2007. augusztus 1.
Tracklist:
1.A hazugság gyülekezete (1:04)Abszolút antikommersz anyagot rejt ez a 14 dalos, alig 18 perces korong, a Kiskunhalasi, 1996-ban alakult Jack tolmácsolásában. A srácoknak ez már az ötödik anyaguk (eddigi mérlegük: „Te sem vagy más” – 1999, „Vissza ki az utcára” – 2000, „Téged Akarnak” – 2002, „Jack / Step On It split” – 2005, valamint jelen kritika tárgya),s hazánkon kívül megjelenik még Mexikóban, és Szerbiában is!
Underground kiadónál, persze, de abszolút büszkék lehetnek eme fegyvertényre, s ez egyfajta elismerés is, hisz ahogy a (szokásos tagcserék, a „tűz” elvesztése, pozíció-váltások által terhelt) pályájukat végignézzük, nyomon követhető, mint sikerült egyre erősebb, kontrolláltabb formában a világ elé tárni gondolataikat, merlyek nem épp a lelki megnyugvás áldott érzetét keltik bennünk olvasásuk közben. S hogy ezt milyen zenei közegbe tömörítve közvetítik felénk?
Elég a dalok hosszát megfigyelni, s világos, hogy a terjengős, hangulatos kompozíciók nem errefelé keresendők, de ha már belefáradt a füled a tökéletesre polírozott hangzással tálalt, befogaható brutalitásba, akkor keresve sem találhatsz jobb megoldást, mint eme anyag. Nyers, arcbamászó grind / crustpunk / hardcore keverékük láncfűrészként hat az agyra, s elektrosokk-ként a lábra; a gitárok (Muntyán) vastagon zsizsikelnek, a basszus (Métely) erőteljesen kluttyog, s a tamok is élesen, (nagyon enyhén) visszhangosan kalapálnak Bakelit kezei alatt, egyedül a zsírosan klaffogó lábdob hangzását szoktam meg nehezebben.
Természetesen az ilyen bárdolatlan, ámde élvezhető hangkép nem fedhet cizellált, finomkodó zenét; az in medias res módra arcba vágó A hazugság gyülekezete, vastag és brutális indító blastbeat-jével, elcsípett váltásaival és Levi hörgős üvöltésével ezt azonnal tudomásunkra hozza.
A továbbiakban sem a komplexitás fog dominálni, hanem a dinamika, az egyszerűbb, húsba tépő riffek, valamint az éles tempóváltások a korai Napalm Death-re hajazó fénysebességű grindcore rombolások, és a brit punk / Discharge hatású d-beat tempójú gyors őrlések közt, melyet vastag kiabálások, gyomrozó hörgés, acsarkodó üvöltés kísér. Az egységes színvonalon belül is vannak erősebb pillanatok itt, mint a HC-sebb Nyilvántartott rabszolga, a vad és keserű-dühös Nem változik semmi, a nemcsak szövegében eltalált Hazudj magadnak – mind-mind erős underground hozzáállású, csiszolatlan kirohanások, melyek esetén nincs középút : vagy bejön vagy sem. Ha nem hat meg az Utópia fénysebes, mégis fogósabb rombolása, az eltalált, pillanatyi basszus-kiállások, a grind tempók, a Vak törvény ostorozása, akkor kár is tovább próbálkozni. Hisz ez igazi ösztön-zene, itt nem szempont az eredetiség, csakis az érzés, illetve, hogy szinte kicsordul-e a barázdákba préselt düh, energia. Ez a CD legfőbb erénye, s egyben korlátja: ezek zsigeri düh-kitörések, keserű, agresszió-fertőzte reakciók, melyek rávilágítanak problémákra, s feltárnak visszásságokat, de választ nem adnak. Így megnyugvást sem, ezért a stílus fanatikusain kívül másoknak csak a különösen dühös pillanataikban adnak erőt. De akkor nagyon.
