2012. május 9.
Az elmúlt két hétben egyáltalán nem lehetett oka panaszra az underground hazai szerelmeseinek, hiszen ahogy a múlt hét során a Cancer Bats és a Set Your Goals egyesítette hatalmát a Dürer Kert kistermében, úgy most hétfőn az Everytime I Die turnépartnere, a szabadnapos (és ezt fürdőzésre is felhasználó) Make Do And Mend boldogította a Hot Water Musicról (vagy róluk) lecsúszó rajongókat. Az este azonban ismét a turnéegyesítésről szólt, hiszen a Bridge and Tunnel is beszállt, nem is beszélve a No Decline jelenleg futó legmocskosabb turnéjáról, ahol a pofátlanul fiatal srácokból álló Full of Hell és a svéd Grieved szabadította el a káoszt. Azonban a változatos felhozatal sajnos ezúttal sem volt elég ahhoz, hogy olyan mértékű közönségvegyítés jöhessen létre, hogy igazán méltó létszámnak adhassanak koncertet a szóban forgó zenekarok, ám ettől függetlenül az est minden érintettje kellőképp kitett magáért ahhoz, hogy kellemes szájízzel fogalmazódjon meg az alábbi beszámoló.
Azt hiszem, egyáltalán nem fűződhet kétség hozzá, hogy a sötét hardcore fogalma (amiről legutóbb itt írtunk) zeneileg és képileg sem jelenti már ugyanazt, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Elvégre ahogy tavaly Jakab Zoli is rávilágított saját sorozatában arra, hogy az ilyen bandák elemi szinten is oly mértékű félelmet sugároznak, amely megkerülhetetlen és felfoghatatlanul intenzív, eléggé szokatlan azt látni, hogy 17-21 éves nyurga srácok másznak színpadra nulla életkedvvel, támblörsapival és homitasival. Ez azonban nyilván másodlagos, legalábbis az lenne, ha a Grieved zenéje élőben meggyőző lett volna, azonban a srácok hiába hoztak gyönyörű merch-cuccokat, és hiába mutattak új dalokat, az egész egy olyan masszává állt össze, amelyből egyfelől kivehetetlen volt az egyes szerzemények közötti különbség, másfelől unalomba is fulladt a produkció, mert a zenekar által közvetítendő nihil erősen visszanyalt az élő teljesítményre. Nyilván hálátlan feladat a bemutatkozás, hát még egy este nyitása, így mindenképp bízom abban, hogy a hamarosan megjelenő bemutatkozó nagylemez, na meg az azt követő budapesti és pécsi buli igazságot szolgáltat majd az itt látott produkciónak, mert nem tűnik elveszett brigádnak a banda, csak még messze az út vége.
Ez a távolság azonban egyáltalán nem mondható el az A389 legfiatalabb igazolásáról, ugyanis ha a Full of Hell a bemutatkozó lemezén, valamint az azt megelőző és azt követő splitjein nem is a legizgalmasabb zenekar, az kétségtelen, hogy a felvételen megvillantott sötét és nyers agresszió fékevesztett energiatöltetté alakul át az élő előadás során. Persze lehetett azon nevetni, ahogy a 22 éves énekes fejvesztve rohangál a sorok között, vagy éppen az effektpadjai között hajbókol és fetreng, két dologban biztosak lehetünk. Az egyik, hogy ez a zenekar teljesen komolyan gondolja azt, amit csinál, emiatt pedig joggal tekinthetünk rájuk úgy, mint a saját generációnk Integrityjére. Egyszerre közvetítenek félelmet, szorongást és olyan mértékű dühöt, ami emberi léptékkel épp annyira ijesztő, amennyire teljesen átélhető és hipnotizáló. A másik pedig az, hogy hatalmas potenciál van ebben a bandában, és szerencsére az előmenetelük is a lehető legszerencsésebb, hiszen korukhoz képest igazán szerények, visszahúzódóak és hitelesek ahhoz, hogy a következő hónapokban méltán adjanak ki egy zajsplitet az Eyehategod énekesével, vagy hogy Florida legnagyobb crust/hardcore-fesztiválján egy napon játsszanak a Dropdeaddel. Jó érzés tudni, hogy vannak még ilyen zenekarok, akik már ennyire korán képesek ekkora hatást kiváltani az emberből, és amit itt átélhettem a télen a hipszterkirály Young and in the Way oldalán visszatérő bandától, az nem csupán az év, hanem életem egyik legmegrázóbb, és emiatt legjobb koncertje volt. (Bali Dávid)
A harmadikként színpadra lépő, New York-i Bridge and Tunnelt is sikerült végre valahára elcsípnem. A két évvel ezelőtti bulira sajnálatos módon nem jutottam le, ami összességében így utólag nem is annyira nagy probléma, hiszen a csapat tavaly kiadta mind ezidáig legkiforrottabb lemezét, a Rebuilding Yeart. Nagyjából biztos voltam benne, hogy nem fogják tudni visszaadni az albumaik hangulatát élőben, hiszen a lemezeikre is mindig sok időt kell szánni, mire teljesen magával ragadja az embert a zenéjük atmoszférája. Meglepetésemre az első hangtól az utolsóig tökéletesen jól működtek, minden a helyén volt, hibátlanul volt a szett is felépítve. Az a lelkesedés, és érzelem amit a zenébe beletesznek tökéletesen egészíti ki az okos, és nagyon könnyen szerethető dalszövegeiket, és ezt élőben is kiválóan vissza tudják adni. Teljes lelkesedéssel játszották le azt a nagyjából 20-25 percet, amíg a színpadon voltak, számomra teljesen magával ragadó volt, amit nyújtottak, és a Yo-Yo disztróra sem lehetett panasz, hiszen a RVIVR-buliról ismerős kínálat itt is kellően jó áron volt ahhoz, hogy az ember előszeretettel túrjon a lemezek között.
Utolsóként pedig a bostoni székhelyű Make Do And Mend alakulata állt színpadra. Az Everytime I Die, Cancer Bats és Set Your Goalsszal közös turnén éppen szabadnap volt, így szerencsére a Skalarnak sikerült hozzánk elcsábítani őket egy egyébként szintén nem túl hosszú szett erejéig. A júniusban megjelenő nagylemez címadó tételével, az Everything You Ever Loved című dallal indították a bulit, amit még a legkisebb mozgolódás nélkül fogadott a közönség, de az azt követő Unknowingly Strong, Oak Square kettősre már sokkal intenzívebb visszacsatolást kapott a banda, a szinte már meg-megőrülő keménymagtól. A srácok hihetetlenül közvetlenek voltak a közönséggel, volt, hogy James Carroll énekes odaadta a mikrofonját az elől bulizóknak, de a szokás szerint egyben előadott Shambles, Winter Wasteland alatt szabadult csak igazán el a pokol, amikor James az utóbbi dal vége felé, az egyik refrénnél kiállt a színpad szélére, majd néhányan ráugrottak, és egy szép, közös sing-alonggal fejeződött be a koncert egyik legnagyszerűbb néhány perce. A már említett új albumról még egy számot játszottak el a 2010-es bemutatkozó End Measured Mile korong néhány dalával kiegészítve. A koncert utolsó dalának a Night’s The Only Time of Dayt szánta a banda, de a rajongók által előadott lelkes „one more song” végül megtette áldásos hatását, és a koncert legnagyobb csúcspontjaként még előadták a Bodies of Water EP utolsó dalát (TL) is. Ősszel a srácok ismét Európába érkeznek a La Dispute, a Title Fight és az Into It. Over It társaságában, hiba lenne őket kihagyni! (Vincze Csaba)
