2023. február 17.
Azt hiszem, az egész covidos, karanténos, koncerthiányos keserv ideje alatt egyetlen koncertet sem vártam jobban, mint a Trivium és a Heaven Shall Burn co-headliner megmozdulását. Pláne hogy az eredeti lineupban még a Tesseract és a Fit for an Autopsy is ott virított, és hát a 2010-es évek menő metalbandáiból ennél erősebb négyes kombót nehezen lehetne kiemelni. Persze aztán a dátum módosult, a vendégek kiestek, és jött helyettük a Malevolence, az utóbbi évek egyik legjobb(an) feltörekvő brit csapata, na meg a pár generációval régebbi Obituary a klasszikus floridai death metal képviseletében.
És most, hogy bő két év várakozás után végre lement az este, nem tudok nem azon kattogni, hogy ennek az egésznek sokkal jobban kellett volna sikerülnie. Egészen pontosan ugyanaz történt, ami miatt egy ideje már a Budapest Parkba is mindig félve teszem be a lábam:
a négy zenekarból egyetlenegy sem szólt jól, maximum épphogy tűrhetően.
Hol a mélység hiányzott, hol a frontembert nem lehetett hallani, hol a a hangszerek aránya nem stimmelt. A legjellemzőbb anomália meg az volt, hogy a nézőtér bal oldalán csak a bal oldali gitárt hallottad, jobbra csak a jobbost, középen meg… egyiket sem! Érthetetlen, komolyan. Ha ettől eltekintek (ami amúgy nemigen sikerült, maximum egy-egy szám erejéig), akkor persze maguk a zenekarok kisujjból hozták az ilyen kaliberű nevektől elvárható profizmust, de hát mindez nem sokat ér, ha egyszerűen nem hallod rendesen, ami a színpadon történik…
Az estét nyitó Malevolence-nél persze eleve nem is voltak olyan illúzióim, hogy a sheffieldi arcok lemezminőségben fognak megdörrenni, és a körülményekhez képest egész jót is mentek. Amit játszanak, az egyfajta metalos hardcore “a világ legjobb riffjeivel”, rengeteg befelezett tahó döngöléssel meg egy csipet Crowbar-féle kesergéssel, és mindezt olyan svunggal tolják, hogy ennyi elég is. Mármint dehogy elég, bőven kevés volt ez a fél óra, de legalább tényleg odarakták magukat. A “Nem fáznak ezek rövidnadrágban?” kérdés is elég hamar megválaszolta magát, hiszen a srácok bőven pörögnek és rohangálnak is annyit, hogy ne fázzanak, főleg Josh Baines szólógitáros mutatott be egészen természetellenes, gumimozgású hajlongásokat, öröm volt nézni.
A hétszámos műsort nagyrészt a tavalyi Malicious Intent lemezre húzták fel, a korábbi darabok közül csak a Self Supremacy és a Keep Your Distance fért bele, tehát bőven volt mit hiányolni, de így is szép kerek szettet kaptunk. Egyedül a Higher Place lógott ki belőle, ami egy kvázi ballada, amolyan fájdalmas gyászhimnusz, egyébként óriási dal és gyönyörűen reprezentálja a Malev’-nek ezt az oldalát, de ebbe a rövidke műsorba jobban illett volna helyette még egy dühöngős, kapálózós trekk. A briteket párszáz, talán ezer ember nézte meg, ami a Barba Negra méreteihez képest nem sok, de a korábbi hazai Malevolence-koncertekhez képest mindenképp, és igaz, hogy eközben a pitben – ami egy ilyen bulinak az igazi szintjelzője – maximum 20 ember pörgött, de ők aztán nagyon. Ennek ellenére nem mondanám azt, hogy a zenekar jobban működik egy kisebb klubban, mert a dalaik abszolút nagyszínpad-kompatibilisek, csak még kellő létszámú aktív közönségük nincs hozzájuk, itthon legalábbis. De remélhetőleg ami késik, nem múlik.
Ahogy fentebb említettem, az Obituary már csak a koránál fogva is kilógott egy kicsit a lineupból, hiszen ők már rég death metal-történelmet írtak, sőt egyszer fel is oszlottak, mire a többi banda egyáltalán összeállt. Ilyen szempontból talán kicsit méltatlan is, hogy most egy 40 perces műsorral turnéznak 10-15 évvel fiatalabb arcok előzenekaraként, de mindez a fogadtatásukon egyáltalán nem látszott meg, sőt hirtelen meglepően komoly tömeg tódult miattuk a színpad elé. A floridaiak a kőbunkó málházós death metaljukhoz illően puritán színpadképpel álltak ki, a Marshall ládákon kívül csak a friss Dying of Everything lemezük borítója lógott mögöttük – amúgy erről is játszottak a legtöbb számot, és úgy általában is inkább a frissebb albumokról válogattak a korai alapműveik rovására.
