Rivals in the Fall – The Tale of J.B. Douglas EP

Ugyan a Rivals in the Fall nagyon ködösít a tagjait illetően, de annyi már kiderült, hogy az ex-Falcongate-es Sosa tagja a hatfős csapatnak. Hogy ennek a titkolózásnak mi a célja, az nagyjából egyértelmű: a tagok bizonyára meglévő bandákból vannak, így pedig azért mégiscsak van apropója az egész fantomprojekt dolognak, mégha az énekes személyét elég nehéz/felesleges is titokban tartani. Mindenesetre a srácoknak nagyon bejött ez a pop-punkban elég szokatlan titkolózás, és „a kevesebb több” elve, mivel három dallal és nulla koncertezéssel összetrombitáltak maguknak több, mint 3000 Facebookos követőt, így pedig egész szép kis tábor várja a holnap megjelenő EP-t.

A Tale of J.B. Douglas egy háromkiadványos sorozat első darabja, és ahogy azt a srácok már kifejtették, az egész egy koncepció köré épül, ami hadd ne mondjam, mennyire szokatlan pop-punkban: jó hallani, hogy mennyire túlmutat a banda jellege a hobbizenélés szintjén, és mennyire komolyan veszik azt, amit csinálnak. A hét dal alapján a fiúk valahol a pop-punk, a pop-rock és a powerpop szentháromságán belül helyezkednek el, szóval aki allergiás a könnyed, dallamközpontú hangvételre, és a slágerorientált dalírásra, az spóroljon meg magának egy letöltést – viszont mindenki más lessen fel holnap a srácok oldalára, mert az biztos, hogy ez lesz számukra a nyár legjobb hazai albuma. A kezdő I Am Robottal mutatkoztak be anno a fiúk, és első dalként ez rögtön magasra is helyezi a lécet az EP-n a fülbemászó soraival, viszont a Danger! Danger! Operator! így sem okoz csalódást – ám ezzel válik nagyjából véglegessé, hogy azért a késői Fall Out Boy, a Danger Radio és társaik hatása nagyobb volt, mint a New Found Glory iskoláé. Ennek ellenére nem válik az egész olyan temetnivaló katyvasszá, mint a Danger Radio, egyszerűen csak kevés benne a punk, és sok a pop, de a dicséretes dallamvilággal ez nem lesz zavaró. A negyedik, átkötő szereppel bíró tételt két, nálunk bemutatkozó dal fogja közre, a Doug the Headet már megismerhettétek két hónappal ezelőtt, a Clocks pedig most debütál.

A Clocks és a Never Back Down kettőse mutatja meg, hogy milyen is a „standard” RitF-dal: fogósak, néhol meglepőek (pl. a Never Back Down 1:50-től), de leginkább csak egyszerű, jókedvű nyári slágerek, amelyeket 2011-ben talán már nem kell majd olyan intenzitással importálnunk külföldről, de az igazi persze majd az lesz, ha koncertezésbe kezdenek. A záró Run, Captain, Run pedig kellően nagy slágerfaktorával keretbe foglalja el a kiadványt, bár nálam itt dőlt el, hogy az elektronika lesz az, amibe bele fog kötni, lehet ezt ennél sokkal kreatívabban és ügyesebben is használni (ld. Four Year Strong, The Wonder Years). Ennél több kivetnivalót viszont nem találnak az EP-n napszítta füleim, bár ebben lehet, hogy közrejátszik az, hogy örülök, hogy itthoni kiadvány, meg hogy 25 fok van, de igazából az egész titka bizonyára az, hogy nem hobbi-, hanem örömzene jellege van ennek a hat és fél nótának, ami itthon ritka. Persze örülnék, ha a Falcongate meg a Reflected mellett még Niksont is sokat hallgatnának, a Danger Radiot pedig szépen elfelejtenék mondjuk a Dangerous Summer hatására, de bemutatkozó kiadványként ez is több, mint biztató.

7.5/10