2012. december 30.
01. Birds in Row – You, Me and the Violence
02. P.O.S. – We Don’t Even Live Here
03. Enabler – All Hail The Void
04. Big K.R.I.T. – 4eva ‘n a Day
05. Dragged Into Sunlight – Widowmaker
06. Deftones – Koi No Yokan
07. Scarcity Budapest – Back To Business
08. The Boston Strangler – Primitive
09. Mutilation Rites – Empyrean
10. Expire – Pendulum Swings
Tavaly megértettem, hogy nincs értelme egy évet aszerint minősíteni, hogy jó volt-e, vagy sem, hiszen ha az ember nem talál elegendő aktuális hallgatnivalót, ami lekötné a figyelmét, úgyis visszatúr a múltba. Ez történt velem is, így akár mondhatnám is, hogy 2012 jó év volt – hiszen valóban az volt -, ám ezt nem az idei megjelenések többségének köszönhettem, ám erre majd később visszatérek. Bár idén is sok koncerten vehettem részt, elég nagy szívfájdalom volt, hogy az Expire-t nem láthattam a Pendulum Swings megjelenését követően (és márciusban persze épp akkor érnek Bécsbe a Rotting Outtal, amikor itthon Make Do And Mend-buli lesz), ám a lemez elég időtállónak tűnik ahhoz, hogy ezek után is várhassam őket. A Mutilation Rites nálam a kötelező évi amerikai black metal lemezt szállította le, és bár nem tudok rájuk még annyira felnézni, mint a Wolves In The Throne Roomra, vagy épp a Fenre, azért az idei évben elérték, hogy a szemem sarkában mindig kövessem, miben is sántikálnak. A ’Boston Strangler lemeze olyan időutazás, amit mindenkinek hallania kéne, aki azt vallja magáról, hogy köze van a hardcore-hoz, ugyanis a Primitive ízig-vérig egy hagyománytisztelő kiadvány, aminek a legnagyobb értéke az aktualitása. Bár a hazai hip-hop idei évére épp úgy nem lehet panaszunk, mint úgy általában a keményzenei felhozatalra és szerveződésekre, de Aza a Back To Business-szel mindenkit maga mögé utasított, a Deftones pedig még mindig képtelen hibázni. A listámon pedig ezt követően érkeznek a számomra legnagyobb meglepetések: először is itt a Dragged Into Sunlight, ami olyan hátborzongató élményt kínál, mely tényleg a párját ritkítja, és ha úgy tetszik, a Widowmaker 2012 szeánszlemeze. Big K.R.I.T.-re még a The Roots jóvoltából figyeltem fel, és bár a nagykiadós debütje nem váltotta be a hozzá fűződő ígéreteket, a ’4eva mixtape-je (ami egyetlen éjszakát követ le a dalaiban) még mindig az utóbbi évek legjobb déli hip-hop lemeze, ami a blingbling nappali fényétől eltávolodva az esti órák sötétségében teljesedik ki. Az Enabler második nagylemeze nemcsak beteljesítette a zenekarral szembeni elvárásaimat, hanem meg is ugrotta a lécet, ahogy P.O.S. új anyaga is lett annyira kísérletezős, hogy az eddigi karakter mellett is maradéktalanul szórakoztató legyen. Az idei évben pedig a Birds In Row lemezét hallgattam a legtöbbször, mert jól esett végre belefutni megint egy olyan szenvedélyesen őszinte lemezbe, ami nem giccses, nem hisztis, és nem idegesítő. Ó, és a bekezdés elején szóvá tettem a múltba való visszatérést: mivel úgy érzem, hogy nem vagyok a legjobb formámban, valamint szeretnék többet foglalkozni az áprilisi rendezvényünkkel és a Rockmaratonos NuSkull Pittel, jövőre elsősorban az Elveszett Lemezeknél találkozhatunk majd. Ám abban így is biztos vagyok, hogy a jövő évi lemezfelhozatal (élén a Shai Huluddal), na meg a NuSkull szerkesztőinek alázatos és hihetetlen munkája gondoskodni fog majd arról, hogy 2013-ban is legyen miből mazsolázni.
