Lángcsóvák a hideg profizmusban – Parkway Drive-koncertbeszámoló

18056796_1346718595407844_95736221121840249_n[1]

“Amikor bent játszunk, az minden idők legmelegebb koncertje, amikor meg itt kint, akkor megfagyunk” – jegyezte meg Winston McCall a Parkway Drive keddi Barba Negra Track-es koncertjén rögtön az első szám után. Ami már csak azért is érdekes, mert az estének éppen a szabadtéri jellege jelentette volna a legfőbb vonzerejét, hiszen végre nem kellett attól tartani, hogy az előző évek csordultig telt Barba Negra csarnokos bulijahoz hasonlóan megint több száz érdeklődő ne jusson be a bulira. Azzal azonban senki nem számolt, hogy április közepén egyszer csak újra beüt a januári hideg, ami alaposan rányomta a bélyegét a keddi koncertre is, különösen a nyitó Darkest Hour és a Stick to Your Guns szettjeire.

Darkest Hour

darkest hour john henryA washingtoni metalcore-alapvetés háromnegyed 7 után csapott bele az estébe a lehengerlő új lemez nyitódalával, a Knife in the Safe Roommal. A több mint két évtizede zakatoló banda most is a tőlük megszokott parádés lendülettel vette be a színpadot, Mike Schleibaum rögtön az első szólóját a kordonra felállva pengette az első sor arcába, ráadásul a hangzás tisztaságára sem lehetett egy rossz szavunk sem. Viszont hiába köztudottan Budapest a zenekar egyik kedvenc helye a világon, valahogy ez a buli mégsem működött úgy, ahogy kellett volna. Az lehet a helyzet, hogy a megboldogult kultiplexes/süssfelnapos bulik generációja végleg felnőtt, vagy legalábbis visszavonult a hátsó sorokba, a mostanság a Parkway-ért rajongó fiatalabb metalcore-arcoknak meg talán már túl dinoszaurusz a banda – ha pedig mindehhez hozzáadjuk a korai kezdést, a hűvös időt és a nézőtér lebetonozását (pitben elzúgás = életveszély, nem is értem, ezt miért kellett), ott tényleg több dolog szól a buli ellen, mint mellette. Még szerencse, hogy a terepszínű télikabátban és bőrkesztyűben süvöltő John Henry és zenészei így is keményen odatették magukat annak a maréknyi arcnak, aki jól láthatóan baromira élte őket, összességében viszont ez az alig félórás, bár annál velősebb program (a No God / Rapture in Exile kombót külön kösz!) igazából leginkább csak időhúzásnak volt jó a következő headliner buliig, ahol remélhetőleg már nem a The Sadist Nation lesz az egyetlen szám, amit ötnél több néző ordít végig teli torokból.

Stick to Your Guns

17992198_1346721632074207_7258340263520301247_n[1]Fél éven belül másodszor láttam a kaliforniai Stick to Your Guns brigádját, és fél éven belül másodszor érzem azt, hogy az élő produkciójuk húzásának méltatásán kívül nem sok hozzáértőt tudok róluk írni. Persze eleve két teljesen ellenkező irányból jöttünk erre a bulira: ők a narancsvidék hardcore-színteréről, én meg a göteborgi ikergitáros riffek felől, azt viszont utóbbiak nélkül is elhitették velem, hogy nem véletlenül tartanak ott, hogy egy Darkest Hour fölé kerüljenek a beosztásban. Gördülékeny, lényegre törő dalok, gyémántkemény breakdownok, energiabomba kiállás, és habár saját zenekaros egyenmörcsben színpadra állni továbbra is maximum az Iron Maidentől hiteles, Jesse Barnett frontember akkor is remek érzékkel lövi be, hogyan kell úgy szónokolni egy színpadon különböző eszmék mellett (állatvédelem, egyenlőség) és ellen (nacionalisták, kirekesztők, takarodjatok), hogy az egy pillanatra se hasson erőltetettnek vagy eltúlzottnak. Láthatóan a Stick buliját már az egybegyűltek is nagyobb számban érezték be, bár rájuk sem ment akkora durvulás, mint legutóbb a Dürerben, de a körülményekhez képest jól teljesített a banda. Ősszel jöhetnek megint.

Parkway Drive

18034218_1346718582074512_6882860250989187364_n[1]Idén 12 éve, hogy a világ megismerte a Parkway Drive nevét, akik azóta egy csapat Byron Bay-i szörfös srácból Ausztrália első számú metálzenekarává nőtték ki magukat. Winston McCall és csapata a Darkest Hour-höz hasonlóan hamar második otthonra talált Magyarországon: tizenegy év alatt most jártak tizenegyedszer az országban (érdekesség, hogy a legelső koncertjükön is éppen a Darkest mellett játszottak, persze akkor még fordított sorrendben). Az utóbbi 3 évben szinte hajszálpontosan 8 havonta járnak vissza hozzánk, egyre sikeresebb és hatásosabb bulikat adva – most, 2017 tavaszán pedig végül elértek arra a pontra, amikor is előálltak egy kiszámítható rutinshow-val. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ez volt az első olyan hazai Parkway-koncert, ami inkább a patikamérlegen kiszámolt profizmussal próbált lenyűgözni, mintsem a dalok puszta erejének hatásával.

Persze, a srácok már a tavaly februári konfettiesős Ire lemezbemutatón is erősen rágyúrtak a közönségetetésre, viszont azon az estén tényleg valami olyan vibrálás volt a levegőben, amit én személy szerint nagyon ritkán éreztem még koncerten – kedden este pedig nagyon hiányoltam. Ez a koncert gyakorlatilag annak a szabadtérre kihelyezett, hűvösebb, kevésbé megkapó atmoszférájú verziója volt, némi hozzáadott pirotechnikával meg egy 360 fokban oldalra forgatható dobcuccal – viszont kérdés, hogy ezekre szükség lett volna-e egyáltalán. Egészen eddig a Parkway Drive az a zenekar volt, amelyik úgy tudott elindulni a túlbuzgó aprításból egy letisztultabb, újabban egyre “stadionrockosabb” hozzáállás felé, hogy az teljesen természetesnek tűnt, azonban ezzel a bulival most először úgy éreztem, hogy kicsit túllőttek a célon.

18033125_1346719458741091_3721875953841803279_n[1]Nyilván az olyan dalok, mint a Wild Eyes, a Carrion vagy a Vice Grip (hogy csak az aktuális kezdő blokkból szemezgessünk), eleve magukban hordozzák az össznépi ünnep csíráját, ami kellő elánnal a színpadra ültetve még a tél végét idéző hidegben is azonnal kivirágzik, pláne ha időnként még némi jótékony lángszórózás is fűti. Ezzel most sem volt gond. De pontosan ez az, ami miatt teljesen felesleges volt olyan hatásvadász eszközökhöz nyúlni, mint Ben Gordon dobos szólózás közben a feje tetejére állítanása a fináléhoz közeledve: látványosnak látványos, de zeneileg inkább csak megtörte a koncertet, minthogy hozzátett volna. Az egész este a háttérben tornyosuló hatalmas, kör alakú dobketrecből eleve jó előre kiszámítható volt, hogy mi fog jönni (pláne ha az ember látott már egy régebbi Mötley Crüe– vagy Slipknot-koncertvideót), és igazából már fél perc után sokkal inkább hatott az egész felesleges időhúzásnak és parasztvakításnak, mint ténylegesen lenyűgöző mutatványnak. Oké, ha valakinek a metalcore-generációból is el kellett sütnie ezt a trükköt, akkor a Parkway-től az utóbbi évek zenei húzásai után tulajdonképp egyenes vonalon következik is egy ilyen lépés, de ha nem lépik meg, akkor sem hiányzott volna senkinek. Enélkül is tökéletesen működött volna a buli, enélkül is pont ugyanúgy ordítottuk volna a sorokat és pont ugyanúgy ettünk volna Winston tenyeréből, mint eddig mindig – viszont nem lenne az az érzésünk, hogy a srácok valami olyat akarnak bizonygatni, amit egyáltalán nem kellene. Nevezetesen azt, hogy ők csinálják a műfaj talán legmegkapóbb koncertjeit. Pont attól van így, hogy eddig nem kérkedtek vele, és nem játszottak rá. Inkább játszhattak volna ehelyett eggyel több számot.

Ami a dalválasztást illeti, a csapat nem sokat variált a tavalyi műsoron, megint a legbiztosabb húzódalokat vették elő az új lemezről, ahogy a korábbiakról is. Üresjárat nem sok fért a buliba, legfeljebb a zongorás-tapsoltatós-ásítozós Writing on the Wall (meg ugyebár a dobszóló a Swing közepén), de azért szemezgethetnének kicsit bátrabban is a régi lemezekről. És ezzel most nem is azon akarok háborogni, hogy a Killing With a Smile-ról épp egy árva tétel sem került elő, de tényleg kifejezetten üdítő tud lenni, ha időnként egy-egy váratlanabb darab is becsúszik a kötelező Karmák és Dark Days-ek közé. Ilyen szempontból kimondottan üdvös, hogy hosszú évek után végre újra előkerült az őssúlyos Boneyards, illetve nagyot ment a tavalyelőtt sokakat meglepett Rage Against the Machine-feldolgozás, a Bulls On Parade is, ami egyébiránt továbbra is legalább annyira zseniális húzás, mint amennyire indokolatlan. A finálé szerepe (a tíz órás időkorláton egy kicsit túlnyújtózva) ezúttal a Bottom Feedernek jutott, nem mondom, hogy elképzelni sem tudnék jobbat, de igen hatásos “mindent bele”-jellegű ugráltatós darab, annyi biztos.

Szóval az van, hogy a Parkway Drive talán most először nem tudta megfejelni az előző önálló hazai koncertjét, utóhatás szempontjából legalábbis semmiképp. De ettől függetlenül megint egy baromi erős bulit nyomtak, néhány apróbb túlzással, és továbbra is a legnagyobb örömmel vesszük, ha lassan szó szerint évente kétszer járnak hozzánk, mert ha valakik, hát ők megdolgoztak érte, ráadásul a mai napig az egyik legkedvesebb, leghálásabb bagázs az egész műfajban. Azt viszont azért reméljük, hogy ha az év vége felé megint jönnek, azt egy kevésbé hivalkodó produkcióval teszik, ahol nem a színpadtechnika, hanem Winston és a dalok beszélnek. Mondjuk a teljes Horizons album, hogy végre egyszer hadd örüljenek megint a zabolázatlan régi Parkway hívei is.

Még több fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens