Magasfeszültség-levezetés – Vodka for Kids: Dismisfit

Rendszeres olvasóinknak valószínűleg lassan már be sem kell mutatni a pécsi Vodka for Kidset. A poszt-hardcore-banda tavaly megjelent Votka című bemutatkozó EP-je akkorát szólt, hogy dobogós helyet hódított meg magának 2021-es kislemezlistánkon, valamint egyre több helyen lehet elcsípni a srácokat, nyáron több nagy fesztiválon is ott lesznek, hogy lerombolják a színpadot és leamortizálják a közönséget. Ez a nagy erőssége ennek az őrült négyesnek: elképesztő energiát képesek felszabadítani, de nemcsak élőben, felvételről hallgatva is játszi könnyedséggel érik el, hogy ütemesen járjon a lábad és bólogass a zenére. Ez nincs másképp az új, Dismisfit című kislemezzel sem, ám nem csupán egyenes folytatás készült.

A tipikus Vodka’ vibe érzékelhető már a Burn It Down kezdő taktusai alatt is, arcon vágnak azonnal olyan riffekkel és sebességgel, ami már szinte a védjegyükké vált. A tempó feszes, egy pillanatra sem hagy nyugodni, arra ösztökél, hogy tombolj és add ki magadból mindazt, ami szétfeszít belülről. Az album témája is erre épül: különféle helyzetekből adódó problémákkal foglalkozik, amiket nehezen tudunk megoldani, elrendezni magunkban, de kétségtelen, hogy ezután a tizenkét perc arconpörgés után kicsit könnyebb lesz a vállunkra nehezedő mindennapok súlya. A hangzást sikerült pont úgy belőni, hogy ne legyen patika, inkább a műfajhoz illeszkedjen, és önmagában ezért is jár a kevert taps. Ahogy dalról dalra haladunk, ráébredünk arra, hogy a rockos, kissé Every Time I Die-hatások hajtotta Votka után most inkább egy punkosabb, itt-ott metal elemekkel tarkított lemezt kaptunk, ami ékes példája annak, hogyan halad egy zenekar előre és keresi saját hangját. Itt viszont a zavaros útkeresés helyett határozottan berobbannak az újdonságok, így az Obsessed sem fogja vissza magát, száguld a dobtéma, egymásra kúsznak a hangok a gitárskálákban, de a fülbemászó metalos riffeknek köszönhetően kiszámíthatatlan és vad marad a dal.

Annyira jól megírt dalokat vonultat fel a lemez, hogy csak dicsérni lehet. Nem csak arról van szó, hogy a Dismisfit szimplán gyors és mellőz minden fantáziát: roskadozik az ötletes és ügyesen kivitelezett megoldások súlyától, az összes akkordnak, gitárfutamnak, pár hangos díszítésnek is jelentősége van, a rövid átvezetőktől kezdve a masszív riffeken át a cséphadaró dobokig, az énekről már nem is beszélve. Mindezeknek köszönhetően az album végig fenn tud tartani egy feszült iramot és atmoszférát, amivel kifejezetten sikerült kibontani a tematikát, emellett pedig csavaros és érdekes, ez pedig kiemelkedően fontos egy négytételes album esetében. A Marty McFly sem nyuszi, pazarul építkezik a bevetett különböző stíluselemekből, a punkra jellemző magas és gyors gitártémák és a metal súlyosságát idéző riffek váltják egymást, dob fronton még rövid blastbeateket is kapunk, a refrén pedig dallamos, itt egy kicsit visszavesznek a lendületből, mintha egy heves dühkitörés közben egy kis időre lecsillapodnánk, hogy aztán ismét kiakadjon bennünk az idegméter. A Delirium Dance című végszó tartogatja a legnagyobb és legmerészebb dobást, teljes fordulatszámon megpörget, váltják egymást a sebes témák, sípol a gitár, pattog a dob, aztán hirtelen kiállás után olyan apokaliptikus blastbeattel sokkolnak, amire végképp nem voltál felkészülve, de ehhez a rendezett káoszhoz annyira jól illeszkedik, hogy csak elismerően lehet rá bólogatni. Gyorsan lepörög a négy szám, mégis a tizenkét perc játékidőt majd szétrepeszti a tartalom, és éppen ez a legnagyobb kiválósága a lemeznek. Úgy csap bele a lecsóba, hogy szilánkosra töri a tányért, kettéfejeli az asztalt és felrúgja a székeket a szemközti épület harmadik emeletére.

Megtalálta vajon a saját hangját a Vodka for Kids a második kislemezzel? Korai lenne kijelenteni. Annyi bizonyos, hogy a zenekar hatalmas potenciállal bír az általuk is képviselt szűk színtéren belül, és okkal remélhetjük, hogy ez a színvonal csak felfelé ível majd az évek során. A Dismisfit úgy őrizte meg a zenekar jellemzőit, hogy volt mersze pofátlanul merészen, agyrobbantóan hangosan és kiváló minőségben újat mutatni, ráadásul minden taktusán érződik, hogy a srácok szívüket-lelküket beleadták. 9,5/10

Fotó: Bodnár Dávid