Egy majdnem magányos szerda este – az Acres a Dürerben

Számomra mindig nehéz objektíven fogalmazni zenekarokról, főleg, ha többeknek szánom a gondolataim, ráadásul elég régen tettem ezt írásban. Két napos pörgős berlini munka és nagyjából nyolcórás utazás után úgy döntöttem, hogy nem megyek haza Szegedre, hanem maradok Pesten, ha már aznap van az Acres lemezbemutató koncertje. A fellépőkkel úgy, ahogy képben voltam, de azért készültem egy kicsit: az Acres új, Lonely World című lemezét és a Tipsitter Metamørphose EP-jét, valamint The Other Side of Sadness debütalbumát meghallgattam párszor az utazás alatt, a Parting Gift viszont kimaradt. Ezt a vonalat nem igazán élem, így talán objektívebb tudok lenni, mintha szeretném ezt az általam “szenvedős hc”-nek nevezett műfajt (ezért biztos akad, aki csúnyán néz most a képernyőre). A Tripsitterre nagyon kíváncsi voltam, mert az eddigi pesti koncertjeikről láttam lenyűgöző fotókat, de az Acresről is áradoztak páran. Szóval utolsó pillanatban elindultam és siettem a Dürer Kertbe, hogy odaérjek kezdésre.

Az osztrák Tripsitter szinte pontosan fél nyolckor lépett a színpadra. Christopher Jais gitáros kérésére és intésére rögtön előre ment mindenki, majd a húrok közé csaptak. Nincs mit rizsázni: zseniális, amit művel ez a négy srác. Lenyűgöző koncertjüket egyedivé tették a különleges, ritmikusan villódzó lámpák és az a hangulat, amit teremtettek. Erre a hatalmas I-re pedig a végső performansz tette fel a pontot. Alex Farnik dobos felállt a helyéről, megfogta a Meindl Taxer frontember előtt lévő éjjeli lámpát, letette a nézőtér közepére, aztán Meindl mikrofonállványát is odarakta, aki szintén lejött közénk, hogy egy oldaltamot helyezzen a lámpa fölé, és indult a produkció. A padló csapkodásától kezdve a dob “kigáncsolásán” át történtek érdekes dolgok, még Hubi Halder basszer is püfölte a bőrt. Az alábbi videóból minden kiderül, úgy gondolom, jobban átadja az egészet. Beletekerés nélkül nézd, mert úgy van értelme! Kevés ilyen letaglózó koncertet láttam eddig ezen a színtéren, színvonalban talán a Birds in Rowhoz tudnám hasonlítani, amit a Tripsitter összehozott.

Fél óra elteltével következett a manchesteri Parting Gift, ami őszintén elég unalmas volt a “sógorok” után. Tipikus “szenvedős hc” (bocs, de imádom ezt a kifejezést!) tiszta énekkel, amelyet néhol sablonos breakdownok törtek meg. Ők is próbálkoztak játszani a fényekkel, de ez aligha tette izgalmasabbá a fellépésüket. Bőven elég volt az a huszonöt perc, amit játszottak. Majd végül jött az Acres, amelyre már jobban megtelt a terem. Ben Lumber énekes hívószavára itt is rögtön előre zárt a közönség és indult is a “közös szomorkodás.” A hangulatvilágítás vagány volt, de ez sem ért fel a Tripsitterével. A frontember szépen kiénekelte, amit kellett, énektémáival mondhatni elvitte a hátán a zenekart. Az ott lévők nagy része hangosan énekelte a refréneket, az utolsó dalnál felmehettek a színpadra és indulhatott a folyamatos stagedive. Gyorsan vissza is lett tapsolva a zenekar, de mivel nem volt több daluk készenlétben, így az új lemez címadó slágerét, a Lonely Worldöt játszották újra.

Összességében közvetlen, családias hangulatú, bólogatós este volt, amit a sajátos fények tettek nem mindennapivá. Viszont a 25-30 perces szettek túlságosan rövidek voltak. Emellett azon ritka esetek közé tartozott ez a koncert, amikor a kezdő előzenekar elviszi a pálmát a főzenekar elől (egyik ilyen jellegzetes buli, ami nagyon megmaradt, a 2013-as August Burns Red-lemezbemutató volt, ahol a Counterparts tarolt). Szóval nagyon, de nagyon bánhatja, aki lekéste a Tripsittert!

Fotók: Lányi Kristóf – W’s Photos / RockStation