Remélem, egyszer még találkozunk! – Devil Sold His Soul: Loss

A halál, a vég, az elmúlás az élet természetes velejárói a létezés kezdete óta. De bármennyire is magától értetődik a ténye, még mindig megannyi homály fedi. Rettenetesen nehéz megérteni és feldolgozni, pláne ha egy szerettünkről vagy családtagunkról van szó. Ha eltávozik egy számunkra fontos személy, leírhatatlan érzések kezdenek keringeni bennünk, a víziónk az élet iránt elhomályosodik, és a lelkünk egyfajta fekete lyukká válik, ami elnyeli minden pozitív erzelmünket. Ugyanakkor egy efféle veszteség ösztökélheti is az egyént, hogy jobb emberként hagyja majd itt egyszer a földi létet és megannyi módon fejezhesse ki tiszteletét az elhunyt iránt. Lényegében vagy hagyjuk, hogy kicsússzon a lábunk alól a talaj, vagy a gyászból és a fájdalomból erőt merítve létrehozunk valami epikusat. Ezen a londoni Devil Sold His Soul is keresztülment – minden értelemben -, viszont minden szempontból pozitívan jött ki a zenekar a halálközeli élményből: olyannyira, hogy a kilenc év után megjelent negyedik nagylemezük, a Loss nagy valószínűséggel az eddigi legjobb kiadvány, amit letettek az asztalra.

Persze, tudom, ki vagyok én, hogy eldöntsem melyik egy zenekar legjobb lemeze, pláne egy Devil Sold His Soul esetében, akik azért mindig is tartották a felső szintet a munkájuk minőségében. Számomra egy kiváló album valahogy úgy körvonalazható, hogy mind a zenéhez, mind a szöveghez tudjak kötődni, akár érzelmi, akár ideológiai szempontból, ezek lehetőleg egységes szintet képviseljenek a lemezen, illetve ebből kifolyólag ne érezzem vontatottnak az anyagot, vagy legalábbis ne unjak rá idő előtt. Ezeknek a Loss minden szempontból eleget tesz. Hiába az egyórás játékidő a tíz dalhoz, maga a témaválasztás és a nem hivatalos koncepció olyannyira emberi és befogadható, hogy azt bárki magáénak tudja érezni. Nincsenek istenek, ilyen-olyan űrlények, az emberiséget leigázó nyolcpéniszű szörnyek, csak az elmúlás okozta gyász elfogadása és feldolgozása. Minden egyes hang és érzelem pontosan ott van, ahol lennie kell. Ezt pedig olyan magas kvalitással prezentálja a londoni hatos, hogy már ha csak a számcímekre ránézek, libabőrös leszek. De mielőtt részletesebben kitérnék erre, csapjuk fel gyorsan a banda törikönyvét, mert itt elég sok minden történt a legutolsó, 2012-es Empire of Light nagylemez óta.

2013 elején, a már említett harmadik album után Ed Gibbs, a csapat frontembere úgy döntött, hogy más dolgokkal szeretne foglalatoskodni, így kiszáll a csapatból. Ez engem személy szerint eléggé szíven ütött, mindig is nagy szerepe volt Ed hangjának abban, ahogy a zenekarra tekintettem. Szerencsére hamar találtak a helyére új versenyzőt, történetesen Paul Greent, a The Arusha Accord énekesét. Paul is simán hozta a scream/tiszta ének kombót a vokáltechnikák terén, még ha alapvetően más hangszínnel is rendelkezik, mint Ed. Vele a következő évben ki is adta a csapat a Belong ╪ Betray kislemezt, ami nem volt kifejezetten rossz, de nem is mozgatta úgy meg a rajongókat, ezután pedig néma csönd és hullaszag honolt a srácok háza táján. Olyannyira, hogy 2016-ban majdnem bedobták a törülközőt, arra hivatkozva, hogy kialvóban van a láng, viszont már a közelben volt a tizedik évfordulója a debütáló A Fragile Hope albumnak, amit mindenképp méltó módon akartak megturnéztatni, és amihez fel is kérték Edet, hogy csatlakozna-e hozzájuk egyfajta supportként, ő pedig erre rá is bólintott. A sikeres körút után a srácok újult erővel láttak neki a következő anyagnak az időközben ott ragadt Gibbsszel (igen, ezt direkt írtam így). Felmerülhetett ezután a kérdés, hogy milyen lesz a két dudás egy csárdában, ha studióalbummá fokozódik a szituáció?

