2016. június 7.
Tracklist:
Műfaj: deathcore
Támpont: All Shall Perish, Carnifex
Hossz: 37:04
Megjelenés: 2006. június 6.
Kiadó: Mediaskare Records
Ha számba kellene vennünk minden idők legjobb dallamos deathcore-lemezeit, alighanem az elsők között kerülne sorra a kaliforniai As Blood Runs Black bemutatkozó nagylemeze. Az Allegiance nem csak minden idők egyik legslágeresebb deathcore-albuma, de az egyik első olyan anyag is volt a stílusban, amelyik a sötét, nyomasztó összhatás helyett a tiszta szórakoztatásra épített. Mindemellett pedig éppen tegnap múlt el tízéves – vegyük hát elő egy kis megemlékezésre.
Az As Blood Runs Black 2003-ban született meg Los Angelesben egy Broken Stems nevű bandából, akik Hector „Leche” de Santiago dobos csatlakozása után úgy döntöttek, új néven folytatják a dalszerzést és koncertezést. Az ekkoriban még két énekessel felálló banda hamar meg is találta a saját dallamos deathcore-os stílusát, első közös szerzeményük a Before the Break of Dawn címet viselte, majd rövidesen összeálltak olyan későbbi alapdalok is, mint az In Dying Days vagy a Hester Prynne – ezek a tételek még 2004-ben meg is jelentek egy demón, de szintén ennek az időszak a terméséből valók a My Fears Have Become Phobias vagy a Strife (Chug Chug) dalok alapjai is. Ekkoriban a banda fő agytrösztje Bijon Roybal gitáros volt, az említett alapdalok egytől-egyig az ő nevéhez fűződnek, valamint az ő fejéből pattant ki maga az As Blood Runs Black név is. 2005-ben aztán úgy alakult, hogy az első nagylemez felvételeinek küszöbén a teljes tagság lelépett Leche mellől, így a dobos kénytelen volt új társak után nézni – így került a képbe Nick Stewart basszer, Ernie Flores gitáros és Chris Blair énekes. Ezzel a felállással készült el végül az Allegiance album, amely 2006. június 6-án (6-6-6, helló!) került a boltokba a Mediaskare Records gondozásában.
Az Allegiance egy viszonylag egyszerű receptre épült: végy egy talicskányi göteborgi hatású metalcore-riffet, szórj közéjük pár vödör gyorsabb, hanghalmozó témát, és boríts rájuk egy zsáknyi fejbeverő breakdownt, meg egy, a gitárok árnyékából folyamatosan kitörni igyekvő ritmusszekciót. Végül az egészet öntsd olyan dalok formájába, amelyek a hagyományos verze-refrén szerkezetekhez még véletlen sem igazodnak, emellett pedig a deathcore-ra általánosan jellemző borult, negatív hangulatkeltéssel szemben inkább a felpörgető hatásra gyúrnak rá, sőt, akár még bulizenének is nevezhetők.
A végeredmény magáért beszél: már rögtön az elemi erővel berobbanó Intro alaposan megmozgatja az embert, majd az egyperces felvezető darabból a legnagyobb természetességgel tör ki az igazi deathcore-slágergyár. És a sláger szóval itt nem túlzunk – legyen szó akár a riffhalmozásról, akár a dalok felütéseiről vagy lezárásairól, akár a beléjük ékelt különböző le- és kiállásokról, a dalok tömve vannak emlékezetes mozzanatokkal. Hogy ez mekkora arányban köszönhető Roybal kitűnő alapozásának, illetve Flores és a többiek ötleteinek, talán sosem tudjuk már meg, az viszont tagadhatatlan, hogy a gitármunka mellett legalább ugyanilyen fontos fegyverténye a lemeznek az alapító Leche játéka is. A hiperaktív módon doboló srác gyakorlatilag úgy vált a lemez megjelenésével a műfaj egyik legtöbbre tartott ütősévé (alig túl a 20. születésnapján!), hogy az itt hallható nettó 34 perc doboláson túl jóformán mást nem is tett le az asztalra. Ez a 34 perc viszont olyan minőséget képvisel, ami a mai napig párját ritkítja. Nem elég, hogy a kétlábgépet és a pergőt egyaránt módszeresen kivégzi a dalokban, de a fillek és díszítések terén is remekel, tényleg olyan emlékezetes dolgokat játszik össze, amik gond nélkül felveszik a versenyt a gitártémákkal – mindehhez pedig még egy olyan hangzás is párosul, amitől minden egyes blastnél szinte érzi az ember, ahogy éppen a gyomrát tapossák.
A folyamatos aprítás közben egyetlen rövid pihenő van csak a lemezen, ez az első háromdalos blokk után felhangzó Pouring Reign című átvezető, ami bő három percnyi légies, torzítatlan témázgatásával maga a nyugalom szigete, és nem mellesleg az egyik legjobb példa arra, hogy milyen villantásokra képes a basszusfutamokért felelős Nick Stewart is. Végezetül pedig ott van Chris Blair énekes – nem gyakori eset, hogy egy zenekarnak épp a vokalista legyen a legszürkébb pontja, de az As Blood Runs Black mindig is ennek a klasszikus esete volt. Blair korrektül hozza a stílus által megkövetelt szintet, de ezt a lemezt igazából soha nem miatta szerettük. Jól jellemzi a helyzetet, hogy vokálok terén az Allegiance legemlékezetesebb pillanatai egyben a legkomolytalanabbak is – gondolok itt elsősorban az In Dying Days „bring the motherfucking ruckus!” mondatra épülő breakjére, vagy a ‘Phobias végeztével felhangzó „ooh yesss, I like that!” beszólásra, ami legalább olyan ikonikussá vált rajongói körökben, mint a pillanatokkal előtte elhangzó kétlábgép-taposás.
A kitűnő lemezre igen hamar felkapta a fejét a közönség, a zenekar egy igazi sikersztori kapujában állt, ám sajnálatos módon a tagság felállása továbbra is ingatag maradt. 2007-ben az alapító Leche szállt ki a bandából, és jóllehet két évvel később mégis visszatért, ezzel egy időben azonban újabb tagcsere-hullám vette kezdetét, különösen a vokalista poszt változott már-már nevetségesen gyors forgalmú átjáróházzá. Végül 2011-re egy frissen megszilárdult lineuppal elkészült a második nagylemez, de sem ez, sem pedig a 2014 végén (újfent egy új énekessel) megjelent harmadik anyag nem tudta már visszaadni az Allegiance nyers erejét és fogósságát. Azt is meg kell azért jegyezni, hogy kimagasló tételei ennek a két albumnak is voltak, és időközben a banda tanítani való hatásfokkal működő koncertzenekarrá is kovácsolódott, tényleg pillanatok alatt képesek házibuli-hangulatot teremteni a nézőtéren – viszont az utolsó lemez megjelenése környékén már a feloszlás hírével is dobálózni kezdtek, és jó ideje valóban nem is álltak színpadra együtt.
Hogy mindebből mit érdemes leszűrni, az egyelőre kérdéses (a 2011-ben csatlakozott Dan Sugarman gitáros év eleji kilépésének híre után szerintünk leginkább azt, hogy turnéznának ők, csak már megint nincs kivel), de a lényegen igazából nem változtat: az Allegiance, bárki is írta, bárki is játszotta fel, és bárki is játssza a dalait ma, igazi mérföldkőként tetszeleg a deathcore történelemkönyvében.