára a Blöff című filmben, és meg kell hagyni; ez a névválasztás ezen japán trióra is hatványozottan igaz. Nagyon sokáig képtelen voltam megérteni, hogy a drone doom műfaj egy-két előadóján túlmenően milyen szépséget képes adni az affinitív hallgatóság számára, ám az idő megértette velem, hogy ez a különleges hangulat, valamint az ezáltal elinduló érzelmi örvénylés semmihez sem fogható, s ezáltal ha az ember rákap az ízére, többé képtelen menekülni. A Boris azzal tűnik ki a színtér többi előadója közül, hogy senki sem játssza náluk feelingesebben és rock ‘n rollosabban a mélyre hangolt, duruzsuló riffáramlásokat. Ez nemcsak a zenekart, hanem a koncertet is egyfajta kettősséggel ruházta fel, hiszen a málhás tempókkal, és fülsüketítően mély gitártépésekkel felvértezett szerzeményeket játszi könnyedséggel váltották fel pörgős, már-már a stoner skatulyába húzható tételek, melyek hallatán önfeledt őrjöngés vette kezdetét. Atsuo, az énekes kétnyakú gitárral állt ki a színpadra, melynek egyik vége basszus,- másik szólógitárként funkcionált; furmányos énekdallamaira ha a laikusok nem is éreztek rá elsőre, azért tudták értékelni a muzsikát, ám ebben oroszlánszerepet vállalt mind Wata – aki nő létére végigalázta a mezőny szinte összes férfi hangszeresét, s pókerarca és nyugodt előadásmódja ezáltal egyfajta bájt is kölcsönzött a tipikus mongolid hölgyeménynek -, mind az igazi frontember pozíciót betöltő Takeshi dobosnak, aki amellett, hogy heccelte a közönséget, vad és önfeledt játéka erős szájtátásra késztette a jelenlévőket (a gonghasználatról nem is beszélve). Ez főleg akkor volt szembetűnő, mikor bekapcsolt a stroboszkóp, s ezáltal fázisrajzként szemlélhettük játékát, ám az sem volt egy utolsó pillanat, mikor hirtelen felállt a cájgra, és stagedivingolt egyet. Az pedig külön tolerálandó, hogy a srácok saját maguk pakolták fel és le cuccaikat, roadie-k nélkül. Változatos programjukat Wata gitárszólója zárta le, mely hallatán jó darabig nem volt szava senkinek sem.
Azonban kénytelenek voltunk magunkhoz térni, hiszen a java még hátravolt. Egyik legnagyobb álmom teljesült azzal, hogy élőben láthattam korunk egyik legizgalmasabb és legkreatívabb zenekarát, és függetlenül attól, hogy a tavalyi nagylemezt – mely In Absence Of Truth névre hallgat – több helyen is plágiummal vádolták a Toollal való párhuzamai okán, a kiadványon szereplő dalok koncerten ugyanakkora erővel szólaltak meg, mint korábban íródott társaik. Erővel; ez a kifejezés milyen pejoratívan hat, hiszen minden egyes szerzemény szívből szólt, érzéssel; ezáltal te is szembesülhettél a tényleges őszinteség varázsával. Az Isis nem másoknak játszik, hanem önmaguknak; a koncert során nem is léptek velünk különösebb kontaktusba, leszámítva amikor feljöttek a színpadra; amikor a mellettem mosholni (!!!!) óhajtó egyént le kellett csitítani, mert veszélyes volt ránk és a hangulatunkra,- valamint amikor elbúcsúztak. De nem is illett volna ehhez a hangulathoz a barátkozás, valamint a nálunk jól bevált második dal után hangoztatott ‘ha kimentek a pulthoz és megveszitek az új albumunkat vagy még egy pólót is, akkor jövőre is jövünk új pólómintával’ szöveg sem. És ez így volt szép.
