Emlékezz rám
Regisztrálj vagy jelentkezz be! - Jelszóemlékeztető
Beszámolók

NUSKULL: ami kimaradt I.

2012. május 22. 15:44 - Jávorkúti Ádám - 15 hozzászólás - Olvasva: 2,482x

Amellett, hogy a vizsgaidőszak, zárthelyik, nyaralások mellett is szinte mindent megteszünk a napi frissülésért, próbálunk megfelelő kifutási időt is biztosítani az egyes cikkeknek, így értelemszerűen nem kerülhet sor minden album kibeszélésére. Általában fontossági szempontok miatt kerülnek ki egyes kiadványok a szórásból (vagy az időnk, vagy az energiáink limitáltsága miatt), de van, hogy mi vagyunk figyelmetlenek, pótolni azonban sosem késő, így most több részletben tíz albumonként tárgyaljuk ki extra röviden a tavalyi és az idei év eddig (az oldalon) lappangó lemezeit. Sem műfaji, sem más szempontból nem tematizáljuk a gyűjtéseket, de reméljük, hogy mind kibeszélőként, mind ajánlóként működni tudnak majd.

ATLAS

ONGOING RESCUE
15:28 | szerzői | 2012.04.07.
■■■■■■■■■■

Ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt milyen menő volt a csipetnyi Shai Hulud-féle metalcore-ral vegyített dallamos hardcore, úgy mára már az új bandák szinte kivétel nélkül inkább követik a Defeater lábnyomait, mintsem hogy a Life In Your Way, a Saints Never Surrender, az In Irons vagy az It Prevails által kijelölt ösvényen haladjanak. Szerencsére azért nem csak a Departures, a Rescuer és a Worthwhile képviseli a dallamközpontúságot a modern hardcore punkban, hanem olyan bandák is szóhoz jutnak, mint a kanadai Atlas, akik Ongoing Rescue című EP-jükkel jóval közelebb állnak a fent említett, kicsit metalos vonalhoz, mint a szenvedős „hipszter hardcore”-hoz. Nagyon jó gitártémák, váltások és arányérzék színesítik az összes dalt, ráadásul sikerült az Apathy c. dalhoz megnyerni a zseniális Fordirelifesake és a nem kevésbé emlékezetes Rosesdead énekesét, Matt Wedge-et. Az Exalt frontemberének, Tyler Brandnek a vendégszereplése már nem sikerült ilyen emlékezetesre, mivel az ő dala az egyike annak a kettőnek, ahol tiszta énekkel rontják el az amúgy is elég fogós összképet, igazán kár volt ezért a húzásért, mert amúgy közel hibátlan lenne ez az öt dal. Nem teljesen egyértelmű, hogy ezek elhagyása önmagában hozzá tudná-e őket segíteni egy igazán kiemelkedő albumhoz, hiszen az egyediség sem tartozik fő erényeik közé, de a jelenkori mezőnyben több, mint elég az, amit kínálnak.

BARROW

Being Without
41:17 | szerzői | 2011.12.20.
■■■■■■■■■

Már pusztán azért is ellenszenves tud lenni a Touché Amoré, a Pianos Become the Teeth és a La Dispute mindent felülmúló underground sikere, mert egyszerűen ellopják a reflektorfényt olyan zenekaroktól, akik hozzájuk hasonlóan megérdemelnék a „Tumblr-hype”-ot. Ilyen csapat a Barrow is, akiknek már régen a Topshelfnél kéne tanyázniuk, ehhez képest még a tavalyi év végén megjelent debütáló nagylemezük, a Being Without is csak szerzői gondozásban tudott megjelenni. Az észak-karolinai csapat nem épp válogatós a hatásaikat illetően, megvan bennük az Envy által fémjelzett poszt-rockos screamo, egy minimális matekozás, némi európai íz, de ami igazán kiemelkedővé teszi őket, azok az As Cities Burnre és Thrice-ra emlékeztető poszt-hardcore ízek elsősorban a tiszta ének, és néhány gitártéma terén. Ami ebből a sokszínűségből egy valóban jó albumot varázsol, az pedig az arányérzék, szinte minden dalban érzik, hogy mikor és meddig van szükség poszt-rockos elszállásra, váltásokra, lágyabb dallamokra, vagy akár minimális vonós betétekre. Az összes dal nagyon jól sül el, különösen a Where I Was, a The Undertow és a záró Ashen, Pallid a csodás tiszta énekkel és a disszonáns örvényléssel – nincs szükség esetükben az elsőalbumos legyintésekre, ez az album nem egyszerűen versenyképes, de különösebb gond nélkül uralta a 2011-es screamo mezőnyt.

