Pitchshifter – www.pitchshifter.com

Rengeteg zenekar próbálta már a metálnak egy más aspektusából szemlélni a zeneélvezet és hangzásteremtés produktumát. Ez még mindig egy viszonylag kiaknázatlan terület, hiszen a végeredmény mindenképpen az érdekes vagy érdekfeszítő jelzővel él.
A borító már messziről sugallja, hogy valami féle reprodukció, hiszen a tökéletes családi idill; LSD áztatta Ken szerű apuka és koronggal olvadni vágyó Barbie féle anyuka, s a megfolyt csöppségeket látván nyilvánvaló, hogy ez nem CSAK metál zene, van benne valami plusz, mely vagy előnyére válik, vagy bukását okozza. Már most hangsúlyozom, egy jó lemez, olyanoknak melyeket érdekelnek a kisérletező hangvételű anyagok, van egyfajta hozzáállásuk s nem csökönyösen zártak, tehát nyitottság, nyitottság, egy aprócska utca anfetamin, esetleg egy-két teknősös bogyó… nem ismeretlen kellékei a d&b és break beat buliknak.

A banda nevének jelentése egy stúdió eljárás, mellyel lejjebb viszik a vokál 1 vagy 2 oktávval, ez jellemző is volt némileg rájuk, hiszen az első lemezük még hajdanán 1991-ben (Industrial, a Peaceville gondozásában, 92-től pedig a következő 4 lemezüket a Earache — ez egyfaja minőség jegy) egy Ministry féle lázongás és a Godflesh adta lassú ismétlődő mélyre hatoló vonaglása. Azóta pár év eltelt, s mint minden zenekar elkezd valamilyen irányban változni, mikor a banda fura (hivatalos weboldalukkal megegyező című) lemezzel jönnek ki, már érezhető a lassú popularizáló változás, 1998-at írunk és a Geffen gondozásában jelenik meg, a nagykiadó amibe bizalmat és pénzt fektet, attól sikert vár. Tapasztalt sztárcsinálók egyből visszavettek (pedig már Infotainment is egy szalonképesebb ipari anyag volt) a zúzda gitárokból; s vadiúj felszereléssel halmozták el a zenekart, ennek eredménye a korábbiaknál slágeresebb, ugyanakkor kifinomultabb, tomboláshoz és tánchoz egyszerre alkalmas lemezük, melyel sok rajongónak vesztettek, de valószínűleg még többet nyertek (így szokott ez lenni) és kaput nyitottak a d&b & metál felé… eljátszván a révész feladatát két ellentétes szubkultúra sikamlós partvonalai között.

Na de akkor kerüljünk közelebb ehhez a stílus határokat brutális pajszerrel feszegető angol bandához; egyáltalán milyen stílus is ez? A válasz nem is oly egyszerű… egyfajta posztmodern electro-punk, melyben helyet kap a kísérletezés, olyan megoldások gyanánt, mint; breakbeatek és hangminták keveréke a kemény, durva gitárokkal, retardált zajossággal (mely a nem kissé kompromittáló borítójú Deviant-on már sokkal kiforrottabb/ letisztultabb, emészthetőbb, populárisabb na). s evdiensen következik ebből, hogy miért is ez a címe? A válasz egyszerű/kézenfekvő; nagyon jó hivatalos Weboldal reklám :}

Az elsődleges elvárás (hogy úgy mondjam horizont és jellemző egyben) a táncolhatóság, a ritmusokat úgy repítik és törik, mint egy éhes kölyök a karéj kenyeret, s úgy feszülnek rá az electro alapok és gitárnyüvések-zakatolások, mint ugyanennek a korgó gyomrú csöppségnek kenyerére a lekvár vagy a vaj. Ez egy tökéletesen táncolható, ezredvégi futurisztikus apokalipszis, mely mind a mondani való terén, mint kivitelezésben egy társadalombíráló koncepciót követ. J.S. Clayden már a 96-ban napvilágot látott Infotainment-en is előszeretettel nyúl vissza a zene által támadható témájához (mely rengeteg erőt és haragot tud adni), s állandó-örök téma, míg világ a világ; a politikához. Ha azt állítjuk, hogy azon a lemezen durván bírálja a vezetést, s jó angol módjára gondolkodik, akkor ezen a lemezen csak fokozó jelzőkkel tudom körbeírni a végeredményt. És hogy mindez mennyre fekszik egy pattogó electro betegséghez? Nagyon is relevánsan, szinte rásimul/feszül, éppen úgy támadja az elgépiesedett társadalmat, ahogy azt okosan kell… elgépiesedett zenével, haha. Bár az egész lemez a táncolhatóságra megy rá, s egyáltalában nem mély, inkább vidámka, mégis durva öklöt nyom a gyepes agyú politikusok arcába és kíméletlen bírálatot a kiégett érzelmeikkel szociopatává váló emberiségnek, tehát szövegileg és design terén hibátlan.