01. The Gaslight Anthem – Handwritten
02. Sent By Ravens – Mean What You Say
03. Basement – Colourmeinkindness
04. Shell Beach – This Is Desolation
05. Anathema – Weather Systems
06. Coheed and Cambria – The Afterman: Ascension
07. Between the Buried and Me – The Parallax II: Future Sequence
08. Deftones – Koi No Yokan
09. Twitching Tongues – Sleep Therapy
10. Steve Von Till & Wino & Scott Kelly – Songs of Townes Van Zandt
Újabb év végéhez közeledünk, ami nem mellesleg az első nuskullos évem volt, és bevallom, kicsit félve fogom idén jókívánságokkal bombázni ismerőseimet. A világvége elmaradása valahogy még azokat sem derítette jobb kedvre, akik féltek az eljövetelétől: mindenki savanyúbb, mint tavaly ilyenkor, kevesebbet keres, minden egyre drágább, a közszereplők egyre szemetebbek, és ettől marhára idegesek vagyunk. Mindez persze érthető, csak éppen nagy luxusnak tűnik a lógó orr és a panaszáradat, hiszen John Maynard Keynes (nem, nem a Tool énekes) szavaival élve „hosszú távon mindannyian halottak vagyunk”. Úgyhogy az általános hanyatlás és rothadás közepette vigasztalódjunk a mögöttünk lévő remek zenei évvel. Bár a fenti toplistában sok a többé-kevésbé negatív érzelmeket felvonultató lemez, a minőség azért szívderítő, és majd’ minden dal olyan színvonalon beszél magáért, hogy nekem szinte felesleges. Az egyes korongok abszolút értékét nehezemre esett belőni, ezért alapvetően műfaji preferencia szerint osztottam fel a lemezeket, a végére pedig kuriózumok/különdíjasok kerültek (egész pontosan az év debütálása és minden idők egyik legjobb tribute lemeze). Így történhetett meg, hogy a metálalbumok kitűnősége ellenére is három rocklemez uralja a dobogót, melyeket „a giccses, a kemény és az emós” jelzőkkel is aposztrofálhatnánk. Ezek közül rögtön az első nem elírás: bár a dalok szívbemarkolóan keserédesek, és a második kedvenc New Brunswick-i zenekarom jóval frissebb Springsteennél, a The Killers-t pedig a kellemetlen showbiz-szag hiányának köszönhetően veri, a The Gaslight Anthem negyedik nagylemezén csak a hitelesség és az őszintének ható dalszövegek tudják értékessé varázsolni a romantikát és elfeledtetni az üresjáratokat. A második helyezett Sent By Ravens-t a Mean What You Say-nek elnevezett félórás slágerparádé repítette az élbolyba, a sajnos hozzájuk hasonlóan hattyúdalt éneklő Basement dalai pedig kicsit talán nehezebben ragadnak, de a megdöbbentően ügyes és gördülékeny műfajkeverés és a hangulatot fantasztikusan megalapozó hangzás mellett nekik köszönhetjük az év legjobb dalszövegeit. A honfiúi és –leányi kebel is dagadhat, hisz a Shell Beach se okozott csalódást: talán agyatlanság leírni egy ilyen sokszínű műfajnál, de nálam 2012 legjobb poszt-hardcore lemeze az ő nevükhöz fűződik. Az Anathemát nevezhetjük a legéneklősebb poszt-rock vagy a leglineárisabb számokat író progresszív zenekarnak, de az igazság inkább az, hogy a banda tagjai napjaink legjobb „klasszikus” dalszerzői közt vannak, akik bebizonyítják, hogy manapság is érdemes okosan építeni a dinamikát és nem kell félni a tengernyi vokálszólamtól. Ha pedig mindez nem lenne elég, a sort az a Coheed and Cambria folytatja, akik 2003 óta nem írtak ilyen jó dalokat, a megszokott minőséget szállító BTBAM-ről, a kicsit nehezen befogadható dalok miatt hátrasorolt Deftones-ról, és az EP-k közt Tosin Abasiék hibátlan instrumentális teljesítményéről nem is beszélve, úgyhogy én a magam részéről keblemre ölelem az óévet, és kívánok mindenkinek boldog és jó zenékben gazdag új esztendőt!
