Black Breath – Sentenced To Life

Épp ezért volt nagy kérdés, hogy a zenekar hogyan tudja fenntartani ezt a hagyományokon és évtizedeken átívelő kohéziót, és ha el is mozdítja valamelyik irányba, milyen végeredményre számíthatunk. Egy Disfeart idéző lüktetéssel megáldott, rock and rollos témáktól sem idegen kiadványra, vagy épp az egyes riffek metalgyökerei kerülnek előtérbe? A Sentenced To Life túlzások nélkül ez utóbbi mellett tette le voksát, de kétlem, hogy ezt bárki is bánná, ugyanis a Black Breath ezzel különösebb izzadtságszag nélkül tudta újraírni saját arculatát. Természetesen a karakteres, Entombed-iskolát idéző örvénylések és a kötelező láncfűrészi hangzás megmaradt minden dal alapjának, ugyanakkor az egyes szerzemények szinte kivétel nélkül kitaszítják magukból (legalábbis érezhetően háttérbe szorítják) a discharge-i dinamizmust és alkalmi könnyedséget, helyette pedig sokkal szögletesebb építkezésű, ezáltal sötétebb témáknak biztosítanak kibontakozást. Ezt főképp abban érhetjük tetten, hogy soha ennyi thrash metalba illő riff és epikus gitárszóló nem volt a Black Breath kiadványain, ami rányomja bélyegét a Converge-től megörökölt disszonáns elemek alkalmazására is. Így az (egyébként rövidnek tűnő) albumot többnyire a svéd death metal és az amerikai iskolás thrash metal házassága határozza meg, ami az elidegenítő hangulat fenntartásának érdekében persze megtartotta azt a sokszínűséget, amit a Heavy Breathing dalaiban már kitapasztalhattunk, csak épp az arányok tolódtak el egy sokkal szigorúbb, rigorózusabb irányba. Ennek jegyében a Sentenced To Life bizonyosan a hardcore kedvelőinek is a kedvenc metallemeze lesz (főleg, hogy a felvételt követő tagcserében egy újabb Go It Alone-taggal bővült a zenekar a gitáros Mark Palm személyében), ami nem csupán a nyolcvanas éveket idéző borítón és a Kurt Ballounak köszönhetően ismét brutális hangzáson múlt. Az egyes gitárdallamok minden korábbinál messzebb merészkednek, és ezáltal még több kilátástalanságot sugallnak: legyen szó dalindításról (Endless Corpse), vagy épp lemezszintű csúcspontról (Mother Abyss), a megteremtett hangulat minden korábbinál fenyegetőbb, zaklatottabb, és még kevesebb kitérési lehetőséget ad. Ez pedig nem a metal elburjánzásának számlájára írható, hanem annak tudható be, hogy a Black Breath még mindig a lehető legjobban válogatja saját hangulatfokozó elemeit, még ha ezt tömören is teszi.

Ennél többet pedig talán felesleges is elmondani a Sentenced To Life-ról, ami a maga nemében egy egyszerűbb, koncentráltabb kiadvány, ám ez csak a látszat: a Black Breath mindent megtartott a korábban kitapasztalt recept szerint, csak az összetevők arányán változtatott annyit, hogy a végeredmény a banda eddigi legsötétebb és legértékesebb kiadványa lehessen. Így talán nem is meglepő, ha azt mondom, hogy a lemezre jó eséllyel figyelhetünk úgy is, mint az év egyik, ha nem a legjobb metalalbumára, és ezt feltehetően minden kapcsolódó hangzás iránt nyitott zenehallgató el fogja ismerni.

9/10