CROSSES

EP 2
18:45 | szerzői | 2012.01.24.
■■■■■■■■■

Vannak énekesek, akiknek minden évben ki kell adniuk valamit, annyira jó hanggal és stílussal lettek megáldva. Chino Moreno is érezte ezt, így az új évezredben majdnem minden évben hallatta is a hangját vagy egy egész albumon át (Deftones, Team Sleep), vagy csupán közreműködésekben (Dead Poetic, Dance Gavin Dance, Norma Jean, stb.). Mivel a Deftones nem épp rohamtempóban szokott albumokat kiadni, így szükségét érezte egy állandó hobbiprojektnek, amihez partnerre talált barátjában, a haverbanda Far gitárosában, és meg is született az első Crosses EP. A projekt látványosan csupán időmúlatás: néhánydalos, digitálisan terjesztett kiadványok, elektronikus kísérletezgetés, semmi komoly. Leszámítva persze a tartalmat, ami kiválóan sikerült: Chino hangjáról sok album bizonyítja, hogy remekül passzol az elszállós dallamokhoz, és ilyet az elektronikában is találni, a második EP pedig talán még az elsőnél is kreatívabb, hangulatosabb alapokat kínál az énekesfenoménnak. Kevesebb a betépett lassulás, több a tempó, de felesleges is lett volna még egyszer ugyanazt megcsinálni, és így is jut álmos, kicsit a lebegősebb Nine Inch Nails-re emlékeztető dalokból. Továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy működni tudna egy egész nagylemezen át, de nem is kell, mert ez így EP formában pont elég ideig tart, elég hatásos és elég változatos ahhoz, hogy sokszorosan élvezhető legyen.

DEATH BY STEREO

Black Sheep of the American Dream
28:50 | Viking Funeral | 2012.04.24.
■■■■■■■■■■

Egy közel hibátlan albummal kezdett 1999-ben a Death By Stereo, és ugyan azóta minden lemezük gyengébb lett az előzőnél, de ettől függetlenül nem csak egy megbízható dallamos hardcore punk zenekar maradt a kaliforniai csapat, de a Black Sheep of the American Dreammel mintha kicsit visszafordulni látszódna a folyamat. Sajnos ez nem azt jelenti, hogy egy újabb If Looks Could Kill’-t, vagy Day of the Death-et írtak, ellenben a fájóan közepes, és borzasztóan túlírt, 50 perc feletti Death Is My Only Friendet gond nélkül felülmúlja az új anyag. Ennek több oka is van, amelyek közt egészen biztosan ott van a minden eddiginél rövidebb játékidő, és az eredeti bőgős, Paul Miner visszatérése is, de valahogy most szinte minden tiszta énektéma működik, a gitártémák és a lendület pedig lazán elviszik a hátukon az albumot. Majdnem az összes dal sláger lett emellé, így bőven eléri azt a szintet a korong, ami gond nélkül szórakoztatni tudja az igazán dallamos, gitárcentrikus hardcore punkra vevőket, meg persze a banda rajongóit. Ennek kapcsán hangsúlyozódik ki az, hogy hiába telt már el 16 év a megalakulásuk óta, és hiába fordult meg náluk több, mint egy tucat zenész, ha nem akarnak egy órás albumokat írni, akkor még mindig az elejétől végéig vigyorogva tudja az ember hallgatni a bajuszkirály Palmer játékát, Schulz acsarkodását és a kötelező punkos csordákat – főleg, ha olyan bődületesen erős dalokban kapcsolódnak ezek össze, mint a lemez első fele.

IN SOLITUDE

The World. The Flesh. The Devil.
57:42 | Metal Blade | 2011.05.23.
■■■■■■■■■

Metal Blade szerződés, negyedik hely a Decibel év végi listáján, túláradó értékelések szinte minden magazinban – a svéd In Solitude-nak is összejött az, ami jónéhány társának az utóbbi évben. Pelle Ahman énekes és zenekara semmi mást nem csinál 2002-es megalakulása óta csupán azt, amit a legtöbben szeretnének: a gyerekkori kedvencek zenéjét játszani, és befutni vele. Persze nem arról van szó, hogy a skandináv csapat abszolút szolgalelkűen másolná a Mercyful Fate-et (ahogy ezt néhányan eljátszották már az utóbbi években például a Black Sabbath-tal), de azért még a nem túl tapasztalt fülek is hallhatják, hogy a Melissa minden tagnak megvan otthon. Ahogy a legtöbb retro metalbandánál (Ghost, Züül, stb.), úgy náluk is az a kérdés, hogy mi az, amit hozzá tudnak tenni nyilvánvaló hatásaikhoz, de itt felesleges keresni a titkos hozzávalót: az uppalai ötös egyszerűen csak hiba nélkül idézi meg az ősi heavy metalt, és amíg  a Ghost esetleg csalódást okozhatott a Mercyful Fate reinkarnációját keresőknek, ők minden fronton ki tudják szolgálni a falsetto nélküli ’Fate-, és Dickinson előtti ’Maiden-rajongókat (konkrét áthallások helyett azonban sokkal inkább a ’80-as évek elejének metalhangulatát idézik meg, ami egy kicsit fel is menti őket). Ezt az időutazást támogatja a hangzás, a szólók, Ahman rezignált „elbeszélő” stílusa, az apró ötletek (pl. női ének), a slágerek, a dalhosszok, a szövegek, és annyira a helyén van minden, hogy meg is kapja a The World. The Flesh. The Devil a legmagasabb pontszámot, amit egy ennyire „ihletett” album érdemelhet.

SAY ANYTHING

Anarchy, My Dear
48:27 | Equal Vision | 2012.03.23.
■■■■■■■■■■

Kevés olyan tehetséges dalszerzőt és énekest tudnék mondani a 2000-es évek amerikai underground rockzenéjéből, mint Max Bemis: lehet, hogy iszonyatosan excentrikus és öntörvényű, de amíg mindezt tudta úgy hozni, hogy mellőzte a Chris Carrabba-féle szenvelgést, a Casey Crescenzo-féle köldökbámulást, valamint az utóbbi évek Chris Conley-jára jellemző dögunalmat, addig ezeknek csupán a jó oldala érződött. A Say Anything pár év alatt az USA egyik legfontosabb produkciója lett, és példaértékűek lettek a lemezeik, a slágereik, valamint az, ahogy Bemis bele tudott köpni egy gúnyos mosollyal és egy nagy rakás gyűlölettel a szerelmi bánatba, és az élet egyéb árnyoldalaiba. Vannak ebben az undergroundban nagyobb költők, jobb énekesek (Jesse Lacey, Dustin Kensrue, Geoff Rickly, stb.), de egyikőjük szövegeihez sem volt olyan könnyű kötődni, mint Max soraihoz, és erre kiválóan rímelt is a harsány stílusa, amellyel felhívta erre a figyelmet. Ez most is így van, és bizonyára mindig így is lesz, és emiatt talán nem az elfogultság legnagyobb foka azt állítani, hogy amíg ő a zenekarban van, addig egy Say Anything lemez nem lehet rossz (ez azért is érdekes, mert a szólóalbumai rajongók közt is közepesek). Az Anarchy, My Dear sem az, bár nehezebben mászik rá az emberre, mint elődjei. Az olyan darabok, mint a “Burn America”-ba átcsapó Burn A Miracle vagy a zseniális szerelmes darabok (Say Anything, So Good) már önmagukban eladják az albumot, és átlendítik a hallgatót az olyan, rajongókat sokkoló tételeken, mint a magnum opus (…Is A Real Boy) záródalának habzószájú megmondásba átcsapó folytatása (Admit It Again). Sajnos a szociális ostorozás és a gyűlölködés néhol átmegy azon a határon, ami még szórakoztató tud lenni, de egy-két dal felejthetőségén kívül ez legyen a legnagyobb hibája egy Say Anything albumnak.

SHELS

Plains of the Purple Buffalo
76:52 | Shelsmusic | 2011.06.27.
■■■■■■■■■

Általában már akkor fogni szoktuk a fejünket, ha 50 perc felé merészkedik az album, ha pedig már az egy órát is bőven túllövik, akkor a playlistre pillantva szinte azonnal elillan a végighallgatás reménye. Nagyon kevés kivétel van, legtöbbször ugye duplalemezeknél fordulnak elő ilyen megalomán játékidők, és általában nem jár jól az a zenekar, amelyik ilyet ad ki: a fent említett Say Anything másfélórás In Defense of the Genre-éből ugyan gond nélkül lehetne egy kiváló negyvenperces albumot faragni, de ha érintetlenül hagyjuk, akkor a várva várt Kenny Vasoli vendégszerepléses dalra szinte biztosan megutáljuk a lemezt. Bár a brit “szuperzenekar” (Mahumodo, Devil Sold His Soul, Eden Maine tagok) *shels megállt 77 percnél, de nem ez a „mértékletesség” az, ami megmenti a Plains of the Purple Buffalót attól, hogy semmire se emlékezzünk belőle. Sokkal inkább a választott mesterség (poszt-rock), illetve az, ahogy azt művelik: itt minden alibizésnek tűnő percnek szerepe van, ügyesen és kreatívan bánnak a bevett műfaji mozdulatokkal, valamint teleírták az albumot rendkívül erőteljes percekkel, gazdag hangszereléssel és remek vokáltémákkal. Innentől az embernek sokkal inkább van olyan érzése, hogy ő most egy sajátos hangzású „utazást” hallgat, mintsem egy sokadik poszt-rock zenekart: sok helyen nem is ragaszkodnak ehhez a műfaji megjelöléshez, és poszt-metalként, art/progresszív rockként emlegetik az albumot. Alapvetően persze nincs arról szó, hogy túl egyedi lenne (bár a trombita sokat hozzátesz), de a poszt-rock klisék nagyon ritkán állnak össze egy-egy évben olyan lemezzé, amely a szokásos rituálé (behunyt szemek, fülhallgató, fekvő helyzet) során maradandó, teljes és erőteljes élményt nyújtana. Ez viszont egy ilyen kiadvány – még ha kicsit túl sok is, az első pár alkalomkor gond nélkül végighallgatható, fenntartások nélkül élvezhető.

SKYHARBOR

Blinding White Noise: Illusion and Chaos
47:59 | Basick | 2012.04.23.
■■■■■■■■■

A tavalyi év egyik uralkodó (al)műfaja volt a djent az olyan csapatok révén, mint a Tesseract, az Ever Forthright, a Vildhjarta és az Uneven Structure (említhetnénk akár az olyan djentközeli bandák nevét is, mint az Aliases vagy a Corelia), és 2012-ben sem ért leszállóághoz a trend, elég csak a Chimp Spannerre, vagy a Safety Fire-re gondolni, illetve a műfajkirály Periphery is idén jelentkezik új albummal. Egyelőre az éves versenyben a nem meglepő módon a Basick Records kötelékébe tartozó indiai Skyharbor (avagy Keshar Dhar) vezet, aki erre teljes joggal rá is szolgált, hiszen nem csak lecsapott arra a Dan Tompkins-ra, akinek a First Signs of Frost és a Tesseract is igen sokat köszönhetett, de olyan instrumentális alapokat szolgáltatott alá, amelyek már magukban is kiemelkedővé tennék a Blinding White Noise-t. Rendkívül dallamközpontú, szelíd az album, a keményebb részek alatt is szoros a gyeplő, mérsékelt az alibizés, domináns az elszállós, nagyon kellemes hangulat, és persze felbukkannak a kötelező djent klisék is – igaz, mértékkel. Dhar sokkal inkább egy progresszív rockgitáros, mintsem egy újabb Thordendal-tanítvány, viszont nem fojtja el metalos énjét, hanem nagyon okosan inkább besűríti az album egynegyedét kitevő „Chaos” fejezetbe. Természetesen a három közreműködőt, Dan Tompkins, Sunneith Revankar és Marty Friedman énekeseket sem szabad elfelejteni, hiszen Dan hol fogós, hol hatásos énektémáik azok, amelyek visszahívják a hallgatót újra és újra a lemezhez – a lemezhez, amely nem lendíti előre a djentet, és a hibái egy részét is magán viseli (kiszámítható, megunható témák), viszont előbbit nem is vártuk el tőle, utóbbi meg általános betegsége a stílus nagy részének.

THE TOWER AND THE FOOL

HOW LONG
41:16 | Run For Cover | 2012.04.24.
■■■■■■■■■■

Az undergroundban meglehetősen kevés az olyan kiadó, amelyek egymástól távol álló műfajokat is képviselnek: megy a szakbarbárság szinte minden cégnél, de ez szükséges is a megélhetéshez, minden relatíve nagyobb névnek megvan a maga kis közönsége, azt kell kiszolgálniuk. Ugyanakkor viszont mindig van szükség új bandákra és valamerre haladni is kell, nem véletlenül tart pl. a Rise Records is több vasat a tűzben, nem tudván, mikor fog kipukkadni a trancecore lufi. A Run For Cover többnyire dallamos punk és hardcore körökben volt ismert név, a The Tower and the Foollal azonban az indie folk felé nyitottak, és a zenekar, ami még elég erősen kilógott a RFC tavaly megjelent Mixed Signals válogatásáról, idén a kiadó egyik legnagyobb dobása lett. A nagylemez munkálatai során a csapat továbbra is az Americana területén próbált szerencsét, és maradt a lefojtott, álmodozós hangulatú, de a dream poptól nagyon messze álló, kicsit emo ihletésű indie – inkább hangulatos, mint emlékezetes, de a megszólalás, az összeszedettség és a szövegek kiemelik a Bandcampen fellelhető hasonló próbálkozások közül. A lemez a középtempóig is alig merészkedik el, azonban a két énekhang többé-kevésbé megfelelően tudja feledtetni az album hosszát, a szomorkás hangulat pedig olyan túláradó, hogy nem kell feltétlenül szeretni az amerikai folkzenében eredő megoldásokat ahhoz, hogy élvezhető legyen a How Long. Álmos, esős nyári délutánokra tökéletes tud lenni, de ősszel már nem fogunk emlékezni rá.

THE MURDER CITY DEVILS

Every Day I Rise (7”)
7:31 | szerzői | 2012.01.31.
■■■■■■■■■

Az egyik kedvenc, már feloszlott bandád újráalakul. Örülsz. Bejelentik, hogy koncertezni fognak. Örülsz és vársz. Bejelentik, hogy új dalokat is írnak. Félsz és vársz. A Murder City Devils rajongói is valami ilyesmin mentek keresztül, mikor öt évvel a búcsú után 2006-ban Moody-ék közölték, hogy ismét aktívak, és elkezdtek koncertezni – jöttek új kiadványok is, de csupán egy gyűjteményes boxset és egy újrakiadás, így mindenki nyugodt volt, hogy nem kívánja Seattle egyik legjobb bandája lerombolni a saját mítoszát. Az év elején azonban – több, mint tíz évvel a Thelema EP után – egy új 7”-et adott ki a garázs (poszt-)punk alapzenekara, és olyan, mintha konzerválva (és nem más bandákban, pl. Big Business, Pretty Girls Make Graves) töltötték volna az eltelt időt, hiszen a két új dal bőven odatehető a klasszikus In Name and Blood mellé. Spencer Moody ugyanolyan cool, mint régen, kifordítottan grunge-os, elkeseredett, zsigeri témái hibátlanok, a gitártémák ugyanolyan egyszerűek, retrók és emlékezetesek, Leslie Hardy elektromos orgonája pedig szokás szerint az egészre felteszi a koronát. Lehetne rá mondani, hogy anti-rock’n roll, de olyan húzás van az Every Day I Rise-ban, és olyan hangulat a Ball Busters’-ben, hogy a 7” valóban csak a banda nevével, mint jelzővel illethető.

Hozzászólások (15)

  1. Norbert Hellacopter

    Az Atlas mellettem eléggé elment, ilyen közepeske. Pedig milyen jó lenne, ha valaki robbantana már akkorát ezen a vonalon mint az In Irons pár éve…

    Új Death by Stereo-nál leírtakkal kb szóról-szóra egyetértek, magam is meglepődtem hogy mennyivel erősebb lett az előző, gyakorlatilag hallgathatatlanul unalmas lemezüknél. Emlékszem az első két lemezük mekkora földindulás volt a szcénán belül, gyakorlatilag egy teljesen egyéni színt képviseltek, aztán szépen bele is szürkültek ebbe.

    In Solitude lemez valóban remek, de talán kicsit valóban nagyobb a lelkendezés körülötte mint megérdemelné, az említett Züül lemezt pl a kutya sem ismeri, pedig simán van olyan magas színvonalú mint ez. A Portrait tavalyi lemezét hallottad? Gyakorlatilag az In Solitude testvércsapatának is nevezhetjük őket, ugyanaz a 80-as évek közepi Mercyful Fate worship (atyaisten, a négyszámos Mercyful Fate debüt EP, meg az első két lemez mekkora metál alapvetések), mint az in Solitude. Ja, meg a High Spirits is kurvajó, kicsit lazább őshevimetál, lehet majd kirakom valamikor.

    *shels lemez óriási, nagyon kevés csilingelős posztrokkot hallgatok, mert általában elunom őket nagyon hamar (nekem a nagy részük túl “súlytalan”), de ez végig nagyon jó, bár több taposást itt is elviseltem volna :) A trombitás részek valóban sokat dobnak rajta,nagyon hangulatos.

    Murder City Devils két új szám jó-jó, de azzal nem értek egyet, hogy odatehető az In Name and Blood dalai mellé. Jézus, azon a lemezen mi történt???? Hihetetlen hogy ott mit hoztak össze, az egyetlen hibája az I’ll Come Running Out (mit keres ott?), a többi dal fetrengésbe taszító, mértékegységekkel mérhetetlen, parázsló zsenialitást árasztó mestermű egytől-egyig. Olyan lemezindítást mint a Press Gang, életemben jó ha hármat hallottam. A világ egyik legjobb lemeze, ehhez semmi kétség nem férhet. Körülbelül annyira megunhatatlan és megugorhatatlan, mint a No Respect, a Hvis Lyset Tar Oss, vagy a Hearts Once Nourished with Hope and Compassion.

  2. malibu

    annyi feltétellel szerintem odatehető az INaBmellé (pontosabban “utána”), ha megnézzük, hogy hány év telt el azóta és hogy ezeket az éveket nem konzerválva töltötték. szerintem abszolút méltó folytatása a tmcd utolsó éveinek, soha rosszabb visszatérő anyagot.

    portrait megvolt, tetszett is, lehet, hogy valamelyik cikkben sorra is kerül, bár másolás-beillesztés lenne a cikk, csak kicserélném a banda meg a lemez nevét (még a kiadóét se kell ugye).

    imádom amúgy mikor egy mondatodban vain, burzum és ‘hulud van. :D

  3. CsIkE

    A Skyharbor lemezt imádom, a Crosses meg fantasztikus anyag!

  4. cibánk

    ja, az atlas mellettem is elsuhant, pedig reméltem, hogy nem fog.

    a -számomra- semmiből jött death by stereo lemez az egyetlen oka volt, hogy az új pennywise kikerült a plájerből, ugyhogy le a kalappal. úgyvan ahogy leírtátok, reméltem, hogy teljes cikket kap :P

    a say anything-től viszont én sokkal többre számítottam, semmi nem maradt meg belőle miután végighallgattam, beleértve a foldert is, pedig szeretem őket.

    az Every Day I Rise pedig sajna tényleg nem olyan jó, mint az In Name and Blood, mondjuk ez önmagában nembaj, mert elég kevés dolog van, ami jobb vagy olyan jó, mint az In Name and Blood…

    a többit egyenlőre nem ismerem

  5. Lazarus

    A Skyharbor lemez kimagasló, idén valóban az egyik legjobb, már most. Viszont van pár dolog, amivel nem értek egyet:
    még szerintem nem tartunk ott, hogy a műfajnak általános betegsége legyen a kiszámíthatóság, megunhatóság (most nyilván nem a huszadrangú zenekarokra kell gondolni), és általában azoktól szoktam ilyet olvasni különböző fórumokon, akik nem tudnak, vagy épp nem is akarnak különbséget tenni riff és riff között, mert mindegyik Meshuggah oszt jóvan. Ezt most ne vedd magadra, tudom, hogy te nem vagy beszűkült, csak oda akarok kilyukadni, hogy aki nem él úgy igazán egy stílust, az nyilván hamarabb belefárad/elveszti az érdeklődést, legyen szó bármelyik műfajról.
    A másik dolog, hogy a Peripheryt műfajkirálynak nevezni max. a ismeretség szempontjából lehet, más részről nem hiszem, hogy jogos lenne. Persze azt nem vitatom, hogy ott van a legjobbak között, de ez így elég kivételezős. :)

  6. violent-kiss

    a Skyharbor értékelésével nem értek egyet, kb. 9 pont környékén tanyázik, hogy kicsit kukacoskodjak. :) év végi top 10.

    Atlas: erőlködős, ilyen szempontból nekem a Napoleon második EP anyaga sokkal jobban bejött. persze vannak benne fogós témák, de képtelen ragadni, a hangzás pedig eléggé irritál.

    Barrow: a második legjobb lemez a csokorban, hihetetlen, hogy még mindig nincsenek leigazolva.

    Say Anything: szerintem csak én vagyok ezzel így, de szvsz az Anarchy, My Dear a leggyengébb anyaguk, pedig az előző dalcsokor szerintem egész pofás volt.

  7. malibu

    természetesen a periphery csak az ismertség miatt kapta meg, mivel a rajongótáboruk többszöröse bármelyik djent bandának. amúgy én az EF kritika előtt elég sok djentet hallgattam, de hosszú távon csak kevés kiadvány tudott lekötni, és leginkább az zavart, ahogy idővel egyhangúvá váltak a dalok az egyes lemezeken – más kérdés, hogy ami le tudott kötni, ott hallgatásról hallgatásra lettek egyre különlegesebbek a dalok (tesseract, uneven structure).