01. Deftones – Koi No Yokan
02. Shell Beach – This Is Desolation
03. The Casket Lottery – Real Fear
04. Basement – Colourmeinkindness
05. Troubled Coast – Awake and Empty
06. I Am Carpenter – My God, Clara
07. Title Fight – Floral Green
08. Hidden Orchestra – Archipelago
09. Converge – All We Love We Leave Behind
10. Between the Buried and Me – The Parallax II: Future Sequence
Azt kell, hogy mondjam kivételesen erős év volt 2012, főleg az olyan beállítottságú hallgatók számára, mint szerény személyem. A Deftones idei nagylemeze nálam mindent vitt (és nem csak metalban, ahol szorosan követik: Between the Buried and Me, Periphery, Ne Obliviscaris, The HAARP Machine). Ez nem csak annak köszönhető, hogy ez az első Deftones-lemez, amelyet az első hangtól az utolsóig imádok, hanem azért is, mert szakmailag is a legerősebb idei kiadványt ismertem meg benne. A tavalyi évértékelőmből már kiderült, hogy mennyire a szívemen viselem a hazai zenekarok teljesítményét, így amikor hozzájutottam a friss Shell Beach kiadványhoz, egyből leszűrtem Jakab Zolihoz hasonlóan, hogy ez az egyik legjobb dolog, amely megtörténhetett a magyar zenében, egyszerűen egy underground mérföldkő. Aki ismer engem, az tudja, hogy a top 10-es listámon a The Casket Lottery, a Basement, valamint a Title Fight szereplése abszolút nem jelent meglepetést, hiszen az a(z ezredforduló közeli, illetve ’90) hangzás, amelyet ez a három zenekar (pontosabban már csak kettő, hiszen a Basement sajnos itt hagyott bennünket) képvisel, abban számomra nagyon nehéz rosszat alkotni. A Basementhez hasonlóan feloszlott I Am Carpenter az év felfedezettje (a 2012, sőt az utóbbi évek egyik legjobb emocore lemezét lerakó Scan The Sky mellett), rengeteg kellemes, merengő esti órát köszönhetek nekik azzal, hogy ebben az évben is volt olyan zenekar a palettán, amely tovább vitte a Daisy örökségét (ezért a szerkesztőség legnagyobb Brand New rajongójaként nagyon hálás vagyok). A dallamos hardcore/poszt-hardcore vonalán a Troubled Coast nálam verhetetlen volt, La Dispute bevonzás ide, vagy oda: a mértéktartó hisztiség lemeze is beérkezett 2012-ben. A Converge ismét bebizonyította, hogy egyszerűen képtelen hibázni, nálam kiszorított minden létformát metalcore/hardcore vonalon, s teszik ezt szinte minden évben, amikor új anyaggal lepnek meg. A már említett idei „csúcsprog” metal Between the Buried and Me mellett a trip-hop iránti friss rajongásom odáig terjedt, hogy végül a top 10-es listámra befért a Hidden Orchestra idei anyaga, amely idén elindította az utamat a nu jazz felé is. Az évemet még meghatározta a Propagandi, a Pennywise, a No Trigger, az említett Scan the Sky, a Birds in Row, a mewithoutYou, a White Lung, a The Gaslight Anthem és még tengernyi másik zenekar új korongja, amelyekre ha kíváncsiak vagytok, akkor a cikk hozzászólásai között majd megtalálhatjátok. Az idei év a szerkesztőségi tagságom szempontjából az év vége felé nagyon ambivalensen alakult, s ez nem a társak hibája volt, sajnos idő hiánya miatt majdnem itthagytam a srácokat az ősz folyamán, de kitartó rábeszélés és egy kis türelemnek (amiket nagyon köszönök ezúton is!) köszönhetően újra aktív írója vagyok és leszek is az oldalnak. Ezúton szeretném megköszönni, hogy kitartotok mellettünk (és mellettem) és jövőre is összefutunk majd egy-egy cikkem alatt. Mindenkinek hasonlóan remek 2013-as zenei évet kívánok!
