Enabler – All Hail the Void

A 2010-es Eden Sank to Grief óta sem tétlenkedett a kvartett, akik 2011-ben két főre amortizálódtak, majd Amanda Daniels (basszusgitár) és Andy Hurley (dob, ex-Fall Out Boy, The Damned Things) beszállásával egészültek ki. Közben azért évi egy split kiadására még maradt idejük, így tavaly ősszel a grindban utazó Yautjával, Idén januárban pedig az ír sludge mesterekkel, a Drainlanddel dobtak ki egy-egy közös 7′-es EP-t. Ezeken egyedül Jeff Lohrber gitározik, ám az időközben készülő nagylemez felvételéhez a srácok (és a lány) igénybe vették Greg Thomas segítségét: egyrészt az ő stúdiójában vették fel az All Hailt, másrészt ő is gitározik rajta – a tapasztalata megvan hozzá, lévén a Misery Signalsban is csillogtatja tudását. A gitártudására itt szükség is van, viszont a hangzásvilág, amit bizonyos Bill Azimuthnak köszönhetünk (ő dolgozott többek között a Dr. Aculának és a Hostage Calmnak is, csak hogy a szélsőségeket említsem), az Eden Sank to Griefhez képest bizony túlságosan is steril. Egy amerikai DJ-től lopott kifejezéssel élve: „A neocrust az, amikor punkok játszanak metalt.” És ez az anyag hangzásilag bizony közelebb áll a metalhoz, mint a punkhoz, pedig egy adag karcot simán elviselt volna. Azonban a zenei rész maximálisan kárpótol a hangzásbeli hiányosságokért. Két éve sikerült elkövetni azt a hibát, hogy a zárás felé vontatott és túl hosszú belassulásokkal tarkították az amúgy zseniális crust részeket. Ez itt nem történik meg, a They Live We Sleepet kivéve maximálisan a hardcore-os középtempóig lassul, hatalmas sodrást adva ezzel a lemeznek. Az előre kidobott Speechlessel jól belenyúlt a kvartett, sikerült a legjobb dalt kiválasztani az anyagról. A Mastodon hatása már a debütön is érezhető volt, de itt jobban sikerült beleolvasztani ezt a hatást a saját disszonáns punkjukba (ami pedig a His Hero is Gome-tól eredeztethető), és ennek olyan eredményei vannak, mint az említett dal nyitótémája. De hasonlóan erős a szintén HHIG rokon False Profit (mekkora szójáték!), a Tragedyre hajazó True Love, a Trust dallamos kivezetése, vagy a záró Funeral Dirge darálása mind olyan pillanatok, amire az ember bőszen bólogathat, vagy üvöltheti a szöveget. És bár az időkeret túllépi a bűvös fél órát, amely a hasonló műfajú lemezeknél azt az időtartamot jelzi, amit az ember kibír fejfájás, vagy elalvás nélkül, itt ilyenről nincs szó, sikerül folyamatosan fenntartani az ember figyelmét. Remélhetőleg a letisztultabb hangzással már több embert elérnek, és ha a hamarosan kiadásra kerülő új dalok (a lemez felvételével párhuzamosan kerültek rögzítésre) olyanok lesznek, mint a hangzatos beharangozójuk: „A Neurosis átgondolja a Cro-Mags dalait.” – akkor tényleg érdemes lesz odafigyelni rájuk. De persze amúgy is.

8,5/10