    Ben: szerintem is az anarchy, my dear eddig a leggyengébb, a duplalemezzel nagyon elnéző tudok lenni. amúgy a napoleonhoz képest szvsz egy kicsit jobb az atlas, nem rossz a what we see sem (az övék is sima stílusgyakorlat, csak nincs tiszta ének, de cserébe bennem kevesebb maradt meg), tőlem ugyanannyit kapott, és akkor a bokanadrágokat még nem számoltam. :D

  8. Tyler Durden

    Az új death by stereorol csak úgy tudok fogalmazni, hogy SZANASZÉT BASZOTT! ezek a vén rókák megmutatták 2012-ben, hogyan is kell igazán dühös de mégis party hangulatú dallmaos hardcore lemezt írni. Hatalmas ének és gitártémák, fuh csak szuperlatívuszokban tudnék róla beszélni. Eddig stíluson belül a legjobb lemez az évben. Már csak egy koncert hiányzik mert amit legutóbb azfeszten műveltek az valami embertelen volt.

    A skyharbor számomra már nem volt annyira meggyőző, jó lemez, de kezd már unalmas lenni ez a djent téma.

    A crosses meg remélem minél hamarabb kiad egy LP-t mert nagyon egyedi elszállós hangulatot áraszt, és mindkettő ep előkerül esténként ha egy kis nyugalomra vágyom.

  9. FerkA

    A DBS nem 2005-ben adta ki a legjobb lemezét, ami mindenkit szétszedett? Az azt követő két évben pedig két zenekar is megcsinálta mellé a saját “legnagyobb lemezét”, az Ignite és a Wilhelm, de ez már egy másik cikk lenne. Igen, az első is menő, de azért, amikor az ember berakja kakaón a Death For Life-ot, akkor a kertet is lebontanád. Az új sima iparosmunka, de abból is a sokszor hallgatható fajta! EFREM SCHULZ!

    A shels nekem először nagyon bejött, aztán meg nem. Sok, nagyon sok, pedig van bennük lehetőség dögivel.

    Az In Solitude meg simán űberzsír! Egyébként kolléga, nem akar írni a VVisdomról? Szívesen olvasnék arról, a saját tollából!

  10. Norbert Hellacopter

    FerkA: Nem :)
    Én a DBS-t az első két lemez idején istenítettem(azok meg is vannak bakeliten is), a harmadik is jó volt még, de már elveszett az újdonság varázsa, a Death for Life meg szimplán kurvanagy csalódás volt amikor kijött, aszolút nem fogott meg, túl metál lett, csak annak meg rossz. Kb azt a legjobb DBS lemeznek nevezni olyan, mint mondjuk a Metallica legjobb lemezének megtenni a Reload-ot vagy a St. Angert :)

    Ignite 2006-os lemeze lehet hogy a legnépszerűbb, de hogy nem a legjobb az viszont ezerszázalék. Mert azok a Past Our Means + In My Time :) Azokat a mai napig szívesen meghallgatom (a Family-t is), az Our Darkest Days ellenben számomra már egy fesztiválrokker lemez. Ja és persze éljen a sznobság :)

  11. malibu

    ezt a “2005-ös dbs lemez a legjobb” dolgot most olvasom életemben másodszor, már a léggitáron se értettem, hogy ez mitől olyan egyértelmű a bloggernek. ‘wilhelmtől meg én is sokáig a 2007-est tartottam a legjobbnak, de ahogy a koncert előtt napokig a lemezeik mentek, úgy lett szépen pont egyformán jó a ruiner és a ‘suicide.

    amúgy lesz majd ancient vvisdom még májusban, és legutolsó értesüléseim szerint én írom.

  12. cibánk

    death by stereo-ialag Norbi báttyával teljesen egyetértek, ignite-ból mega place called home a legjobb.

  13. RitualofFire

    Nálam a DBS esetében a Death For Life volt a kedvenc akkor, amikor jópár éve megkaptam az addig kijött cuccaikat egy cd-n és végigpörgettem. Az új lemezt még nem hallottam.

  14. FerkA

    norbert hellacopter: pedig de! :D

    malibu: akkor jó, már várom. :)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!