01. Macklemore X Ryan Lewis – The Heist
02. Periphery – Periphery II: This Time It’s Personal
03. Twitching Tongues – Sleep Therapy
04. Lana Del Rey – Born To Die
05. Shell Beach – This Is Desolation
06. The Weeknd – Trilogy
07. Cattle Decapitation – Monolith of Inhumanity
08. Art By Numbers – Reticence: The Musical
09. Glass Cloud – The Royal Thousand
10. Frank Ocean – Channel ORANGE
Hiába bírt a 2012-es esztendő egy méregerős lemez felhozatallal, ha számomra a mennyiség és a minőség ellenére képtelen volt olyan dalcsokrokat kitermelni, amelyek lassan beérve igazi tízből tízesnek, azaz (számomra) gyakorlatilag tökéletesnek minősülnének. A lajstromozás azonban engem is kötelezett, ebből kifolyólag jómagam is összeállítottam a legjobb tíz nagylemez listáját, amelyeket – igazán kiemelkedő alkotások hiányában – idén nemes egyszerűséggel a szerint rangsoroltam, hogy mégis melyek voltak azok, amelyeket a legtöbbet hallgattam. Mondanom sem kell, hogy a Macklemore és Ryan Lewis hip-hop duó világába a zseniális Thrift Shop invitált meg és a buli pedig olyannyira jól sikerült, hogy a lemezt addig hallgattam, míg szép lassan az év végi lista élére nem vánszorgott. Nem tökéletes, de mégis egy újító szándékkal, egyéniséggel, igényességgel és kreativitással átszőtt menőség ez, amit egész egyszerűen nem bírok nem imádni. A Periphery bemutatkozását hihetetlen mértékben meghaladva óriásit lépett elő, amit elsősorban Spencer kibontakozásának és a zeneibb megközelítésnek köszönhetnek, de a legjobb az egészben a tény, hogy érezhetően ennél még jóval több is van bennük. A hardcore / doom határvidéken lavírozó Twitching Tongues harmadik helye nem szorul magyarázatara. Aki ismeri tudja, hogy bizony egy elképesztő hangulattal és erővel operáló anyag a Sleep Therapy. Lana Del Rey szintén állandó vendég volt nálam, ahogy a magyar mezőny egyértelmű nyertesének számító, végre beérő Shell Beach is. A hip-hop mezőnyt (jobban mondva R&B) továbberősíti az idén gyűjteményes kiadványba megjelenő bootleg lemezeket tömörítő The Weeknd: Trilogy című slágerhalmaza és Frank Ocean zseniális bemutatkozása. Travis Ryan, az extrémitás egyik modern ikonja idén két emberfeletti teljesítményben működött közre (Cattle Decapitation, Murder Construct), továbbá az Art By Numbers és a Glass Cloud jelenléte is megkerülhetetlen, ha a minőségi és technikás zenék egy kicsit is közel állnak hozzád. Szintén erős – így legalább felsorolás szintjén megkerülhetetlen – albummal rukkolt elő például a Mutilation Rites, az Anaal Nathrakh, a Birds In Row, a The Faceless, a Spawn of Possession, a Propagandhi, az Enabler, a The HAARP Machine vagy nyilvánvaló módon ugye a Deftones, de a sort persze még lehetne folytatni. Ami a koncerteket illeti soha korábban nem voltam annyi megmozduláson, mint idén, ami odáig fajult, hogy számomra mindez meg is ölte az élő zene iránti rajongásomat és nem igazán tud már semmi lekötni, de persze ettől függetlenül maradandó élmény volt a Between the Buried and Me, a Cattle Decapitation, az első Full of Hell, viccen kívül Snoop Dogg, illetve a This Gift is a Curse. 2013-tól pedig semmi mást csak egy kicsivel több egyediséget várok, mert én még mindig több újat találok a régiben, mint az újban.
01. Anathema – Weather Systems
02. Monuments – Gnosis
03. Deftones – Koi No Yokan
04. Art By Numbers – Reticence: The Musical
05. If These Threes Could Talk – Red Forest
06. Skyharbor – Blinding White Noise: Illusion And Chaos
07. Sinch – Hive Mind
08. Whitechapel – Whitechapel
09. Sybreed – God Is An Automaton
10. The HAARP Machine – Disclosure
Az az igazság, hogy ennyire bizonytalan listát még egyszer sem írtam év végén, bár ez nem annak köszönhető, hogy kifejezetten gyenge év lett volna, sőt, nálam már félidőnél erősebb volt, mint az egész tavalyi, valahol mégis gyenge lábakon áll az egész. Ennek egyik oka, hogy a szokásosnál kevesebb lemez nem kapta meg a kellő figyelmet, a másik (és sokkal fontosabb) viszont, hogy amelyik meg is kapta, azok közül tényleg csak néhány tudott rám mély benyomást tenni. Az a legnagyobb gondom, hogy túlságosan felgyorsult az a természetes progresszió (legalábbis a legtöbb, általam figyelemmel követett műfajban egész biztosan), amely kezdetektől fogva, és még azért az előző évtizedben is sokáig rendben volt. Most jól ismert ötletek garmadája, vagy millió dolog keverése, amiből ki sem lát az ember, mérhetetlenül felületes a kiadványok tömkelege. Nyilván most is tartunk valamerre, de hála az internetnek és az eszméletlen túltermelésnek, inkább korcsosulásnak tűnik, és egyre inkább tapasztalom, mennyire kiábrándító. Maga a jelenség mondjuk nem új, pár éve felismerhető, csak engem mostanában vágott pofán. A súlyos szavak ellenére persze mindig vannak, és lesznek is értékes produkciók, például nem tudtam mennyire nagy szükségem van az idei Anathema nagylemezre, ameddig meg nem hallgattam. A Deftones menetelése példaértékű, de említhetnék olyan pozitív meglepetéseket is, mint a listámban nem szereplő Black Breath. Hazai terepen változatlanul nagy a mozgolódás, mégis elszomorító, hogy olyan zenekaroknak is egyre több szerep jut, melyeknek létezéséről normálisan esetben tudnunk sem kellene, és hiába tépi a száját bárki, a népszerűség, valamint a kiadós szerződések egyaránt azt mutatják, hogy ezekre igenis igény van. Mindent összevetve: az ilyen felismerések azért mégis jók valamire, ha másra nem, arra biztosan, hogy segítenek hol engedjek az elvárásaimból.