Elvégre azidő alatt, míg Aaron Turner átkötésekbe feledkezhetett volna, inkább örömzenélésnek lehettünk fültanúi. De ez több volt annál. Volt már olyan érzésed, mikor a hanghullámok átjárják a testedet, a kisujjad hegyéig beleborzongsz egy-egy dallamba vagy hangfozlányba, és könny csordul a szemed szélén? Mert itt ez volt másfél órán át. Sodró energiával érkezett minden egyes dallam, akár egy irányíthatatlan szökőár; néha feljutottunk a felszínre levegőért, de ekkor érkezett egy újabb sodrás, és újra elborított bennünket a hangok óceánja, mely elől nem szándékoztunk menekülni. A Scatman Johnra emlékeztető intró után (mely fokozatosan felgyorsult) a srácok bele is csaptak a Wrist Of Kingsbe; a csilingelő dallamok, és a fel-felerősödő gitártémák utaztató hangulata a teljesség igényével szólalt meg, s mikor a dal vége felé berobbantak a gitárok, mindenki átadta magát az átvitt értelemben vett agressziónak. A zenekar tagjai még nagyobb feszültségként élhették meg a játékot, mint mi; mozgásuk, és feszült arckifejezésük a koncert egészét figyelembe véve hatalmas energiák megmozgatását tükrözte vissza. A srácokra nem egy esetben egy hardcore-banda agresszivitása volt jellemző, Aaron a koncert végén vérző sebbel a fején távozott; nyílván váratlan balaset érhette.
A program gerincét az új album,- valamint a Panopticon szerzeményei adták, s nem kis üdvrivalgás fogadta az olyan dalokat, mint a Backlit, vagy a Wills Dissolve, de az újabb szerzeményeket is mindenki egyként énekelte, mint a Not In Rivers, But In Dropst, vagy akár a közönségkedvenc Dulcineat. Számomra a legsúlyosabb pillanat a Holy Tears volt, melynek felkavaró dallamfutamai hallatán – a koncerten nem először – csak álltam, tátott szájjal, és képtelen voltam reagálni. Lebénított. Magával ragadó érzés, melynek kitörései megtisztítanak, feloldják benned az összes terhet és gondot, az összes negatív gondolatot és rossz érzést. Az Isis zenéje a szó szoros értelmében megtisztít, kimar belőled minden fájdalmat, s új emberként térsz vissza a valóság partjaira.
A normális hosszúságú koncertprogram átélése során sem maradtak szavaink, ám a visszahívást követő közel negyed órára rúgó jammelés mégegy utolsó örvénylést idézett elő, hogy újra magábazárjon bennünket. A témahalmozás felsorakoztatta több Isis-szerzemény részleteit, ám egyben magábafoglalta a Celestialt is, mely sokunkban hatalmas meglepetésként képződött le. Az pedig csak fokozta a eufórikus megreszketettség (vagy a megreszkető eufória…?), hogy a színpadra néhány perc erejéig fellépett az Oxbow-agy Eugene, hogy jazzbalettre emlékeztető mozgásával ő is résztvegyen az utolsó hullámtörésben. Többen azt hitték, hogy csak részeg volt, s lehet hogy ivott, de Eugene zenélés közben teljesen kivonja magát a külvilágból: önmegvalósítás ez, melynek kereteiben egyesül a zenével, s az abból születő érzelemgazdag energiával, melyet „tánclépései” hűen interpretáltak.
Nagybetűs KATARZIS.
Záró megjegyzésként mindenképp ki kell emelnem a kísérleti elektronika, valamint a samplerhasználat hogyanját s miértjét; hiszen mind a basszer Jeff Caxide, mind a gitáros Bryant Clifford Meyer komoly és igényes felszereléssel volt ellátva, melyeket pont annyira alkalmaztak, amennyire a helyzet megkövetelte. A pszichedelikus hangulatban közrejátszottak a szárazjég mellett, de Aaron Harris feszes, ám érzékeny dobtémáiról sem szabad megfeletkezni. Zsenik, na.
Hatalmas élmény volt élőben is átélni az Isis földet s eget egyaránt megrengető erejét, és már most elkönyvelhetem, hogy résztvettem az év koncertjén. Remélem, hogy ha legközelebb Európában járnak, újra elcsíphetjük őket, akár határon innen, akár határon túl. De mióta végetért a koncert, és hazatértünk Magyarországra, mind otthagytunk egy darabot magunkból Prágában. S magukkal hoztuk a felszabadító élményt, mely segít túlélni mindennapjainkat. Ilyenkor válik az öncélúnak titulált muzikalitás közösségi eszközzé. Mankó ez, mely megszépíti a mindennapokat. És ha lecsukom a szemem, még mindig ott vagyok… És ez így is marad még jódarabig.