Az ötfős bandából a show-t leginkább az alapító Tardy tesók, a frontember John és öccse, a félmeztelenül doboló, aztán a székére felállva mutogató Donald vitték el a hátukon, de persze a többiek is kellően belerakták magukat a rozsdás láncfűrészként berregő riffekbe. Egyébként is talán az Obituarynek sikerült a legtisztesebb hangzást belőni az este folyamán. A pitben nem kerekedett valami nagy hajcihő a kriptaszagú dalokra, persze ha azt nézzük, hogy a bandatagokhoz hasonlóan a törzsközönségük se fiatal kölykökből áll, akkor ez talán nem is olyan meglepő, és hát a folyamatos “HEJ! HEJ!” skandálásból azért így is eléggé átjött, hogy mennyien és mennyire kajálták a műsort.
Az utóbbi bő fél évtizedre minden túlzás nélkül rá lehet mondani, hogy a Trivium a második virágkorát éli, sőt talán még a kétezres évek második felében sem volt olyan erős szériájuk, mint manapság. Nemcsak az albumokon találták meg azt a hangvételt, ami a legjobban áll nekik, hanem élőben is minden korábbinál stabilabb produkciót hoznak –
az a dac és világra szóló bizonyítási vágy, ami 15 éve fűtötte őket, már nincs meg, cserébe simán csak baromi magabiztosan uralják a színpadot.
Matt Heafy, a még mindig csak 37 éves bandavezér napjainkra egy igazi metal ikonná vált, aki most épp egy sárkányos-japános díszleteket hozó, impozáns színpadkép közepette tolja a vagány riffeket, a hősies pózokat és a lekenyerező dumákat, Budapesten például nemcsak rendszeresen köszönömözik és “hogy vagytok?”-ozik, de még a magyar konyhát is magasztalja. Viszont ha többször is láttad már, vagy mondjuk követed a streamjeit a Twitchen, akkor feltűnhet, hogy hajlamos eléggé a rutindumáira hagyatkozni. És bizonyos szempontból az egész zenekar kicsit robot üzemmódban megy – az persze mindenképp erény, hogy kikezdhetetlenül feszesen játszanak, meg az is tény, hogy Alex Bent simán a fiatal (30 körüli) dobosgeneráció egyik legnagyobb tehetsége Eloy Casagrande mellett, de az azért néha zavaró tud lenni, hogy a dalokhoz általában már be se számolnak, csak hirtelen egyszerre bumm, elkezdik.
Másfelől viszont a robotizálódásnak éppen hogy ellentmond az, hogy napról napra variálják a koncertprogramot, és nemcsak 2-3 dal rotálásával, hanem tényleg teljesen kiszámíthatatlan módon, ami tök menő dolog. Más kérdés, hogy érzésem szerint mi a Barbában éppen egy kevésbé erős leosztást kaptunk. Nem lehet elégszer elmondani, hogy
a Trivium akkor a legjobb, amikor direkt maxon tolja az epikus-progos-technikás vonalat – na ez nálunk most pont kicsit háttérbe szorult.
Ahhoz képest, hogy a turné a Deadmen & Dragons néven fut a két legújabb, covid-korszakos album után, amelyek épp ezt az epikus ösvényt tapossák vehemens léptekkel, mindegyikről 1-1 dal volt csak – és még csak nem is a húzónóták, hanem pont két kevésbé érdekes “deep cut” darab (‘Shadows & Stones, No Way Back…). A lemezbemutogatás helyett inkább direkt a lehető legtöbb albumról szemezgettek Heafyék, főleg az évek alatt jól bejáratott, populáris darabokat (Strife, Down from the Sky, The Heart from Your Hate, In Waves), meg persze háromszor is visszanyúltak az Ascendancyhez, a kétezres évek metalcore-jának egyik mesterművéhez, ahol az említett prog/tech vonalat még épp csak kóstolgatták, cserébe mégis annyira tökéletesen van megírva az egész, hogy bármikor bármelyik számot elő lehet róla venni, azonnal robban a bomba. És hát ez most is bejött, rögtön a bulit nyitó Rainnél, meg aztán még kétszer (The Deceived, Pull Harder…).
Ezek mellé jutott pár olyan korai darab is, ami elég ritkán kerül műsorra (Pillars of Serpents, To the Rats), a műsor csúcsa meg – számomra legalábbis – elég magasan az újkori, eposzkodós Trivium egyik legjobb pillanata, a The Sin and the Sentence címadója lett. Na ilyesmiből kellett volna még úgy 3-4 darab az igazi üdvösséghez. És eskü, a negyedik Trivium-koncertem után már tényleg nem lamentálnék azon, hogy a zenekar legjobb száma, a Shogun megint kimaradt – HA nem tudnám, hogy amúgy egy hónapja Írországban még műsoron volt. Mondjuk ott nem 70 percet játszottak Matték, hanem úgy 100-at, és igazából tök logikus, hogy ha ki kell húzni pár dalt, akkor a 12 perces monstrum lesz az első, ami a kukában végzi. De attól még fáj.
További csemegének a srácok menetrendszerűen felhívták egy-egy dal erejéig gitározni a Malevolence-es Josht meg a HSB-s Alexet is – míg utóbbi minden nap az In Wavesben penget, addig Josh gyakorlatilag a fél Trivium setlistet bemagolta, és mindig másik számban bukkan fel (itt éppen a ‘Deceivedben), ami azért szintén elég komoly kunszt.
A konklúzió? Hiába volt a vége felé óriási ugrálás a Heartra, hiába guggolt le konkrétan mindenki az In Wavesre, és hiába lelkendezett Heafy emígy a számok közben, azért ez bőven nem volt az eddigi legjobb magyar Trivium-koncert. A színpadról talán úgy is tűnhetett, de nekem odalent ősrajongóként ezzel a műsoridővel, ezzel a setlisttel és főleg ezzel a hangzással ez a fél fogamra alig volt elég.
A következő átállásnál az egész este pörgő random Black Dahlia Murder– és Mastodon-számok helyett valamilyen okból fogva fél óra ambientet kaptunk aláfestésnek, majd ahogy a Heaven Shall Burn bevette a színpadot a Hunters Will Be Hunteddal, jött az este legnagyobb sokkja:
nagyon durván megritkult a közönség, de tényleg, nemhogy a Triviumon, de még az Obituaryn is sokkal többen tömörültek előre,
míg a németekre talán félháznyi ember sem maradt a helyen. Bischoffék ennek ellenére odatették magukat, csak tolták a melodeath és ‘core határán egyensúlyozó, rendíthetetlen úthenger metaljukat nagy elánnal, meg közepesen kiegyensúlyozatlan hangzással. Marcus Bischoff például még mindig ugyanolyan energiabomba a színpadon, mint 15 éve, és a letaglózó ordításai sem nagyon koptak meg azóta – csak hát épp hangerő nemigen jutott rájuk. Amibe viszont tényleg nem lehet belekötni produkciós oldalról, az a vizuál: a gigantikus, lépcsős formájú LED-falaknak meg a rajtuk futó különböző videómontázsoknak hála baromi jól nézett ki az egész műsor.
Dalválasztás terén a legutolsó, 2020-as dupla album, az Of Truth & Sacrifice kapta a legnagyobb hangsúlyt, erről 4 számot (+ egy intrót) lőttek el, és újra meg is állapítottam, hogy az Übermacht az utóbbi évekből a kedvenc Rammstein-számom. A friss dalok között a németek is megidézték szinte az összes nagylemezüket, jöttek a régi kedvencek (Voice of the Voiceless, Profane Believers), még legelső lemezes őskövületek is (Whatever It May Take, Behind a Wall of Silence), és itt is befért pár vendéggitáros: a Whatever’-t Matt Heafy pengette végig egy cukirózsaszín szivárványos HSB trikóban (lol), és előkerült Bodor Máté is, aki ugye öt éve beugrósként egy teljes turnét lenyomott a zenekarral, beleértve a legutóbbi budapesti koncertet is. Most a Black Tearsben gitárhősködött egyet, és ez volt talán a buli csúcsa is, a rögtön utána következő Endzeittal együtt, hiába, az a híres “We are the final resistance!” kiállás még ennyi év után is pusztít.
Igazából itt akár vége is lehetett volna a műsornak, vagy legalább jöhetett volna egy kamu levonulós szünet ráadással, de ehelyett a srácok inkább simán lenyomtak még két újabb keletű számot (Corium, Tirpitz), amik hiába eléggé epikus darabok, de érdemben már nemigen tudtak mit hozzátenni a bulihoz.
Talán jobban működött volna az este legvége, ha a Heaven Shall Burnt az utolsó slot helyett előrébb sorolják, és a Trivium kapja a záró szerepet, már csak azért is, mert Heafyék láthatóan sokkal több embert mozgattak meg, és az ő szettjük után jóval erősebb volt a levegőben az a megfoghatatlan “wow” érzés, mint amikor a németek befejezték. Ja, meg hát az egész estének sokkal jobban kellett volna szólnia. Az utóbbi pár évben sajnos elég jellemző – és irritáló és gusztustalan – trend lett abból, hogy kizárólag az esték legutolsó zenekarai szólalhatnak meg hibátlanul, na de hogy itt még ezt sem sikerült abszolválni, az tényleg egyszerre dühítő és elkeserítő. (És még mielőtt bárki a Barba Negra nyakába varrná a dolgot, azért felhívnám a figyelmet, hogy az Amon Amarth meg az Amorphis például egyaránt bőven élvezhetően szólt tavaly, tehát nem a hely fizikai adottságaival van gond.)
Fotók: Révész Patrik