01. Anathema – Weather Systems
02. Lana Del Rey – Born to Die
03. Between the Buried and Me – The Parallax II: Future Sequence
04. Testament – Dark Roots of Earth
05. Baroness – Yellow & Green
06. Deftones – Koi No Yokan
07. Gojira – L’enfant Sauvage
08. Killing Joke – MMXII
09. Leander – Szívidomár
10. Napalm Death – Utilitarian
Akárcsak az ezt megelőző két évben, idén is folytatódott az a tendencia a rock/metal zenék világában, hogy a nagy műfaji keveredést követően már nincs nagyon hova fejlődni, nehéz „világmegváltó” trendeket kirobbantani. Mondhatni „mindent eljátszottak már, amit el lehetett”. Szerencsére ez utóbbi kijelentés továbbra is csak költői túlzás, hiszen ma is vannak egyéni hangvételű bandák, igazi Egyéniségek, akik miatt megéri hallgatni az adott műfajt, legyen az djent vagy épp ős-hard rock. Számomra ezek közé tartozik a Between the Buried and Me, akik a neméppen könnyen értelmezhető zenéjüket lemezről-lemezre kerekebb szerzemények képében tolmácsolják, és ez alól az íratlan szabály alól a szenzációs Future Sequence sem kivétel. A kortárs progresszív metal paletta másik nagy egyénisége, a Gojira szintén jól teljesített, bár ők ezúttal némileg nehezebben befogadható produktummal rukkoltak elő. Az év egyik legmegosztóbb kiadványát kétségkívül a Baroness adta ki. Én azok táborát gyarapítom, akik roppant élvezetesnek találták a dupla korongot. A klasszikus bandák ugyancsak szenzációs formában vannak: mind a Deftones, mind a Converge hírnevéhez méltó albumot készített, sőt Chinoék második fénykorukat élik napjaikban. Az olyan veterán thrasherek kitűnő teljesítménye, mint a Testament, vagy az Overkill, szintén példaértékű. A legtöbbet mégsem metal kiadvány pörgött idén, hanem az Anathema atmoszférikus rock muzsikája, ugyanis az 1999-es Judgement óta nem tetszett a zenekar ennyire. Ahogy tavaly is borzoltam a kedélyeket Adele emlegetésével, idén is akadt a popszakmán belül egy újabb üdvöske, aki abszolút megfogott. Lana Del Rey pont annyira exhibicionista, amennyire kell, és van valami keserédes nyomorúság a csillogó felszín alatt, ami miatt nem válik érdektelenné. Joe Bonamassa és Jack White ugyan lemaradt a listáról, de bejövős blues anyagokkal jelentkeztek ők is. Hazai fronton a Leander lemeze számomra nagyon is megnyerő, a jó dallamérzék és a Nevermore ihletésű riffek mindig is a gyengéim közé tartoztak. Habár a listára végül nem tettem be, de az Absent Distance debütnek is abszolút ott a helye a legéletképesebb hazai produkciók között. Az év borítója címet a már említ dupla Baronessnek ítélem. Dalok tekintetében pedig a Take My Bones Away a Baronesstől, a L‘enfant Sauvage a Gojirától és a Testamenttől a True American Hate a legnagyobb kedvenc, míg metalon kívül Lana Del Reytől a Videogames valamint a Gaslight Anthem ”45”-ja. A sok pozitívum mellett, ahogy az lenni szokott, csalódásból is volt egy pár idén. Az egyik óriási felfedezés számomra két évvel ezelőtt az Alcest volt, legújabb lemezük azonban elődjéhez mérten jellegtelenre sikeredett. Régi nagy favoritom, a Katatonia idén csupán hozta a papírformát, akárcsak a pár éve még csúcsformában lévő Nile. Az új Muse pedig túlságosan vegyesfelvágott lett, nem hallgattatta magát úgy, ahogy azt elvártam volna. Tradicionális metalból nem sok kedvencet avattam idén, jövőre több olyan erőteljes heavy metal lemezt szeretnék hallani, mint amilyen teszem azt a veterán Accept Stalingradja volt. Végezetül – a teljesség igénye nélkül – pár előadót hadd említsek még, akik idő és/vagy helyhiány miatt lemaradtak a listáról, de úgy érzem, a későbbiekben meg kell hogy kapják az őket megillető figyelmet: Aebsence, Black Breath, Dying Fetus, The Faceless, Gallows, Graveyard, Om, Soundgarden, Stone Sour, The Sword, Vision of Disorder.
01. The Haarp Machine – Disclosure
02. Between The Buried And Me – The Parallax II: Future Sequence
03. The Faceless – Autotheism
04. Khalid alMansour – Forbidden Chapters
05. Skyharbor – Blinding White Noise: Illusion and Chaos
06. The Contortionist – Intrinsic
07. If These Trees Could Talk – Red Forest
08. Rxyzyxr – LMNTS
09. Ne Obliviscaris – Portal Of I
10. The Odious – Joint Ventures
Sokáig egy teljesen vegyes, minden stílusbeli megkötéstől mentes lista összeállításán gondolkodtam, de természetesen ez egy olyan maszlag létrejöttét eredményezte volna, ami kevésbé fedi oldalunk profilját – ezért inkább az Ellie Gouldinghoz hasonló kedvenceim kitárgyalását nem tárnám a nyilvánosság elé. Szerencsére a spektrumszűkítés hatására sem kellett órákat kutatnom a megfelelő anyagokat keresve, hiszen számomra rettentően erős év volt ez az idei. Először is a kötelező köröket tudnám le: a The HAARP Machine bemutatkozása képes volt arra, amit igazándiból még a megjelenése után néhány héttel sem gondoltam volna: leszorította azt a csapatot listám legfelső dobogójáról, akiknek bármelyik belső szervemet elsőbbségivel adnám postára, ha valamilyen okból kifolyólag igényt tartanának rá. Al Mu’min zseniális témái sokat értek bennem az elmúlt hónapokban, mindez odáig fajult, hogy még most is napi szinten futom át a lemez tételeit. Az örök kedvenc Between The Buried And Me csak hosszas küzdelmet követően vérzett el az arab dallamok kereszttüzében, de még így is az idei év egyik legnagyobb katarzis élményét köszönhetem ennek a több mint egy órás albumnak. A továbbiakban viszont egy kissé elkanyarodnék a szigorú értelemben vett toplistától, ugyanis több számomra igen kedves album szerepelt az összesített szerkesztőségi listánkon, ezért inkább olyan favoritokról írnék, amik véleményem szerint megérdemlik a figyelmet az igazi nagyok árnyékában is. Csak hogy teljes legyen a képzavar, egy valódi nagy névvel folytatnám, a The Faceless idei nagylemeze ugyan meglehetősen megosztóra sikeredett, nálam viszont teljességgel betaláltak a progresszív elemek ilyen jellegű és gyakori felbukkanásai, Michael Keene énekdallamaival és dalszövegeivel egyetemben. Khalid alMansour kislemezét pedig az év egyik legkellemesebb meglepetéseként könyveltem el magamban. A kuvaiti fiatalember ugyan nem feszegette túlságosan a djenttel bőven átitatott hangzású zene határait, de olyan ötletes ritmusokat alkotott, mindezt megfejelve szerethetően sajátos hangulattal, hogy a mai napig igen gyakori vendég a virtuális lejátszómban. Ha már előkerült ez a rendkívül divatossá vált irányzat, érdemes megemlékezni a Skyharbor nagyszerűen sikerült lemezéről is, mely számomra Daniel Tompkins személye miatt is hiánypótló alkotás volt az évben, de még így sem tudtam teljes mértékben megbocsátani a TesseracT csapatából való távozását. A két évvel ezelőtti Exoplanet hatására egy csapásra vérmes The Contortionist rajongóvá avanzsáltam, nem volt meglepő tehát, hogy az idei korongjuk elé óriási elvárásokat állítottam. Az Intrinsic pedig megvett minden másodpercével együtt – úgy látszik ebben az évben sokan kipróbálták mire képesek a progresszív vizeken hajózva, számomra pedig ennél kedvezőbb felfogást nehéz lenne találni –, a The Faceless mellett szintén egy nagyon jól koordinált eltolódás volt egy addig csak pedzegetett stílus irányába. A rengeteg progresszív és djent lemez közé ékelődött be az If These Trees Could Talk Red Forest című albuma, amely az év legerősebb post élményemért felelős. Bár elsőre úgy tűnhet a Rxyzyxr neve csupán néhány véletlenszerű billentyűleütés eredménye, azonban a csapat igen igényes és jól felépített formában a Meshuggah-féle vonalat gondolta újra LMTNS című albumjukkal. Mindenképpen érdemes még megemlékezni az ausztrál Ne Obliviscaris könnyfakasztóan gyönyörű dallamokkal teliszőtt lemezéről is, valamint a The Odious elborult, jazzes futamairól – ha bárkinek is kimaradt volna valamelyik korong a felsoroltak közül, nyugodtan tegyen egy próbát!
