Rose Funeral – Gates Of Punishment

Tracklist:

01. Legion of Ruination (2:18)
02. Grotesque Mutilation (3:56)
03. Beyond the Entombed (4:05)
04. False Divine (közr.  Steve Tucker) (4:40)
05. Arise Infernal Existence (4:33)
06. Malignant Amour (közr.  Kate Alexander) (4:56)
07. A Recreant Canticle (1:38)
08. The Desolate Form (4:34)
09. Entercism (4:36)
10. Amidst Gehenna (3:31)
11. Gates of Punishment (5:01)

Hossz: 43:48

Megjelenés: 2011. szeptember 27.

Kiadó: Metal Blade

Webcím: Ugrás a weboldalra

2011-ben valahogy az vált a leghevesebb kérdéssé a deathcore színterén belül, hogy milyen új irányokba lehet elindulni annak érdekében, hogy az elmúlt négy-öt év törekvései ne múljanak ki egyik pillanatról a másikra. Ezt a problémakört idei cikkeinkben is igyekeztük úgy megvitatni, hogy a lehető legtöbb opciót mutathassuk be: volt már szó a nu-metal lehetőségeiről (és a későbbiekben lesz is, igaz, más periférián), a hardcore felé mutatkozó kísérletekről is, ám a legsikeresebb valahogy mégis azon analógia maradt, aminek formájában a zenekarok azt csinálják továbbra is, amihez a legjobban értenek. Ezt láthattuk idén az All Shall Perish bravúrjában, valamint a kissé tovább hígult Attila lemezénél (bár ugyanígy ellenpéldával is tudtunk szolgálni), és szerencsére a teljesen újraszerveződött Rose Funeral sem kíván különösebben ellentmondani saját nihiljének.

Ezt pedig azért is ildomos örömmel fogadni, hiszen a 2009-es, nemzetközi áttörést hozó The Resting Sonatát követően a bandának épp annyi híres-hírhedt balhéja volt, mint tagcseréje, így az egyedüli stabil pontot jelentő gitáros Ryan Gardner a gitár leakasztását követően megragadta a mikrofont, és teljesen új tagokkal vette körül magát. Ilyen radikális átformálódás esetében pedig igen nagy valószínűsége lenne annak, hogy az újraszerveződött zenekar saját paneljeit kezdje majmolni, ám ilyenről szerencsére szó sincs. Sőt, a Rose Funeral ki is nőtte tulajdon kereteit, és megalkotta eddigi leginkább epikus és komolyan veendő anyagát.

Ugyanis a Gates Of Punishment az előző nagylemez svédelt hagyományait teljes egészében át tudta menteni egy minden korábbinál kidolgozottabb, változatosabb közegbe, ám ez a zenekar korábbi szerelmeseinek elképzelhető, hogy akadályt fog jelenteni, mivel a hangsúly ettől fogva nem a kíméletlenül nyers és brutális riff-breakdown-váltásokra helyeződik, hanem a gitárdallamok sokszínűségére, valamint arra a szimfonikus közegre, ami egyszerre zárja keretbe és hagyja terpeszkedni az új dalokat. Bizony, Ryanék ezzel a gesztussal érik el azt, hogy valóban komolyan tudjunk tekinteni a Rose Funeralra (belegondolva az eddigi sajtórecepciójukra, tipikusan azon zenekarok sorát erősítik tán a mai napig, akiket a kritikusok gyűlölnek, de a közönség imád), hiszen ezúttal már nem a brutalitásra, hanem a zeneiségre helyezték a hangsúlyt, köszönhetően annak, hogy az új gitáros, Kevin érzékelhetően képzettebb elődeinél. Az ódzkodóknak nem kell aggódniuk, mert a Fleshgod Apocalypse ilyen téren nem kerül le megérdemelt trónjáról, főképp hogy a Rose Funeral csínján bánik palettájának új eszközeivel. Az egyes betéteknek összekötő-színező funkciójuk van, amibe épp annyira fér bele, hogy lekeverjenek egy örvénylő dallamívet, minthogy rásegítsenek egy operaénekesnő, Kate Alexander betétjének összhatására más dalokban, esetleg intermezzóban. És épp ez a komolyan veendő összhatás magyarázza meg azt is, hogy a korábbi kiadványok kíméletlen, világtól és emberiségtől elzárkózó undorát miért azonosították könnyen a The Black Dahlia Murderrel, hiszen több ízben is olyan kidolgozott dallamívek köszönnek vissza a Gates of Punishment dalaiban, amelyeket már Trevorék nem is feltétlenül használnak dalépítéshez, de a Miasma és a Nocturnal idején azért jócskán elővettek. Mindezt a morózusan negatív, elriasztó hozzáállást egyfajta világsirató, keservesen együttérző aura váltotta fel, és ezt a szélsőséges átmenetet valójában a (jelen közegben szinte teljesen funkciótlannak ható) breakdownok sínylik meg, főképp annak tükrében, hogy a már megszokott kíméletlen, ipari döngölések jóformán teljesen eltűntek, a helyüket pedig céltalannak tetsző felezések és mély robbanások vették át, ami még ront is az összhatáson. Mindemellett Ryan orgánuma sem olyan telt és változatos, mint amilyennel Tim büszkélkedhetett, ám ezt kétségkívül ellenpontozzák a gitártémák, beleértve a göteborgi csontdallamokat, az örvénylően gonosz reszeléseket, vagy épp a szólókat, amelyek szintén új arcot kölcsönöznek a bandának. És ennél a pontnál nem is kell azon gondolkodni, hogy a Rose Funeral számára mi lehetne a legjobb ösvény, mert a zenekar ha el is rugaszkodott tulajdon szűk, ám annál hatásosabb korlátaitól, attól még ebben a kiterjesztett, zenecentrikusabb és így élményközpontúbb aurában is megtalálta saját hangját. Ezt pedig azzal magyarázhatjuk, hogy minden alkotóelemből annyi kerül elő, amennyiből még mindig elhisszük, hogy az ohiói formáció az egyik legjobbnak tekinthető azon deathcore bandák között is, amelyek már egy death metal banda komolyságát és érettségét öltötték magukra.

És ezt nem az egykori Morbid Angel-főnök Steve Tucker vendégszereplése mondatja velem, hanem annak a ténye, hogy a Rose Funeral végre nem elégszik meg azzal, hogy saját territóriumát uralja, és merem remélni, hogy a Gates Of Punishment meg is hozza mindazt az elmaradt elismerést ezeknek a vállalhatatlan trógereknek, amelyek velük is megerősítik tulajdon egójukon túl, hogy tényleg a színtér egyik legmegbízhatóbb csapatában garázdálkodhatnak. A pontszámom pedig ennek tükrében is azon vélemények közé tartozik, amelyek üdvözlik a beérést, és igyekszik azt helyén is kezelni.

7,5/10

httpvh://www.youtube.com/watch?v=K1jciHEI0c8