Whitechapel – Whitechapel

Whitechapel-Whitechapel

Tracklist:

01. Make It Bleed
02. Hate Creation
03. (Cult)uralist
04. I, Dementia
05. Section 8
06. Faces
07. Dead Silence
08. The Night Remains
09. Devoid
10. Possibilities of an Impossible Existence

Hossz: 38:10

Megjelenés: 2012. június 15.

Kiadó: Metal Blade Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sokszor jutottam már arra a következtetésre, hogy a deathcore műfajon belül fogyatkoznak az értékes előadók, és ennek hangot is adtam, amikor csak tudtam. Természetesen még manapság is sorra bukkannak elő az újabbnál-újabb hangzatos és nagyon kemény névvel megáldott, tizenhatodik életévüket betöltött mosh-warriorokból verbuválódott zenekarok, akik a számukra talán legfontosabb breakdownokat kiemelik a zenéből, és hülyére játszák azokat. Ennek köszönhetően borzalmasan felhígult egy olyan stílus, amiben igenis voltak (és még mindig vannak) értékelhető zenei pillanatok, illetve megmozdulások. Mindig ezekkel a nevekkel dobálózom, de ott volt az Animosity, mint kvázi a stílus atyja, a Through the Eyes of the Dead, a Despised Icon és napjaink zászlóshajója, a Whitechapel.

Belém lehetne kötni, hogy közel sincs akkora nevük, mint egy Suicide Silence-nek vagy egy All Shall Perish-nek, de ők nem a hírnév miatt tartoznak ebbe a felsorolásba, hanem a zenei értékük miatt. A korábban felsorolt zenekarok mind másképp játszották ugyan azt a műfajt, és a Whitechapel is ugyanezt teszi a mai színtéren. Természetesen a kötelező panelek itt is jelen vannak, de a körítésnek köszönhetően elkülönül a többi mai tipikus deathcore zenekartól. Az egyik legnagyobb erénye a zenekarnak a kezdetektől jelen lévő három gitár, ami érdekes jelenségnek számít egy ilyen csapatban. Emellé párosul a hangulat: a This Is Exile óta mindegyik albumnak megvan a maga sötét és gonosz hangulata, és mindegyiken egy kicsit más. Továbbra is úgy gondolom, hogy a legsötétebb pillanatait a This Is Exile-on élte a zenekar, minden számot átsző a gyűlölet, és olyan sötét hangulata van, ami a hallgatóra is képes rátelepedni. Hiába ellenkezik sok ember, ezzel az albummal sikerült egy új löketet vinniük a tunyuló deathcore-ba: nem történt nagy varázslat, pusztán rájöttek, hogy nem feltétlenül arra kell fektetni a hangsúlyt, hogy a számok brutálisak legyenek, sokkal inkább a hallgatóból váltson ki érzelmeket, de mellette maradjon súlyos. Az ezt követő A New Era of Corruption tovább haladt a kitaposott úton egy kicsit színesítve a képet. Mondjuk ez a színesedés nem volt egyértelmű, mikor megtudtuk az album címét, illetve megkaptuk hozzá a borítót. A cím ugye a This Is Exile-en található Possessionből vett sor, a borító pedig szimplán csak nagyon csúnyára sikerült. Viszont ennek ellenére tényleg sikerült még egy kis varázslatot vinni a zenébe, helyenként még egészen progresszívnek is lehetett nevezni a lemezt, és még vendégeket is toboroztak, mint például Chino Morenot a Deftones-ból, akinek a Reprogrammed to Hate-ben szorított pár sort Phil Bozeman. Ha már így szóba került Phil, kevés olyan durva, de mégis egyedi hang van manapság, mint ő. Már a The Somatic Defilementen produkáltakból tudni lehetett, hogy tehetséges a srác, de az idő előrehaladtával csak még erősebb és durvább lett a hangja. Az egész zenekarnál megfigyelhető a szépen ívelő fejlődés, és már csak az maradt kérdésnek, hogy ezt az ívet tudják-e folytatni egy negyedik lemez képében is?

A negyedik lemezre sem erőltették meg magukat a címválasztással, igaz egyszerűbb is egy self-titled lemezcímet összedobni, mint kicsit ülni felette, de nézzük el nekik, a srácok legalább zenélni tudnak. Egy számmal már előzetesen is megbarátkozhattunk, hála a tavaly kiadott Recorrupted című EP-nek, amin a Section 8 mellett helyet kapott még egy Pantera feldolgozás, két remix és egy akusztikus átirat is. Semmi baj nem volt ezzel a számmal, igazi Whitechapel tételnek született, zseniálisan jó szólóval és végig bólogatásra kényszerítette az embert. Ennek fényében nyugalommal vártam az említett self-titled albumot. És őszintén, csalódnom egy dekányit sem kellett. Már az albumot nyitó Make It Bleednél sikerült megvenniük kilóra, a zongorás felvezető szép lassú kihalkulása, és az ezt követő riff elönti az ember agyát azonnal adrenalinnal, és ez a löket végigfut az egész albumon. Helyenként rájuk eddig annyira nem jellemző darálásba csapnak át a számok, iszonyat erős, groove-os breakdownok (lásd Hate Creation), a szokásos gyűlölettől fröcsögő szövegvilág, illetve a három gitár egyre zseniálisabb kihasználása, érdemes fülelni a szólók alatt. És pont ezek miatt gyönyörű ez az album is, mert igaz, hogy közel sem olyan összetett zeneileg, mint egy tech-death metal lemez, de szórakoztató, ötletes és iszonyatosan kemény az elejétől a végéig. Ki kell még külön emelnem Ben Harclerode dobost, aki tavaly csatlakozott a hatosfogathoz, előtte pedig a megboldogult Knights fo the Abyss sorait erősítette. Ben ezen az albumon mutatkozik be, és tökéletes választásnak bizonyul, konkrétan szét-dobolja a számokat, ötletes témák hegyét zúdítja az emberre, ez az oldala valamiért nem volt ilyen feltűnő a KOTA számokban, de itt abszolút kitesz magáért. Talán elkezdhetünk az ő esetükben is egy állandó minőségről beszélni, csakúgy mint az írás elején emlegetett zenekarok esetében, és ezért is kerülnek ők is erre a képzeletbeli dobogóra. Igaz az említett zenekarok már sajnos egytől-egyig feloszlottak, és külön utakon zenélnek, de a Whitechapel esetében nem érzem, hogy ez a veszély fenyegetne minket a közeljövőben.

Negyedik nagylemez, self-titled címmel, kegyetlen erős számokkal továbbra is. Nagyon úgy tűnik, hogy Phil Bozeman és zenésztársai egy olyan utat tapostak ki maguknak, ahol csak ők tudnak profin érvényesülni, és hibát alig ejtve menetelni előre. Sok ilyen zenekarra lenne még szüksége ennek a színtérnek, mint a Whitechapel, de nagyon remélem, hogy nem én vagyok vele egyedül, aki meglátja bennük az igazi zenei értéket.

9/10