Anaal Nathrakh – Vanitas

Az már a lemezt indító The Blood-Dimmed Tide-ban kiderül, hogy egy hatalmas adag brutalitás összegyűjtésére mindenképp. Intro-szerű bemelegítés helyett azonnal megindul az őrlés, elképesztő tempóban, irdatlan hangzással. A Passion jól szituáltan durva megszólalásához képest ez, ha lehet, még direktebb, erősebb, ugyanakkor sokkal kevésbé koszos, ami ehhez a zenéhez azért nem kifejezetten előny, viszont kötekedésre sem ad okot. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a lemez még a legjoviálisabb pillanatokat is tele fogja tudni szórni haraggal, szándékos rongálás és utcai zavargás mellé pedig ideális hangulatfokozó.

A Passion készítésekor Hunték a dallamos éneknek nagy teret adtak, ami a racionális arányok megtartásának köszönhetően a lemeznek határozottan előnyére vált. Emiatt nem számít meglepetésnek, hogy Hunt a Vanitason is sokszor veszi elő a bőrszuszpenzoros heavy metal fejhangot, de szerencsére ezen a lemezen is kisebbségben vannak az ilyen dalok, a dalokban pedig az ilyen témák. Az időnként már-már a szimfonikus black metal felé mutatóan emelkedett refrének (pl. Forging Towards the Sunset) azonnal beülnek a fülbe, első hallgatás után is megmaradnak. Ha nem is azt kompenzálandó, de végeredményben mégis ellensúlyozva a dallamokat, a korábbi lemezekre jellemző teljesen egészségtelen és elborult, sokszor a szöveget is nélkülöző fülsértő torokzajongások éppúgy megmaradtak, mint az ultrablastok és a disszonáns, sebes gitártémák. Kenney játéka talán a korábbi albumokon megszokottaknál is többet mutat a technikai tudásából (In Coelo Quies, Tout Finis Ici Bas), minden egyes hallgatásnál észre lehet venni apróságokat, amik kiemelnek egy adott számot vagy témát, és bár helyenként a tavalyi Suffer Well lemezre is elképzelhető riffek is felütik a fejüket (To Spite the Face), a vezérfonal továbbra is a grind-black-tengely felezőmerőlegese mentén feszül.

Az egyetlen hiányossága a lemeznek, hogy a Passionhöz képest kevésbé tolja előre a fejlődés útján a zenekar szekerét. Vannak meglepő húzások, pl. industrial betétek (Todos Somos Humanos), vagy szokványosabb, mélyebb orgánumú üvöltések (You Can’t Save Me, So Stop Fucking Trying), amik azért mutatják, hogy nem ürült ki az ötlettár, de végeredményben nem hoz igazi meglepetést a Vanitas. Viszont cserébe a korábbi lemezen megvillantott elemek mindegyikét jobban használja, minden eggyel nagyobb, hatásosabb és arányosabb lett, mindez úgy, hogy nem válik önismétléssé. Míg a Passion előnye a bátrabb kísérletezés volt, úgy a Vanitasé a kísérletekből eszközökké váló elemek mesteri használata, így végeredményben semmivel sem marad el az elődtől. Az extrém zenére nyitottak/kíváncsiak számára kötelező, az év legjobb lemezei közt foglalt helye van.

9/10