Halál a hamis metalcore-ra

Halál a hamis metalcore-ra – ennél velősebb nevet ki sem lehetett volna találni annak a méregerős turnénak, amely vasárnap este futott be Budapestre. Miközben manapság a legtöbb metalcore-banda egyszerű riffekkel, éneklős refrénekkel és elektronikus betétekkel dolgozik, itt 5 olyan zenekar állt össze, akiknél még 2019-ben is a mogorvább, fejbeverősebb oldalánál fogják meg a stílust. A Darkest Hour, az Unearth és a Misery Signals a műfaj történetének meghatározó alakjai és nagy túlélői, és a Malevolence és a Left Behind jelenléte is legfeljebb első ránézésre furcsa a lineupban. Jobban belegondolva nagyon is okos és tematikus összeállítás ez, mégpedig azért, mert mindegyik zenekar más-más irányból közelíti meg a hagyományos értelemben vett metalcore-t, de egyik sem hagyta el sem a hardcore-os, sem a metálos gyökereit. Együtt pedig egy abszolút fullos estét csaptak nekünk az A38 Hajón.

A turné nyitóbandája, a Left Behind nem csak azért volt jó választás a felvezető posztra, mert messze a legkevésbé ismert banda, hanem mert a leglassabb is. Kimért, döngölős, kimondottan tahó számokkal operálnak, amik a gitárjátékot és főleg a hangzást tekintve leginkább a korai ’90-es évek svéd láncfűrész-hangzásának mestereitől, az Entombedtól és a Dismembertől merítenek ihletet. Az egészet a legrövidebben úgy lehetne összefoglalni, hogy egy ünnep a HM-2 pedál oltárán, csak benegyedelt tempóban. És noha mindez lemezen hallgatva nekem kb. 15 perc után unalmassá vált, élőben viszont pont a félórás műsoruk második felére ütött csak be igazán, és onnantól széles vigyorral bólogattam végig a böszme dalokat. Ennél többet egyébként nem is nagyon váltottak ki senkiből (elég kevesen is voltunk még ekkor a teremben), de felvezetésnek bőven megállták a helyüket. (Völgyesi)

Másodiknak már jött is az anno a hazai The Last Charge-ot is istápoló Beatdown Hardwear Records kétségkívül legérdekesebb bandája, a Malevolence, akik újradefiniálták a komfortzóna fogalmát eddigi két zseniális lemezükkel. A sheffieldi fenegyerekek simán megbirkóztak a kisebb termes hazai koncertek után a nagyobb hajós színpaddal is, a buli pedig náluk kezdett igazán beindulni. Irdatlan súlyaik meghozták a mosht, de a kreatív, technikás, ugyanakkor agresszívan döngölő zenéjük azokkal a bődületes grúvokkal valószínűleg a metálközelibb hallgatókat is meggyőzte. A bő félórás szettjük második felénél pedig egy meglepetés vendégéneklés is volt, a Wasted Breath néhány sorát ugyanis Fekete Márk barátunk nyomta el a néhai Still Coldból. Ezután már csak két új albumos dal volt hátra, Alexéknek pedig persze, hogy volt pofájuk a szokásos módon leállítani a Slave to Satisfactiont és még nyolcszázszor lelassítani a szám végét! A záró Self Supremacy a maga hatalmas hangulatával pedig tökéletes befejezése volt a szettnek, nem lehetett panasz a csapatra. (Hegedűs)

Az ezredfordulós metalcore megkerülhetetlen lángoszlopának, a 7 Angels 7 Plagues-nek a romjain alakult Misery Signals koncertje számomra az egyik legszebb pontja volt az estének. Nem csak azért, mert a hányattatott sorsú zenekart ritkán lehet látni, hanem mert tinédzserkorom egyik meghatározó metalcore-bandája volt, és egy olyan időszakban rántott be a stílusba, amikor még teljesen máshogy értelmezték a műfajt, mint manapság. Azóta is hivatkozási pont számomra a srácok munkássága, és a mai napig ez a fajta metalcore áll hozzám a legközelebb. A zenekar az Of Malice’ – Mirrors – Controller mesterhármasról felváltva játszotta a dalokat (főleg a debütáló anyag főszereplésével), és bár nekem annyira nem működött a legutóbbi Absent Light album, ennek ellenére az erről játszott Luminary című dal is tökéletesen megállta a helyét élőben. Az egy ideje már újra a régi tagsággal zenélő csapat olyan energiával szólalt meg, mintha sosem lettek volna hullámvölgyek a pályafutásukban, egységes, energikus, letisztult és karakteres kiállásuk pedig a banda régi fényét csillogtatta meg újra.