01. Torche – Harmonicraft
02. Birds In Row – You, Me & The Violence
03. Deftones – Koi No Yokan
04. Anaal Nathrakh – Vanitas
05. Polar. – Iron Lungs
06. Enabler – All Hail The Void
07. Old Man Gloom – NO
08. Chief Rebel Angel – The Black Horn
09. Neurosis – Honor Found In Decay
10. pozvakowski. – sevenpeopleleft
Egy rossz szavam sincs, komolyan. Kaptam mindent, amire nem számítok és amivel szemben nincsenek elvárásaim, a saját tizes szinte mindegyike eleme legalább az egyik halmaznak, mindről volt szó az oldalon, nem is szálazom őket. Mellettük a különdíj mindenképp a Gallowsé, akik a cím nélkülivel a dobogón lennének az együtt töltött idő alapján, bennem a Carternáci viszont folyton felkérdez Wade miatt. És tulajdonképp igaza van: hiába sokkal jobb énekes MacNeil, nem tudhatja, hogy mitől szürke Nagy-Britannia. A tájékozottságért folytatott harc megkövetel pár EP-t is: Torche-éktól a Harmonslaught remek, ahogyan a Feistodon is, de végülis csak egy feldolgozáslemez, a Heights These Streetséről a címadó pazar, de ezt gyorsan el is feledteti a másik szám (és az énekescsere). Innen átcsusszanva a csalódásokhoz: kicsit a sevenpeopleleft is az, de azért még mindig van helye az élvonalban, az új Tragedy viszont elszomorított, és bár a Muse zeneileg már rég nagyon messze van tőlem, most a színvonal is kiábrándított. Nem annyira, mint a Hydra Head vége, ráadásul mellettük még MCAt és Dave Brubecket is elvesztettük idén, legyen nyugodalmuk! És ha már szóba került két NSK-távoli név: a Dronk Noise és a Dusty Hungarian Soundbytes legjobb pillanataiból össze lehetne ollózni jó eséllyel az évtized legjobb magyar absztraktbeat lemezét, az új Squarepusher is egész izgalmas lett, Burial Kindredje pedig lehet, hogy csak egy fecske, ami nem csinál majd nyarat a garage-leszármazott és *step műfajoknak, de minden perce zseniális, ha mégis ebből lesz az új trend, költözök a Corvintetőre. És persze idén is akadt pár „Mit látunk?!”-díjas dolog is, mint a Parasitic Twins klipje, Antal Nimród rendezése a Metallicának, és leginkább a a Shape Of Punk To Come opera (és ha már itt tartunk a Lola Rennt opera) híre. És végül a koncertek: kiemelkedő volt a Norma Jean koncert a Dürerben, amit simán ellopott tőlük a The Chariot, de még így is a Red Fangé volt idén a legjobb magyarországi koncert, és mindkettő eltűnik a bécsi a Refused koncert mellett. Sőt mivel túl színes volt az érzelmi háttér, korholgatnom kell, hogy az évtized koncertje címet ne egyből a második évben happolja el. Szóval 2012: nagy köszönés! 2013, szeretném kérni megint azt, amire nem számítok és amivel szemben nincsenek elvárásaim, amikkel szemben pedig van (pl. „új” The Blood Of Heroes, új Admiral’s Arms, Cult Of Luna, KEN Mode, Kvelertak, Palms, Pure Love, The Dillinger Escape Plan lemezek), azoknak segíts teljesíteni őket!
01. Pelican – Ataraxia/Taraxis
02. Mark Lanegan Band– Blues Funeral
03. Unsane – Wreck
04. Torche – Harmonicraft
05. Deftones – Koi No Yokan
06. Soundgarden – King Animal
07. My Sleeping Karma – Soma
08. Down – Down IV Part I: The Purple EP
09. Isis – Temporal (compilaton)
10. Om – Advaitic Songs
Milyen év volt 2012? Szép számmal akadtak lemezek, amelyek megjelenéséig szó szerint visszaszámoltam a napokat (Pelican, Mark Lanegan Band, Deftones) és ahogy a top 10-en látszik, többnyire beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, még ha nem is teljes zenei karrierek csúcspontjairól van szó. Szerencsére az idei, úgy tűnik, a maximálisan önazonos anyagok és a kiegyensúlyozott teljesítmények éve, ha nem is feltétlenül a nagy visszatéréseké. Így például mind a Koi No Yokan a Deftones-tól, mind a Soundgarden King Animalja nem kis megkönnyebbülésemre kiválóan teljesített, pedig ugye Chris Cornell esetében nem lehettünk teljesen biztosak afelől, hogy nem lett volna-e jobb évekkel ezelőtt letenni a lantot. Talán nosztalgikus vagyok, mert nem hittem volna, hogy Cornell munkásságával kapcsolatban bármikor ismét tiszta lelkiismerettel lehet emlegetni még a grunge-ot, de a King Animal anélkül is az év egyik lemeze, hogy a Superunknown vagy bármely elődjének megismétlésére törekedne. Hasonlóképpen méltó helyezett a toplistán a Deftones, akiknek legfrissebb munkája már-már a White Pony-t idézi, de a Diamond Eyes-nál 100%, hogy jobban sikerült. Világmegváltó élményben idén nem nagyon volt részem, bár a Koi No Yokan-on kívül még az Unsane Wreck-je az, ami abszolút felülmúlta a várakozásokat, nagy túlélőkké avatva a zenekart a noise és poszt-hardcore színtéren, nem utolsósorban pedig jelezve, hogy elkerülhető a süket másolással és klisézéssel történő farvizezgetés, akkor is, ha semmi újat nem találsz ki. Ami a Pelicant és a Torche-ot illeti, nagy meglepetésnek kellett volna történnie ahhoz, hogy ne hallgassam őket agyon 2012-ben, de míg az Ataraxia/Taraxis egy színvonalas, stabil, valódi Pelican-anyag a legjobb fajtából, addig a Harmonicraft toplistás helyezése pont a Torche már sokat emlegetett bevállalásának köszönhető. Ha önazonosságról van szó, talán Mark Lanegant kellett volna legelőre vennem: a Blues Funeral egy kerek, abszolút Lanegan-anyag, olyan, amit kevesen képesek ilyen sallangmentesen megismételni pár évente anélkül, hogy az ettől elavulna, vagy kevésbé relevánssá és igényessé válna. Aki ott volt az A38-as koncerten, az tudja, hogy ez Lanegan személyére és előadására is igaz, így számomra a lemezbemutató volt az év koncertje is egyben. Egyáltalán nem volt rossz ez az év akkor sem, ha csak a stoner és sludge felhozatalt nézzük, hiszen régi favoritomtól, a német My Sleeping Karmától kezdve, az OM Advaitic Songs albumjáig taroltak a pszichedelikus elemekkel átszőtt, de kellően lendületes stoner rock lemezek. Nem különösebben meglepő a listán a Down jelenléte sem, akiknek idei kiadványa, a Down IV Part I – The Purple igaz, „mindössze” 30 percnyi, de egy végtelenül letisztult, sludge és doom elemeket ütősen, amúgy eredeti Down-módra ötvöző EP. Anélkül, hogy azt díjaznánk, ha valakinek nem sikerül elcsesznie, az év kiadványai közé kellett vegyem az Isis válogatásalbumát is, ami a banda 2010-es feloszlása óta már a második megjelenés eddig kiadatlan számokkal és DVD melléklettel, de helyezését ez sem az újdonságok mértékének, hanem a felvételek és remixek összeválogatásában megmutatkozó, jól bevált képleteknek köszönheti. Így év végére úgy tűnik, azért sikerült mindenkinek a legtöbbet kihoznia magából, még ha nem is az idei albumok lesznek a legikonikusabbak mind közül.
