Emlékezz rám
Regisztrálj vagy jelentkezz be! - Jelszóemlékeztető
Lemezkritikák

T.R.A.M. – Lingua Franca EP

2012. március 01. 16:00 - Bali Dávid - 5 hozzászólás - Olvasva: 1,521x

Tracklist:

01. Seven Ways Till Sunday (4:47)
02. Consider Yourself Judged (4:45)
03. Endeavor (6:25)
04. HAAS Kicker (7:09)
05. Hollywood Swinging (3:37)
06. Inverted Ballad (3:12)

Hossz: 29:55
Megjelenés: 2012. február 28.
Kiadó: Sumerian Records
Webcím: Ugrás az oldalra!

Egy kultúrmisszió akkor lehet igazán eredményes és maradandó, ha az bizonyos szempontból piacképesnek, űrkitöltőnek is bizonyul, kiállva az idő és a felvevőközönség próbáját. Ezért is szerencsés, hogy a közel egy évet csúszó T.R.A.M. debütálás a Sumerian szárnyai alatt jön ki, hiszen a modern metalhangzások szerelmeseinek túlnyomó többsége feltehetően most kényszerül rá életében először arra, hogy végighallgasson és átérezzen egy fúziós jazzlemezt.

Ilyen értelemben természetesen kettős a mérce, hiszen a befogadók többsége nem a műfaj varázsának köszönhetően, hanem a zenészek személye miatt lesz kíváncsi a végeredményre. Ez persze nem is lehet véletlen, elvégre Adrian Terrazas (The Mars Volta) és Tosin Abasi (Animals As Leaders) közös ötlete két zenésztárssal, egyben baráttal, Eric Moore-ral (Suicidal Tendencies, Infectious Grooves) és a szintén AAL-tag Javier Reyesszel kiegészülve alapvető garancia a minőségre, és legnagyobb szerencsénkre a Lingua Franca közel félórás játékideje méltán bizonyítja is, hogy négy ekkora koponya tényleg a lehető legjobbat hozza ki egymásból. Az akronímaként elnevezett projekt ugyanis biztosítja azt a némiképp improvizatív, de minden bizonnyal örömzenei kicsengésű műfaji átjárást, amely értelmében egyik zenésznek sem kell küzdenie azzal, hogy honnan jött, és milyen elvárások várnának rá. A T.R.A.M. karakterének középpontjában ugyanis az a tartalmi-zenei szabadság áll, amely egy változatos, szerethető és hangulatteremtő dalcsokrot eredményezett. Az irányítás többnyire Adrian kezében, pontosabban hangszerében és tüdőkapacitásában van. Alkalmasint furulyán, szaxofonon, esetleg klarinéton játszik émelyítő, éjszakát idéző dallamokat, felkavaró és vibráló, temperamentumos témákat, vagy csak tényleg elhiteti velünk az adott pillanatban, hogy semmi sem tudatos. Ilyen tekintetben a ritmikus váltások okozta izgalom biztosítja az egyes szerzemények előrehaladását, kibontakozását: Eric Moore dobtémái alapjaiban határozzák meg a fúziós nyitottságot, hiszen a funkys, ‘bopos, progresszív rockba hajló, vagy egyéb sztenderdeket továbbgondoló felpörgetései kiváltképp hozzátesznek a hangulat megteremtéséhez, nem is beszélve az alkalmi női vokálbetétekről, amelyekre csupán három alkalommal figyelhetünk fel, így érdemes ezeket megbecsülni, főképp hogy zongora egyáltalán nem hallható a lemezen, miközben néha jót tenne az összképnek. A kiadópárti hallgatók legnagyobb kérdése természetesen az, hogy Tosin és Javier mennyiben tudják hasznosítani saját zenekaruk hangzását, erre pedig a leginkább elfogadható válasz tényleg a szabadság élményében íródik, ugyanis kötetlen akkordmeneteik, bonyolult és technikás szólótémáik, esetleg dallamaik – nem is beszélve az alkalmi, csendbe fojtott tördelésekről – épp annyiban ütnek el az Animals As Leaders hangulatvilágától, amennyiben igazolják az egyes zenészek talentumát. Egyébiránt ha párhuzamot kéne vonni a jazz világában ismert és elismert alkotókkal, talán John McLaughlin, Miles Davis, Frank Zappa és a Mahavishnu Orchestra lehetnének a legközelebbi támpontok, de talán ettől függetlenül is kitapinthatóvá vált, hogy a végeredmény a hatvanas-hetvenes évek szellemi és alkotói szabadságát idézi fel négy olyan zseni kollaborációján keresztül, akik még most is képesek meglepetést okozni.

Szerencsére ez az iTunes-eladásokban is megnyilvánul, ugyanis a Lingua Franca a jazzlemezek között az ötödik helyen nyitott, ami azért nem elhanyagolható eredmény. Mindezek tükrében mégis akad egy félig-meddig gonosz kérdés, mert az rendben van, hogy a műfaj legelvetemültebb rajongói is kihallják az album minőségét, de a T.R.A.M. megítélésében ez hogyan változtat? Egy újabb minőségi kiadvánnyal van dolgunk, vagy egy példaértékű pionírral? Úgy gondolom, valójában a két lehetőség közötti állásfoglalás lehet a legszerencsésebb, hiszen Abasiék most mindenképp az újdonságérték erejével csapnak le közönségük bizonyos részére, akik pedig a körön kívülről (azaz épphogy a körön belülről) közelítenek a projekthez, bizonyára nem fogják elvitatni annak kérlelhetetlen bravúrját, még ha a jó fúziós jazz lemezek sajátosságaként a Lingua Francát sem lehet mindig hallgatni.

8/10

Hozzászólások (5)

  1. dark_passenger

    az írás nagyon jó lett :)
    a lemezről: végighallgattam, de ez a zene nem nekem szól.

  2. malibu

    nem tudom, tetszett-e valaha ennyire bármi a sumeriantól, bár valóban nem hibátlan.

  3. RitualofFire

    Én nagyon szeretem az ilyen hangulatokat, legyen szó akár jazz-ről, akár progresszív rock/metal-ról és így ez a lemez is teljes mértékig betalált. Remélem lesz ideje a tagoknak erre a project-re és hallhatunk tőlük egy teljes nagylemezt is. Dobmániákusok mindenképp pörgessék le egyszer, mert a számomra eddig teljesen ismeretlen Eric Moore valami hihetetlen, hogy miket rámol itt össze.

  4. Omerta

    Hát ez egy az egyben Chick Corea, bár mondjuk őt épp kibaszottul bírom.

  5. Lazarus

    Nagyon jó kis anyag lett, de még 1-2 számot simán elbírnék. Úgy tűnik Tosinnak tényleg igaza volt, aki szerint az első AAL lemezt azért volt fantasztikus elkészíteni, mert nem voltak elvárások, ezáltal nyomás sem. A Weightlessnél ez már megvolt, és ez érződik is (illetve én továbbra is így gondolom). Ezt csak azért kevertem ide, mert most, hogy ismét nem volt megkötve a keze, hozza a szinten felülit, de persze a többi zenész előtt is le a kalappal. Eddig az év első igazán nagy dobása részemről is.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!