Jesse Zaraska szuggesztív előadása magasan kiemelkedett az este énekesi produkciói közül, és a banda többi tagja, na meg a közönség is kivette a részét az örömünnepből. Jó volt látni, hogy sokan énekelték a több mint tíz éves dalok szövegeit, és tisztességgel megmozdultak a bulira. Ryan Morgan alapító gitáros a rá jellemző zsenialitással hozta a gazdag hangszerelés, az elmés váltások és az érzelmes dallamok mesés nászát. Ez élőben a felejthetetlen The Year Summer Ended in June című dalban teljesedett ki a leginkább, és bár a záró Five Years is rendesen lavírozott a tökéletesség határán, a másik csúcspontja a szettnek mégis az új dal volt. A srácok év végére ígérik a friss lemezt, melyről a Sunliftert már egy ideje játsszák a bulikon, az ebből a számból kibomló felszabadító dallamosság és tördelt dalszerkezet pedig pontosan megmutatja a zenekar kvintesszenciáját. Csak remélni tudom, hogy egy teljes lemezen is tudják ezt a szintet hozni, ahogy azt is, hogy minél hamarabb eljönnek hozzánk újra, hogy az öregedő metálosok párás szemmel révedhessenek vissza a középiskolai emlékekbe. Fontos az ilyen bandák iránymutatása, akik a műfaj lenyűgöző pillanatait idézve számolnak le a metalcore-nak csúfolt modern csökevényekkel. (Simon)

Akárhogy is nézzük, irtó erős lineup jött össze erre a turnéra, de az Unearth még így is olyan magasan elvitte az estét, hogy azt nehéz szavakba önteni. Hiába járnak hozzánk a srácok viszonylag rendszeresen, valahogy mégis sikerült őket több mint tíz évig minden alkalommal kihagynom, most viszont kárpótoltak az összes mulasztásért. Pedig egy órát sem álltak a színpadon, de e szűk idő alatt olyan energiákat szabadítottak fel, hogy nekem már most garantáltan ez volt az év egyik legdurvább koncertélménye. Bődületes kiállással és erővel tolták a vaskos dalokat, a hajó tökéletes hangzásával csontokat roppantottak a tuskó breakdownok, de az összes tekerős szólót is kisujjból rázták ki, miközben mind ők, mind a pitben kaszaboló arcok úgy pörögtek végig, mint a búgócsiga.

Külön imádtam, hogy a klasszikus The Oncoming Storm lemezről játszották a legtöbbet, még a legelső kedvenc Unearth-dalom, a Zombie Autopilot is előkerült, megint rendesen újra 18 évesnek éreztem magam, miközben ordítva léggitároztam végig az egész dalt. Meg nagyjából az egész bulit, mert szerencsére a kissé laposabb új lemezről is csak a jobb dalokat vették elő (az Incinerate tökéletes kezdés volt, a Dust riffjeit meg a koncert hatására napok óta nonstop dúdolom magamban), a maradék időt meg a köztes lemezek kötelező számaival töltötték ki. A Never Cease, a Watch It Burn és a My Will Be Done is tarolt, azt meg a buli egyik csúcsának is nevezhetjük, amikor a hiperaktív Gilest a Darkestből Mike Schleibaummal riffelték végig, miközben a nézőtéren egy hatalmas circle pit örvénylett. Egyébként is sokat dobott az este eleve (f)elszabadult hangulatán, hogy nagyon átjött a színpadról a fellépők közti jó viszony, az utolsó három banda tagjai körbe-körbe mászkáltak fel egymáshoz egy kis zenélésre, ordítozásra vagy épp bakot tartani egymásnak egy ugráshoz. Végül a szett legvégére maradt a másik őskedvenc az Oncoming’ albumról, a The Great Dividers – a hangsúlyos “United is the only way to stand” felhívással felvezetve – megint abszolút katarzis volt, az utolsó behemót “Does hate mean freedom?” breakdown után pedig már sokadjára pislogtunk teljes önkívületben, hogy mégis mi az istent éltünk itt át az elmúlt 50 percben. Nem mondom, hogy nem hallgattam volna még el pár számot Trevoréktól, de egyrészt így is 110%-ig fullos bulit csaptak, másrészt pedig úgyis jönnek megint még idén. (Völgyesi)

Az Unearth-féle katarzisból éppen csak felocsúdva máris újabb ormótlan nosztalgiázás vette kezdetét, hiszen következett a műfaj újabb alapköve. Ha a Darkest Hour-koncertélményt egy mondatban össze kéne foglalnom, akkor azt mondanám:

Mike Schleibaum egy metálisten.