Egy szóval: Kifogástalan. Több szóval: Paul és Ed közt olyan már-már tapintható összhang és egyfajta szimbiózis jött létre, ami így az első “közös” albumot egy teljesen új megvilágításba helyezi. A két mikrofonzsonglőr úgy adogatja egymásnak a verzéket és refréneket, mintha nem lenne holnap, tökéletesen kiegészítve a másikat. Itt mondjuk a lemez egyetlen véletlen (vagy tudatos) gyengepontja is megmutatkozik: Ed hangja mintha kissé alul lenne keverve Pauléhoz képest, bár ahogy említettem, lehet ez egyfajta jelzésértékű gesztus, hogy a tékozló fiú teret adhasson az “újoncnak”, ezáltal egyfajta “második” pozícióba kerülvén. Paul pedig teljes joggal megérdemli a rivaldafényt: elképesztő, milyen mértékben fejlődött a hangja a 2014-es EP óta, a marcona üvöltések mellett már egyáltalán nem fél kiengedni orgánumát, ami sok dalt a lemezen alapjaiban határoz meg. Természetesen nem csak az énekes(ek) viszik el a hátukon a lemezt: a csapat hangszeres szekciója olyan atmoszférát teremt a két vokálos alá… és köré, fölé, mellé, ami egyszerre a mindent elpusztító vihar az ember pszichéjében és a behúzott függönyök között átszűrődő napsugarak langyos sziluettje egy új nap hajnalán. Külön kiemelést érdemel Alex Wood dobos teljesítménye, aki az édesanyját vesztette el az album munkálatai közben, akinek tiszteletére az album zárótétele, a címadó Loss is íródott. Alex olyanokat üt a lemezen, hogy azt meg kéne festeni. Ezt elég nagy valószínűséggel a trauma okozta fájdalom kieresztése fűti, így nem véletlen az olykor feltűnő már-már atmo-blackbe (!) hajló darálás. De az alapvetően ambientes poszt-hardcore/poszt-metal egyvelegben még a sötét elektrós drone-szakaszok is megtalálják a helyüket (The Narcissist), amilyeneket például a Rolo Tomassi használ előszeretettel, vagy épp az Architects a legutóbbi lemezén. A már említett záró Loss pedig minden, amit a csapat valaha elért, egyetlen katartikus balladába sűrítve, ami arra ösztönzi a hallgatót, hogy újra és újra jegyet váltson erre a szívszaggató érzelmi hullámvasútra.

A Loss lehet nem mindenkinek a tökéletes DSHS-lemez. Nem is biztos, hogy ekkorát ütne, ha például a Blessed & Cursed idején jött volna ki. Az idő és a társadalom jelenlegi állása viszont pont megfelelő volt ahhoz, hogy a srácok a világra szabadítsák ezt a művet. Amikor az emberi életek, a szabadság érzete és akár a mentális egészség elvesztése egyformán veszélyeztet minket, akkor a Loss, mint egyfajta jelzőtűz (igen, tudatos utalás a Signal Fire-re) próbál minket a bennünk rejtőző lelki béke irányába terelni. Ha a Devil Sold His Soul ezután úgy döntene, hogy tényleg befejezik a pályafutásukat (de amúgy ne, tényleg, légyszi!), akkor a Loss egy olyan hattyúdal lenne, amire tényleg azt lehet mondani, hogy a csúcson hagyták abba. Ugyanakkor az album a csapatot így is az underground történelemkönyvekbe juttatja – és ehhez még a lelküket sem kellett eladniuk. 10/10