A Libido Wins az a zenekar, amelyért a magyar screamo-színtér mindig is kiáltott

Tracklist:

01. Ember And Our Reflections
02. The Stendhal Syndrome Of Us Wasting Away
03. (Endless Cycle Of Aching Déjá Vu)
04. Everyday Kalopsia
05. Sempiternal Timelapses
06. The Crush Of The Century 
07. Nocturnal Diary Sessions - Part 1
08. Nocturnal Diary Sessions - Part 2
09. Nocturnal Diary Sessions - Part 3

Műfaj: kísérletezős screamo, poszt-hardcore

Támpont: Comadre, My Own Private Alaska, Touché Amoré, La Dispute

Megjelenés: 2016. február 14.

Kiadó: szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sosem volt telített itthon a screamo szcéna, lényegében az emóból elszabaduló agresszív válfaj disszonáns, dinamikus és hardcore punkkal szívesen közösködő zenei világa még nyugati trenddé sem vált, megmaradt egy kevés zenekar által játszott, de különleges elágazásnak, amelyre egyre inkább a kísérletezés is jellemző lett. A műfaj körül továbbra is félreértések vannak, hasonlóan a poszt-hardcore-hoz, de a 2010-es években egyre több banda szilárdította meg magát, illetve a műfaj kortárs népszerűségét, miközben olyan kiadók, mint a Deathwish védőbástyákká nőtték ki magukat. Most pedig, ha nem is leszünk “screamo nagyhatalom”, de egy lemezt végre fel tudunk mutatni, amely mindenképpen minőséggel azonosíthatja külföldi fülnek is a hazai screamót.

12742620_1296666713699005_7595267529491304548_nA fővárosi Libido Wins lényegében egy olyan screamo zenekar, amely nagyjából fél évtizedre eltűnt a homályban, de visszatérésük az Anhedoniával nem csak azért elveszett láncszem a hazai poszt-hardcore/screamo színtéren, mert ennek az albumnak évekkel ezelőtt már meg kellett volna jelennie, hanem azért is, mert eddig ez a legjobb dolog, ami ebben a műfajban történt itthon. Maga a Libido Wins egy sokkal fajsúlyosabb, hardcore orientált formációként indult, de zenei világa egy éles kanyart vett és egy sokkal kísérletezősebb, letisztultabb, de mégis jobban átgondolt stílusba érkeztek meg. Ez annyit jelent, hogy a dalok egyre inkább kezdtek táplálkozni némi poszt-rockból, indie-ből, emóból, az egész gitárjáték ténylegesen kísérletezősebb lett, a dalokat elöntötte a zongora, eklektikus közjátékok törik meg a tételeket, és az egészből árad az, hogy a vehemens döngölés helyett az Anhedonia dalaival a banda már végképp abba az irányba fordult el, amely egyértelműen az atmoszférát és az ahhoz kapcsolódó hangulati játékot részesíti előnyben, mindennek ez lett a központja. Érdekes további megfigyelni, hogy a Libido Wins mennyire gondosan nyúlt a ezredforduló utáni Wave-hullámhoz, korábban is nyugodtan fel lehetett lökni a nevük mellé az olyan bandákat, mint a La Dispute vagy a Touché Amoré, de az Anhedonián azt érezni, hogy ezek a poszt-hardcore/screamo hibrid stílusgyakorlat dalok is, mint pl. a The Crush Of The Century is túl vannak dallamolva, tehát jóval fülbemászóbbak, mint korábban, ami egyben illeszkedik a rengeteg emós gitártémához is. Érdekes lehet figyelembe venni még azt is, hogy a Libido Wins hangulati/zenei világának a változása mennyire hasonlít ahhoz, ahogy a Pianos Become the Teeth-ből már inkább emo zenekar lett a screamo kezdetek után, plusz az egész folyamat árasztja magából ugyanazt a természetességet is. A Libido Wins pontosan ezen a pályán halad.

Őszintén szólva utoljára a legutolsó Comadre-lemezen hallottam hasonlóan kísérletezős screamo/poszt-hardcore dalokat, azt az anyagot teljesen szétárasztotta az indie, és, ha őszinték akarunk lenni, akkor az itteni lassú, középtempós dalokra is elsüthetjük ezt a tézist, a ritmika abszolút ebbe a közegbe sorolható, hol hallhatsz egy másik screamo lemezen egy Sempiternal Timelapses-t anélkül, hogy a banda hasonló szabadságot ne adna magának? A zongora betétek itt nem csak intermezzók, tényleges dalok épülnek rájuk, pl. a szenvelgősen, tudaton építkező Nocturnal Diary Sessions – Part 1 egészen megrázó miatta, egyfajta modern klasszika-szerű ízt is ad az egésznek, amely a Part 3 képében tényleg modern klasszika stílusgyakorlattá csúcsosodik ki. Összességében egy nagyon nehezen emészthető anyag az Anheadonia, nem is igazán akartunk belemenni a műfaji sarokelemekbe, mert a Libido Wins alapvetően gyalulja le a paneleket, tényleg nagyon eklektikus lesz a végeredmény a sok indie-s, emós és modern klasszikai játék miatt. Tényleg egy érdekes utazás, amely több alkalommal ránt vissza a 2000-es évek eleje/közepe környéki pionír bandákra, majd dallamolja túl a Wave zenekarait, hogy végül kései Pianos Become the Teeth-szerű emóval, valamint meglepően történetmesélős dalok köré szőtt modern klasszikai zongorajátékkal egészítse ki az élményt. Egy nagyon bátor, de hiteles dalszerzés, nem könnyen emészthető dalokkal, amelyekről főleg az olyan kísérletezős bandák juthatnak eszünkbe, mint a My Own Private Alaska (a zongorajáték miatt) és a Comadre (az indie-s gitárjáték miatt). Részünkről, nagyon ajánljuk és gratulálunk a zenészeknek. 8/10