Converge – All We Love We Leave Behind

tumblr_mbjc926ept1r9e8yyo1_1280

Tracklist:

01. Aimless Arrow
02. Trespasses
03. Tender Abuse
04. Sadness Comes Home
05. Empty on the Inside
06. Sparrow's Fall
07. Glacial Pace
08. Vicious Muse
09. Veins and Veils
10. Coral Blue
11. Shame in the Way
12. Precipice
13. All We Love We Leave Behind
14. Predatory Glow

Hossz: 38:32

Megjelenés: 2012. október 9.

Kiadó: Epitaph

Webcím: Ugrás a weboldalra

Vajon lehet-e úgy írni a Converge-ről, hogy ne említenénk meg a kultikus Jane Doe (egyszer, kétszer, háromszor) albumot? Valószínűleg nem, és itt is már az első mondattal sikerült ezt elbukni, de nyilván, ha egy zenekar olyan nagyot alkot, mint Jacob Bannonék 2001-ben, akkor nem tudják elkerülni, hogy onnantól kezdve ne ahhoz mérjék a későbbiekben a teljesítményüket. Nekik azonban nincs miért szégyenkezniük, mert még a Jane Doe-hoz képest is sikerült konstans hozni egy magas szintet (még a gyengébbnek tartott Axe to Fallon is), ami azért igen komoly teljesítmény. A kérdés már csak az, hogy sikerül-e folytatni a jó sorozatot?

A nyitó (és előre közzétett) Aimless Arrow azonban elfeledteti ezt a kérdést egy időre. Utoljára talán a You Fail Me Drop Outja volt ennyire meggyőző a dallamos(abb) számaik közül. Ezt ellenpontozandó jön a Trespasses, aminek a kezdésére több ezer csigolya fog a koncerteken elrepedni, és később is tartja a hagyományosabb vonalat, bár az apróbb technikázások picit kizökkentő hatásúak. A Tender Abuse másfél perces dührohama is a jobb darabok közé tartozik, a Sadness Comes Home-ra pedig most azonnal klipet kéne csinálni, mert annak ellenére, hogy azért a tapping-orgiát leszámítva nem sok köze van a Converge-hez, hatalmas sláger. Végigmenni azonban nem igazán érdemes egytől egyig a számokon, mert innentől kezdve csak nyomokban találni kellemesebb pillanatokat, sokkal inkább van kisujjból kirázott jellege a lemeznek, mint régebben. Azért az pozitív, hogy nem feltétlenül akarnak már öt perc fölötti dalokat írni, viszont már nem is annyira kísérletező kedvűek. Azért igazán mellényúlásnak maximum a Coral Blue-t lehet nevezni, mert amennyire sajátos hangulata van, legalább annyira vontatott is, bár a végén azért szépen át van vezetve a Shame in the Waybe a dobpergéssel. És ha már dob: Ben Koller megint bebizonyítja, hogy a világ legjobb dobosai közé tartozik, már ha valaki kételkedett volna efelől, ilyen pörgetéseket azért nem mindennap hallani.

Ha a Converge-ről van szó, akkor a szövegek általában kiemelt jelentőséget kapnak. Az All We Love We Leave Behind sem lett konceptanyag, ahogy az Axe to Fall sem volt az, viszont találkozni igen figyelemreméltó darabokkal (Trespasses, Predatory Glow, de a legjobb a Glacial Pace), így ebből a szempontból nem okoz csalódást Jacob. A hangzás is igen el van találva, mert az Axe to Fall után félő volt, hogy a négyesfogat elmegy egy sokkal emészthetőbb, vagy annak gondolt hangzásvilág felé, de erről nincs szó, elég meghallgatni a Trespasses első 20 másodpercét, iszonyatos ahogy megszólal. Bár a helyzet még mindig az, hogy a lemez első fele jóval erősebb, mint a második, amitől függetlenül az ‘All We Love még mindig egy elég jó album.

Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy – még ha talán túlzással is – a hardcore a sokadik virágkorát éli, lassan naponta kerülnek elő az olyan bandák, mint a New Lows, a Full of Hell vagy éppen a legújabb durvulat, a Homewrecker (ezt azért lehetne sokáig folytatni), amelyek miatt a Converge egyeduralkodósága a színtéren már messze nem olyan egyértelmű, mint tíz éve, felnőtt egy Convergeneration (ezt lehet, hogy szabadalmaztatni kéne), akik rettentően tudják, hogy mitől döglik a légy. Így az, hogy most csak egy hetest ér el a Converge, sokkal inkább a kortársak dicsérete, mint az ő kritikájuk, és talán most kellene újraértékelni az olyan, kevésbé ismert zenekarok munkásságát, mint a The Power and the Glory, a Breather Resist, az Embrace Today vagy az Eden Maine. Hátha ráakad az ember pár elfeledett gyöngyszemre.

7/10