Az alapító gitáros ikon közel 25 éve gyártja az olyan riffeket, amikre első hallásra is azonnal rávágod, hogy ez Darkest Hour, és kisujjból rázza ki a zsigeri metált. Kiáll a színpadra, és úgy adja át az agyszüleményét, az atmoszféráját, olyan szólókat nyom le a világ legnagyobb természetességével és lazaságával, hogy a terem hátuljában keresed az állad, ezt pedig zabálja is a közönség – ahogy ő is a közönséget. De az egész zenekarról sütött, hogy mennyire jól érzik magukat (ezt egyébként napközben meg is örökítették egy-egy “Feelin’ great” tetoválással Budapesten a Black Moon szalonban). A másik gitáros posztra Mike “Lonestar” Carrigan helyett erre a turnéra is Fernando di Cicco ugrott be a Dreamshade-ből, aki hibátlan játék mellett prímán kommunikált a közönséggel és nagyon figyelt ránk, simán belepasszolt a Darkest Hour jófejségébe. És persze nem lehet elmenni szó nélkül Aaron Deal Madonna-pólója és a szupercsini pink ESP basszusgitárja mellett sem!

A műsor elején érezhetően szellősebb lett a közönség, mint Unearthön, de akkora csúszás mellett, ami az egész estét végigkísérte, ez nem is annyira meglepő. A banda viszont már kapásból a kezdést sem aprózta el a Knife in the Safe Room gyors sodrásával, majd a Savor the Kill-lel földig hajoló headbangeket eredményeztek, a The Sadist Nationön pedig fel-rob-bant a hajó, libabőr és totális önkívület volt, híres sorait pedig egy emberként ordította mindaz, akinek bármit is jelent ez a dal. A srácok szinte az összes albumukról szemezgettek, és egy jól összeállított, színes setlistet hoztak magukkal. Mivel megszámlálhatatlanul sok koncertpozitív és monumentális slágerrel rendelkezik az életművük, így nyilván lehetetlen olyan műsort összerakni, amin szerepel az ember minden szívcsücske, de így sem maradt hiányérzetünk. Mivel John Henryéknek fontos a rasszizmus elleni, az egyenlőség melletti kiállás, így nagy örömünkre visszahozták koncertjeikre a Dead Kennedys-féle Nazi Punks Fuck Off! coverjüket is. Egyébként a Darkest Hourre alapvetően jellemzőbb a kásább hangzás, mint például az Unearthre, így ez élőben is visszaköszönt a hangosításban, emiatt nehezebb lehetett felismernie a dalokat azoknak, akik nem kenik-vágják őket. Ennek ellenére a With a Thousand Words to Say But One így is az a dal, ami egyszerre adott alkalmat mindenkinek akár a sírva üvöltésre, akár a circle pitezésre is, hogy aztán a Demon(s)-t már megint hangosabban énekelje a közönség, mint maga John. A Tranquilnél és a végtelenségig elnyújtott végjátékánál pedig el sem lehet elképzelni tökéletesebb befejezést az egész estének.

Mindent összevetve mégis talán jobb lett volna megcserélni az Unearth és a DH sorrendjét, véletlenül sem a minőség vagy a fontosság, sokkal inkább egyszerűen a két zenekar eltérő hangulata miatt, és a buli exponenciális felépítése érdekében. A washingtoni óriás végül kevesebb önkívületi pillanatot okozott, mint az Unearth, a pit is kevésbé volt kemény, dehát nyilván más a két banda zenéje. Összefoglalva azonban pontosan olyan volt ez a buli, mint a Death to False Metalcore turné plakátja, hiszen atombomba módjára robbant. Sokunk részéről nagyon nagy várakozás előzte meg az estét, ami nem okozott csalódást, hanem feledhetetlen élményt adott, és valamivel többek lettünk általa. (Hegedűs)

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens