A Gojira jött, látott és hengerelt

Megint egy koncert a kortárs metál egyik nagy húzónevével, amiről csak elismerően lehet beszélni. A francia Gojira négy év után tért vissza Budapestre, hogy a Barna Negra Trackben bemutassa tavaly megjelent Magma lemezét, meg úgy egyáltalán megcsinálja a nyár egyik legsúlyosabb estéjét. Több okból is adja magát a párhuzam, hogy a franciák koncertjét a Mastodon múlt havi fellépésével hasonlítsuk össze, hiszen utóbbi ugyanúgy napjaink egyik vezető neve, akik szintén legfrissebb lemezüket mutatták be ugyanitt, és a két zenekar eleve egészen hasonló pályát is járt be az ezredforduló óta: mindketten olyan sajátos, messziről felismerhető hangzásvilágokat alakítottak ki maguknak a metálon belül, amelyeket a prog, groove, death vagy épp sludge címkék csak hellyel-közzel fednek le, és amelyekre nagyjából egyszerre, az előző évtized közepe felé kezdett el felfigyelni a nagyvilág. Innentől pedig nagyjából bármit is csinálnak, azt a szakma és a közönség is rendre körbeünnepli, legyen az grandiózus konceptlemez, a saját hangzásuk szellősebbre, netán közérthetőbbre vétele, vagy ezek valamilyen kombinációja. A különbség csak annyi, hogy míg Brent Hindsék az idei lemezükkel nagyjából körbeértek a saját hangzásviláguk körül, addig a Gojira épp csak mostanában kezdi igazán feszegetni a saját határait. Viszont mindkettejük budapesti eljövetele komoly ünnepnek ígérkezett, és még ha atlantai kollégáiknál kevésbé öntörvényűen és vállvonogatva is, de a franciák ugyanúgy be is teljesítették az ígéretet.

Előbb viszont még a budapesti Omega Diatribe-on volt a sor, hogy felvezesse az estét. Az öttagú banda extrém groove metalként határozza meg magát, ami nagyjából annyit tesz, hogy a dohos pincébe lehangolt, vastag, és nem mellesleg szanaszét matekozott behemót riffekből építik fel a dalaikat, amik aztán se perc alatt maguk alá is temetik az embert. Főleg, hogy mindezt elképesztő feszes húzással képesek előadni, ráadásul a színpadi jelenlétük is igencsak erős – elég ránézni Komáromi Gergely frontemberre, és máris érezhető, hogy itt valami nem mindennapi produkcióval állunk szemben. Az van, hogy az Omega Diatribe úgy 15 percig a világ legnagyobb zenéje, utána viszont a végletekig tolt töménysége miatt elég könnyen meg tudja feküdni az ember gyomrát. Élőben pedig ez is még inkább igaz, főleg, ha még a hangzásban sincs meg az az átütő erő, ami a lemezeket hajtja. Nagyjából ez történt most is. Bár elég sokan nézték meg a zenekart, de jól láthatóan a legtöbben nem nagyon tudtak velük mit kezdeni, csak dermedten álltak a színpad előtt (mondjuk meg kell hagyni, ezt a fajta matekot tényleg még lebólogatni sem egyszerű), a koncert után elkapott félmondatok alapján pedig sokan annyival nyugtázták a műsort, hogy “szóval ezek Meshuggát játszottak”. Ami kis ferdítéssel annyira nem is áll messze a valóságtól, de ettől függetlenül baromi jó, hogy van egy ilyen zenekarunk itthon, még ha tagadhatatlanul inkább sötét klubokba való is, mint szabadtérre egy napsütéses délután.

Gojira fél kilences kezdésére nagyjából hasonló méretű tömeg jött össze a Track nagyszínpada előtt, mint a Mastodonra, és Duplantier-ék hasonló koncepcióval is vezették elő a műsorukat: kevés szöveg, kevés parasztvakítás, sok metál. Egyik tag sem showmankedik sokat, egyszerűen csak átadják magukat a zenének, ami aztán hol látványosabban, hol kevésbé látszik meg rajtuk. Joe Duplantier frontember például amilyen keményen penget és néz, olyan szerényen és visszafogottan konferálgat, például arról, hogy mennyivel romantikusabb volt a négy évvel ezelőtti A38 hajós koncert, már csak azért is, mert nem az autópálya mellett volt a színpad. Vele ellentétben az öccse, Mario a dobok mögött baromi látványosan, vehemensen, precízen (és még napestig sorolhatnám a magasztaló jelzőket) tolja a banda szekerét, sőt, egyszer a tesóval helyet cserélve előre is jött riffelgetni és hőbörögni egy kicsit, a ráadásban meg annak rendje és módja szerint szólózott is egy igen tiszteset. Nem véletlenül tartják sokan a legjobb mai metáldobosnak. Mellette pedig említést érdemel a ritmusszekció másik fele, Jean-Michel Labadie basszer is, akire szintén öröm ránézni, hogy milyen intenzíven mozogja le a játszott dalokat. Ahogy mostanában szinte minden nagyobb zenekar, a Gojira is hozott háttérvideókat, amik túl sokat igazából nem tettek hozzá a látványvilághoz, viszont a maguk puritánságában is remekül passzoltak az úthengerként előretörő dalokhoz, illetve a zenekar általános tematikájához.

Ami a dalválasztást illeti, a banda nagyjából a kiszámítható kötelezőket hozta. Az új számok nagy részét rögtön a műsor elején ellőtték, a régebbi anyagok közül meg főleg a From Mars to Sirius és a The Way of All Flesh kapták a hangsúlyt, de befért még pár korábbi téma, meg persze a legutóbbi L’Enfant Sauvage album címadója is. Annak ellenére, hogy a Magma dalain valamivel könnyebb fogást találni, egyáltalán nem lógtak ki a régebbi darabok közül, hiszen a szokásos Gojira-hangulat ezeket is ugyanúgy áthatja – azt viszont meg kell hagyni, határozottan jót tesz a bulinak, hogy most már nem csak lebegősebb intrókkal és átvezetésekkel lehet feloldozni a sok nyakgörcsös aprítást, hanem akár egy-egy olyan ökölrázósabb tétellel is, mint a Silvera vagy a Stranded, amik mostanra legalább annyira kötelező elemei egy Gojira-koncertnek, mint mondjuk a Toxic Garbage Island vagy a Heaviest Matter of the Universe. Mint minden soklemezes zenekar koncertjéről, nyilván erről az estéről is lehetne hiányolni dalokat (sokaknak az Art of Dying hiánya fájt, míg én újvonalas gojirásként leginkább a L’Enfantról hallgattam volna meg még valamit), de igazából emiatt tényleg nem érdemes húzni a szánkat, a zenekar és a dalok úthenger ereje így is elvitte a bulit. A ráadásra azért még befért egy meglepő húzás is, hiszen a csapat a dobszóló után nem kisebb örökzölddel, mint a Sepultura Territory-jával zárta a koncertet, amivel aztán végképp lekenyereztek mindenkit. Cavaleráék ’93-as lesújtása úgy lógott ki a műsorból a faék egyszerűségével, hogy közben hangulatra csont nélkül illett is bele. Mindennek a tetejébe pedig a finálé ünnep jellegét még a híd túloldaláról, a Kopaszi-gátről fellőtt, de a nézőtérről is pont jól látható tűzijáték is tetézte.

Szóval a Mastodon után a Gojira is egy hibátlan és lehengerlő koncerttel örvendeztette meg a hazai közönséget, a félmeztelenül pattogó huszonéves srácoktól a hátrébb bólogató negyven körüli arcokig, ennél többet pedig talán nem is kérhetnénk a modern metál legnagyobb neveitől. Vagy talán még azt, hogy mindezt ne csak sokévente ismételjék meg, de aztán ki tudja, könnyen lehet, hogy ha állandóan idejárnának, akkor meg odaveszne az a bizonyos áll-leejtő varázs, hiszen erre is láttunk már példát mostanában. De a lényeg, hogy kíváncsian várjuk, vajon a Gojira a következő lemezzel merre halad tovább, mert azt ez a koncert is megmutatta, hogy derék franciáink csúcsformában vannak, sőt, az igazán nagy dolgok talán még csak most következnek.

Fotó: Kecskés Attila