A zene is perfect, nem nagyon tudok olyan produkciókat mondani, melyek ilyen tökéletes szimbiózisba tudja hozni a gitárt és a táncolhatóságot úgy, hogy annak mégis marad némi súlya. A tempók pergősek, törtek, vágtázok, punkosak és magukba omlóak, tele apró zajokkal/samplerekkel, melyek a spray fújásának hangjától a fényképezőgép kattogásáig terjed, tehát mindent felhoznak, amit az ipari paletta a stílusnak adhat. Van itt ordítás, szétzilált-digitalizált vokál, üvöltés és beszéd, dallamos ének és gépiesen ismétlődő crossover szerű kórusok.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a zenék többsége egyfajta reprodukció, mely magában foglalja és megelőlegezi a megértést, tehát az adott zenekarra hatással voltak azok a bandák és lemezek, amiket gyermekkorukban hallgattak, s amiket kedvenceiknek tekintenek, ez a produkciók (produktumok) azok melyekből aztán merítenek és a saját szájízük alapján, írják újra. Mi most ennek egy tökéletes alternatíváját ismerhetjük meg, a maga 13 számával (a 14. pár wav sampler, mellyel összepakolhatóak bizonyos alapok, erre játszik rá a kislemez – 1,44 colos flopy – alakú CD is).

Microwaved alattomos d&b-vel indít, mely kaotikusan robban be, s szépen építkezik, ugyanilyen koncepcióval vezetget a 2nd Hand is, mely egy tipikusan olyan nóta, mely mindenfajta állítgatásoktól mentesen is tökéletesen profitálna és illeszkedne valami durva autós játékba PC-re vagy PlayStation-re.
A Gemius, mint őrült harangok dobokba ágyazva repítenek a gépek és vágások hátán, lüktet és hempereg, mintha egy élő szövet borítaná, a refrén szétdigitalizált és súlyos, a szövegek oltogatnak, a zene halad, s ugyanazzal zár, amivel indult.

A Civilised fura nagybőgő húrjaival varázsolja el a hallgatót, melyeknek hangulata a második Cypress Hill lemezre (Black Sunday) emlékeztet, aztán beindul, a fúrógépek légörvénye a fülünk mellett húznak el, breakbeat elemek és szerves érzés a mintákból és az élő dobokból.
J.S.Clayden és John A. Carter megmutatják milyen fából is faragták őket, mennyire mesteri programozók? Na nem egy FLA, de rendesen játszanak a hangokkal és az érzésekkel, tökéleteset alkotnak, a maguk mesterkélt világában, mely kivetítve nagyon is a miénk. A metalizált gitárok torzan vigyorognak arcunkba, köszörülnek és pattognak, mint reggel a garatunkon akadt dohányzás maradványa… ebben egy új tag segíti őket, Jim Davies, aki szintén növeli az élő érzést.
A Subject To Status a lemez egyik legjobb száma, hihetetlenül megtervezett, és úgy építkezik, hogy abból a hatalmas zajos káosz ellenére sem lesz Bábel tornya, elfojtott morajló basszus, melyre igazán kicsavart akusztikus elemek mennek rá, alatta a festékszóró kannák capjei nyomják a falakat tele és sípol be egy-egy gitár, mint mikor eszméletünket vesztve szakad az adás, recseg a kép. Aztán megkezdődik a méltó vonaglás, melyben a gyűlölet hömpölyög mély megvetéssel szántva: „Légy biztos, el fognak kapni, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, "Igen kérem" látni akarom térdelni az Achilles fajt.” Melyet aztán csak tovább erősít az ismétlődő mizantróp refrén: „Igen uram, megmentenek minket, legközelebb, megszerzem a magamét!” A nagyon eltalált refrének között nagyon durván retardált és zajjal-kosszal baszott d&b csigázza a dallamokat.
W.Y.S.I.W.Y.G. egy kemény és durva lázadás, hangos és dühös d&b zúzás, de ennek ellenére nyomába se ér a lemez hihetetlen finomságának: Please Sir. Maga a tökéletesség, ebben a stílusban ilyen jól összerakott számot még nem hallottam, a gépies élő basszus indít, és az egész egy pattogós punk szám, melyben remek dallamok párosulnak az electro adta kemény törésekkel. Nem csak a legjobb száma az 50 perces anyagnak, hanem ez a legdurvább, mélyebb és elgondolkodtattóbb szövegű nóta is egyben, figyeljétek csak a refrént: „Kérlek Uram, Kérlek Uram, "ha Isten az maga a szeretet" akkor én vagyok a zavarodott?” A hit és a gyarapodás szeszélyessége itt ugyanúgy dől meg, mint az a tévhit, hogy az electronikus zene csak diszkókba és partykra való…
A Disposable akusztikus retardálása bár ötletes, de a Senser a második lemezén (Asylum) ekkorra már ellőtte, igaz csak másfél hónap differencia van a kettő között, de egy helyről jöttek… ettől függetlenül ez is egy remek szám, de nagyon érezni, hogy az élőhangszerek csak kiegészítések. A leállásoknál és kezdeti felvezetéseknél nagyon Marilyn Manson szerű a vokál, mely érdekesnek hat, főleg, mert a refrén nehézkesen indul be, de, aztán ha már ott vagyunk… teljes d&b/noise zajjal tördelve (ahogy a Senser-nél is) küld el minket a jó büdös picsába.
Mint amikor az oroszlán ásít… A Better Lie, és már indul is a rock n’ roll… mocskos d&b egy adag koszos élő basszussal, refrén zajos és punkos, a zene gyors, de vannak benne faszán eltalált leállások, melyek Apollo 440 juttatják eszembe, de már pereg is minden tovább, mi meg szétkenődve álluk a parketten, lábaink remegnek, de nincs megállás! Amivel végzett az előző táncgyalázás, azzal folytatja az Innit, mely a 10. a sorban, s, úgy ahogy van, ez egy Apollo 440 – Ain't talkin' 'bout dub című 96-os nótájának nyúlása (hallgassátok meg 1:48-tól), gondolom sokaknak ismerős lesz, hehe.
I Don't Like It kezdése picit megint egy rap bandára emlékeztet, House Of Pain – Same As It Ever Was-en akadnak ilyesmik (megjegyzem, ez a legigényesebb rap zene lemez, amit életemben hallottam, s amit elfogadok zenének is). A nagybőgő adta koszos kocsmai, áporodott dohányfüst marta hangulatot gyors és erőszakos kitörésekben szabdalják tele a srácok, fasza nóta, de már érezni, hogy a korong már oda, adta amit igazán oda akart…
Ez a helyzet a fura című ZX81-al is, mely teljeségében egy ipari alapokra rakott d&b és breakbeat zene, nem szükségtelen töltelék, de ahogy az előző se adott sokat, így ez se…

Kicsit rossz, hogy a végére így leül a lemez, mint a Wartburg a tűzéptől az építkező haza felé a cementes zsákok alatt… ám a rossz szájízt könnyen felejtem, ha újra hallgatom az egészet.
A producerek nem titkolt szándéka volt , egy újabb The Prodigy megszülése, ez szerecsére nem jött össze, másabb, nem mérföldkövekkel, de másabb, azonban egy Progigy fant könnyen ámulatba ejthet ettől függetlenül.

Hogy kinknek ajánlatos ez az egész? Bárkinek! Komolyan, bárkinek!
Bárkinek, aki nyitott és kíváncsi, szereti tapasztalni a hibridségek műanyag ízét, mellyel alkalom adtán nagyon is jóllakhat, s ajánlatos azoknak, akiknek a következő banda nevek mondanak valamit: Clawfinger, Apollo 440, NIN (bár ez annyira nem jellemző), Senser, FLA (gyengébbek kedviért-> Front Line Assembly; mert ők alapok), Progigy (a már fentebb említettek végett) és Linkin Park (bizony, bizony, a dob alapok sok helyen adják azt az érzést, mellyel az LP is gyakran fényesíti jó-vagy rossz lemezeit). Ha kedved szottyan rá; 224 kbps.

10/9 (a vége afteres :})