Anathema – Weather Systems

Már az album borítója is beszédes. A We’re Here Because We’re Here arcba mászóan fényes világa után egy kissé lecsupaszított, ám rendkívül természetes képet választottak, és ez a letisztulás a zene vonatkozásában is megfigyelhető. Talán a Judgement óta nem került ki a Cavanagh testvérek keze közül ennyire azonnal ható, könnyen szerethető produktum. Az elődjénél egy fokkal kevésbé elszállós a korong, a direktebb szerzemények alkotják a magját, valamint még ott is, ahol nagyon belefeledkeznek a kompozícióba (mint a kilenc perces The Storm Before the Calmban), nagyon eltalált, tipikusan rájuk jellemző dallamok ütik fel a fejüket. Ez az egyensúly véleményem szerint némileg felborulni látszott az amúgy szintén nagyon erős We’re Here… második felén, ahol néha szabályosan azt éreztem, hogy kiadatlan Porcupine Tree dalokat hallok. Annak fényében, hogy ki volt a felelőse keverésnek, ez természetesen egyáltalán nem meglepő. Ez a hasonlóság azonban hol jól állt nekik, hol kevésbé. A Weather Systems viszont nagyon is öndefiniálóra sikeredett. A nyitó Untouchable egyből két részből áll, és Deep/Thin Air módra egyszerre lendületes és szívbemarkoló. A Lee Douglas énekével kiegészült második tétel pedig egy magasztos, zongorára épülő, de vonósokkal is jócskán megtámogatott dalcsodává terebélyesedik. Valahol Tori Amos és Kate Bush megkapó világa is felsejlik az énekesnő hatására, és ha engem kérdeztek, ez egyáltalán nem rossz.

Ezt követően erősen a lemezcímhez illeszkedő koncepcióban követik egymást a dalok. A gyülekező felhők egyre kavargó, felénk tornyosuló látványát imitálja a filmzenés hatásokban ismét nem szűkösködő Gathering of the Clouds, ennek megfelelően egyszerre szépséges és vészjósló.  A vonósok különben szinte végig markánsan jelen vannak, ami igazából egyáltalán nem meglepő, sőt a Falling Deeper ez irányú törekvései után mondhatni, várható volt. A borúsabb hangulatot követően elsőként villámlás, majd napsütés képében érkeznek a pozitívabb hangvételű darabok: természetesen a Lightning Songra és Sunlightra gondolok. Talán ezúttal kissé túlságosan is pozitív az összkép…

Ezzel el is érkeztünk a közel tökéletes lemez legsarkalatosabb pontjához, vagyis a néhol giccsbe hajló dalszövegekhez. Anélkül, hogy megkérdőjelezném sorok mögött rejlő mély és őszinte érzéseket, nem hagyhatom szó nélkül, hogy számomra már túlságosan mézes-mázos gondolatok bukkannak fel itt-ott. Értem én, hogy nem lehet örökké csak búslakodni és nagyon is tiszteletben tartom a Daniel lelki világát, főleg azok fényében, amiken keresztül mehetett a fazon, de akkor is… Valahogy rámenősnek, kvázi megtérítősnek érzem a mondanivalót és ez a „lávcsi-puszcsi, lebegünk a fénymezőkön miközben vattacukorból vannak a fák” életérzés ilyen formában sekélyesnek hat. Aztán lehet, hogy csak a sok körlevélben érkező .pps beszél belőlem, és lehetnék egy kicsit kevésbé cinikus, de efölött már az előző lemeznél sem tudtam szemet hunyni.

Ha ezt nem veszem figyelembe, akkor viszont semmi negatívat nem tudok mondani, mivel olyan csodás ívet ír le az album, ami feledteti ezt az aprócska szépséghibát. A már említett The Storm Before the Calm elektronikus hatásoktól sem mentes hangviharrá fokozódik, de csak hogy aztán újra felépüljön, pár egyszerű, ám annál hatásosabb akkordból. Igazi odafigyelős, fejhallgatóval hallgatós darab, amiben, mondanom sem kell, hogy a vonósok ismét nagy szerepet vállalnak a kívánt hangulat megteremtésében. Ezután egy jóval egyszerűbb szerzemény következik, amely egyértelmű visszautalás a Judgement éra bánatos hangvételére, és mint ilyen, hatalmas kedvenc. A végére hagyták a két elszállósabb tételt, azonban ezúttal jóval kézzelfoghatóbbak lettek ez is, mint a 2010-es album zárótaktusai. Egyedül a halál közeli élmény két perces taglalását hagytam volna le, nem mintha nem lenne érdekes ötlet, de a megvalósítás valahogy nem az igazi, nem vált ki olyan hatást, mint mondjuk a Godspeed You! Black Emperor „monológjai”. Összességében azonban fantasztikus dalok ezek is, különösen a Lost Child, amely a megkezdett befordulást erősíti. Hervadjanak csak a vattacukorfák, nagyon helyes!

Aki a zenekar kései műveit szereti, kizárt hogy csalódjon a Weather Systemsben. Ékes példája annak, hogy lehet úgy fejlődnie egy zenekarnak, hogy tulajdonképpen nem térnek le a megszokott útról. Úgy is mondhatnám, hogy benne van az eddigi lemezek esszenciája: a Judgement és az A Fine Day to Exit búskomorsága, az A Natural Disaster zaklatottsága és a visszatérő lemez reménytelisége, pozitív hangvétele. Az egész mégsem önismétlő, benne van a frissesség, hiszen soha korábban nem volt ennyire monumentális, filmzenés az összhatás, valamint a női ének előtérbe kerülése is újabb dimenziókat nyitott számukra. A szövegek… nos azokkal meg talán jobb ha megbékélünk, hiszen (hogy egy klasszikust idézzek) : Faith Hope Love. Végül is nem sok minden fontosabb ezeknél, nemde?

9/10