Sikth – The Trees Are Dead…

Igen, ez nem egy mostani lemez. Nem most jött le a gyárszalagról, nem most támadta meg a hallójáratainkat, és bár sokan már ismerik is, még sokan lehetnek akik nem. Régebben azon a véleményen voltam, hogy minek írjak régi lemezekről, hiszen azok egyrészt nem aktuálisak, másrészt meg már mindenki csak az újdonságokon képes csámcsogni. Most mégis úgy döntötem, hogy ezzel az albummal kapcsolatban megteszem, mivel egyike azon korongoknak, amelyek megváltoztatták az életemet, és a zenéhez való viszonyulásomat.

Képzeljünk el egy füstös, mocskos, ember által fertőzött, belülről korrodáló és korhadó-rothadó, bűzös várost amely felett a szmog lilába, zöldbe és narancson át karmazsinvörösbe önti a lemenő nap sugarai által megfestett eget. Ahogy a sötétség ráül a városra a vasbeton roppant zajjal nyög súlya alatt, kifordult, bomló város szibarita épületei elhagyott kísértetekként ásítják ki magukból az éjszaka fényeit. Az ember egy féreg a Föld felszínén. Gőgös és nagyravágyó, beképzelt és hataloméhes. A város pedig ennek manifesztációjaként egyre jobban terjeszkedik és elnyel mindent, még azt is amire nincs szüksége. A tisztaságból mocskot teremt, a mocsokból még nagyobb mocskot, és csak pusztítja a környezetét saját hatalmának fitogtatására. Egy fekély mely vészesen terjed. A világ egyensúlya felborulni látszik, de hopp! Mi az ott a süllyedő híd lábánál? Tüzek gyúlnak a mocsár mellett, a szenny legmélyebb bugyraiban és hajléktalanok gyűlnek a hordókhoz melegedni. Aztán megjelenik a semmiből két varjú és elkezdenek rikácsolni látszólag össze-vissza, érthetetlenül, de mégis, mintha veszekednének. Az emberek néznek és pislognak, nem értik miről van szó. Miért is értenék a természet nyelvét, attól már rég eltávolodtak… Egyszercsak érkezik egy sötét kabátba és rongyokba bugyolált alak és elkezd prédikálni, de olyan hangnemben, mintha a madarak beszédét fordítaná le. Elmesél egy történetet arról, hogy miként fordított az ember hátat a világnak és miként próbálta eltiporni a Föld szellemét és saját isteneit imádni, olyanokat, mint technológia, csillapíthatatlan tudás- és hatalomvágy. S történeteket mesél arról, hogyan felejtette el az ember megbecsülni azt, ami megadatott neki, és hogyan hazudik minduntalan álarc mögé bújva, és hogyan takarózik az illúziók, könnyű élvezetek leplével. És történeteket mesél arról, hogy eljönnek azok az idők, amikor a Földanya megunja az emberek torkos álnokságát és visszaveszi mindazt, amit elvettek tőle. Történetet mesél arról, hogy megszületett a király, aki feleségül veszi Földanyát és megtisztítja a földeket az emberi szennytől. Az ember azt hiszi önmaga istenévé vált, de törékeny határvonal csupán az, amin él, a felszín csak lágy tojáshéja az igazságnak, ami alant nyugszik. Még nyugszik. A hajléktalanok hallgatják a történeteket múltból, jelenből és jövőből, miközben hideg szél kúszik a hordók közt, és megborzongnak, amint hirtelen úgy érzik át a meséket, mintha velük történne mindaz a kín, amit a Földnek kell elviselnie a végső időkben. Hirtelen megértik a varjak rikácsolásait, egyesek megfognak egy-egy széklábat és elkezdenek a hordókon dobolni, mások kipattant ágyrugókat kezdenek el pengetni és csapkodni, megint mások egyéb szemeteket próbálnak hangszerként alkalmazni, aztán ősi rítusba kezdve körültáncolják a tüzeket. Hangjuk éjjel eléri az egeket. Valami elkezdődött odalent a mélyben… Gyökerek nőnek száraz ágakból… Virágok nőnek rohadt gyümölcsökből… Valahol elkezdtek suttogni az erdők…

Nos ez volna a Sikth, vagyis ez a lemez, legalábbis számomra. Imádom a meséket, és igen ritka az olyan zene, amely ennyire erős képekben képes történetet elmondani, még a legtöbb koncepciólemezeről se tudom ezt állítani. Többek közt tökéletes háttérzene lehetne pl. egy Neil Gaiman vagy Lovecraft stílusában írt történethez is. Nem nagyon emelnék ki számot, az egész úgy jó, ahogy van, a Nick Cave-es feldolgozástól a spoken word-ökig minden másodpercben. Ha valaki valami kapaszkodót szeretne hallani a lemezzel kapcsolatban, annak annyit tudok mondani, hogy alapvetően ez valami progresszív metálkodás akar lenni, jó sok jazz-es beöntéssel. Aki nincs a The Dillinger Escape Plan és társaihoz szokva, annak ez az egész először valószínűleg kezelhetetlen kakofónia lesz, hiszen elsőre úgy tűnhet, hogy a zenekar tagjai egymást akarják lepipálni technikai tudásukkal. A két vokalista hangja is kicsit szokatlan lehet, mintha idegbetegek lennének, de aki nem ijed meg az elején, és úgy dönt lejátsza a lemezt újra és újra mégha először nem is tetszett neki, annak idővel igencsak kellemes órákat tud majd szerezni az anyag.

Remek, varázslatos és egyedi alkotás. Büszkék lehetnek rá a készítőik.