Mixtape #18

Ahogy beköszöntött a november, és az órát is visszaállítottuk, úgy szerkesztőségünk is belefeledkezett a hideg eljövetelébe, és ennek szellemében az első télváró mixtape-ünk is többnyire a fekete és a fehér vonzásában íródott, még ha ez nem is igazán volt tudatos. Ennek tükrében azonban mégis tudunk mutatni néhány lemezt, amivel érdemes átvészelni a fagyos napokat. Megmutatjuk, hogyan érdemes és hogyan nem érdemes black metalt játszani, teszünk egy kitérőt egy rég várt hardcore-szuperprojekt első nagy dobbantása felé, és emellett épp úgy találtunk minőségi produkciókat a screamo közelében (legyen szó akár rézfúvós eltávolodásról, akár post-hardcore-os virgákról), ahogy abban is biztosak lettünk, hogy egy tündéri mosollyal még nem lehet hallgathatóvá tenni egy egész albumot.

RADARE

Hyrule
(2011, Shark Men Records)
7,5/10

A tavaly megjelent Infinite Regress tükrében azt gondolhattuk, hogy a Radare az istennek sem fogja lemosni magáról sem a Neurosisszal, sem a Bohren und der Club of Gore-ral való összehasonlításokat, hiszen a bemutatkozó nagylemez – függetlenül annak screamo-kitekintéseitől – többnyire az előbbi két zenekar munkásságát formálta saját képére. Ennek köszönhetően Scott Kellyék repertoárjából a mérhetetlen világfájdalom és a hangulati örvények, míg honfitársaiktól a csend hatalma és a sötét, noir-hangvételű jazz vészjósló ereje került igazán kiemelésre, amely nem ebben a formában csupán egy teljesen átélhető és beszippantó légkört hoz létre, hanem tökéletes aláfestése is lehet minden egyes (többnyire egyedül töltött) éjszakának. Az idén megjelent Hyrule (vagy ahogy ahogy azonosíthatnánk: The Eye of Every Sunset Mission) azonban még messzebb merészkedik, és belső arányait teljesen elnémította a borús köd jegyében: a felvétel két dala közel félórás terjedelemben instrumentális és tiszta hangzású, a rézfúvós közjáték minden korábbinál nagyobb fókusznak örvend, míg az egyes akkordok és dobtémák is olyan benyomást keltenek, mintha ekire raknánk a ’Bohrent – persze csak képletesen, érzékeltetve azt, hogy a Radare hangulatában több szerephez jut a dinamizmus. Véleményem szerint az összhatásnak kifejezetten jót tett az ének elhagyása, főképp hogy az ’Infinite-en a szívfacsarás fokozásán túl semmilyen szerepe sem volt, és valahogy az új témák is szellősebbek, terpeszkedőbbek. Épp ezért nehezebb észrevenni, hogy sokkalta addiktívabb a Hyrule elődjénél, mert bár ártalmatlannak tűnik, mégis ebben a légiességben van minden sötétsége és fájdalma. (Bali Dávid)

LIGHTS

Siberia
(2011, Lights Music)
2/10

2006-ban tűnt fel a kanadai tehetségkutatóban egy Valerie Anne Poxleitner nevezetű hölgy, aki Perfect című számával elég nagy ismertségre tett szert, hogy úgy érezze, neki bizony zenei karriert szántak az égiek, így Lights néven “bandát” alapított. Az eklektikus zenei ízléssel megáldott lányka a saját dalok írása mellett nagy figyelmet fordított arra, hogy vendégszerepléseivel a mélyérzelmű emo/scene fiúk, és a kőszívű metálarcok szívét is megnyerje, így olyan bandákban hallhatta az elmúlt években a nagyérdemű, mint a brit Bring Me The Horizon, a szintén kanadai Silverstein, vagy a saját zenei stílusához közelebb álló Owl City. A számtalan single, és EP után 2009-ben napvilágott látott a The Listening című nagylemez, majd egy akusztikus EP, amin megmutatta, hogy a hangszerekhez is ért, és ha nem is voltak a világ legjobb alkotásai, a háttérben kiváló szolgálatot tettek unalmasabb napokon. Sikert sikerre halmozott, youtube videói milliós látogatottságot generálnak máig is, így a világ súlyával a vállán úgy döntött itt az ideje az újabb produkciónak, Siberia néven. A lemez az előző album vonalán haladva az elektronikus-/szinti-pop műfaját célozta meg, a lehető legidegesítőbb fajtából. Olyan ez, mint amikor egy ötéves gyerek rácsap a szintetizátorra különböző effektek után kutatva, majd az egyesével összenyomkodott hangokra ugyanazt a dallamot elkezdi énekelni, és úgy érzi ő a világ legnagyobb művésze. Ez a dolog viszont még amellett a tény mellett is eltörpül, hogy a dalok borzalmas egyhangúsága miatt az az érzés kerülgeti az embert, hogy ez egy 1 órás dal, 14 részre bontva. 57 percen keresztül ugyanaz a tempó, ugyanaz a halálosan unalmas dallamvilág, amin Lights kellemes hangszíne sem javít, főleg nem a háttérben ‘állandóan’ zizegő szintetizátor. Az énektémák egyértelmű visszalépést mutatnak a The Listening-hez képest, pedig azok sem voltak a világ csúcsai. Bár nem fair felhozni példának Selena Gomez-t a mögötte álló dalírógárda miatt, de ha egy hasonlóan sokszínűen hangszerelt lemezt rakott volna össze, akár ugyanezekkel a dallamokkal, egy sokkal de sokkal értékelhetőbb albumról beszélnénk most, de akár elég Lights “fiútestvérét”, az Owl City-t említeni, akinek a borzalmasan gyenge teljesítménye is minőséginek tűnik a Siberia mellett. Hogy mit tanácsolnék mégis Lights-nak? Ha úgy érzi, hogy még egy ilyen agymenés kívánkozik ki belőle, tegyen jót a férfi rajongóinak, és a hangja helyett inkább a testével keressen pénzt, mert ez értékelhetetlen. (Jene Balázs)

BETWEEN EARTH & SKY

Of Roots And Wings
(2011, Refuse Records)
8/10

Rég várt igazságtételnek lehetünk fültanúi a Between Earth & Sky hatszámos kiadványán, hiszen a kortárs hardcore színtér egyik leginnovatívabb csoportosulásáról van szó, amely úgy viszi tovább a Trial hagyományát Greg, EJ Bastien és Alexei révén, hogy mellette gitárosként a Strain és a By A Thread soraiban is érdekelt Sean Lande van jelen, míg a basszusgitárt a Burdenből ismerős Happy Kreter vette a nyakába. És függetlenül attól, hogy ez az impozáns névsor már így is garanciát jelentett arra, hogy az év hardcore-kiadványát hallgathatjuk, a végeredmény mégis túl tudta teljesíteni ezt, hiszen a Trial végjátékának legmarkánsabb stílusjegyei (tehát Greg előadásmódjának sokszínű súlyozása, valamint a grandiózus összhatás) kerültek átörökítésre egy alapvetően dallamos hardcore-közegben. A szimfonikus eszközöket mélabús és fel-felerősödő gitárdallamok helyettesítik, amik koherens kisugárzást kölcsönöznek az alig húszperces dalcsokornak (ennek csúcspontja a The Birth and Death of Meaning hátborzongató kibontakozása), amit túlnyomórészt így is feszült akkordok uralnak Greg mindenre kiterjedő, mellesleg irodalmi hatásokban bővelkedő szövegei mellett. A nyitó Of Roots and Wings nem csupán a szintetizátor miatt jelenthet újdonságot arcátlanul fogós dallamai és sodrása mellett, hanem lezárása miatt is, míg a Damnatio Memoriae újfent azt bizonyítja, hogy a hallgatóság érzelmeire még mindig lehet a manapság divatos hiszti kihagyása nélkül hatni. A The Spirit Burial Ground nem csupán címében kapcsolódik a Bridge To Solace-hoz, hanem tartalmát tekintve is, hiszen Zoli és Greg egyszerre írták a szövegeket, míg az itteni zenei megoldás dallamíve is egyértelműen az előző évtized(ek) dallamos hardcore-világát eleveníti fel. Az utolsó két dal érdekessége pedig az, hogy az első kettőre reflektál témák tekintetében: míg az irdatlan groove-val megáldott Praying For Kisses And Poisoned Lips az első dal főriffjét gondolja újra, addig a záró The Wounds Never Have To Win a ’Memoriae dallamívének akkordjaiból épít fel egy merőben új dalt. Hasonlót már a The Carrier méltán népszerű No Love Can Save Me kislemezén is hallhattunk, ám itt mégis teátrálisabb az összhatás: ahogy azt már minőség és hozzáállás terén is megszokattuk az ilyen nagyformátumú előadóknál. (Bali Dávid)

I HAD PLANS

The Perception of Beauty Is A Moral Test
(2011, Unterm Durchschnitt)
8/10

Még 2008-ban bukkant fel az I Had Plans neve az európai színtéren, mikor is a portugál kvintett kiadott egy ötszámos demót, ami ígéretesen idézte meg a Hot Cross vagy épp a Fall of Troy szebb pillanatait, valamint a dalok által kiváltott reményeket növelte az a két sajnálatos esemény is, hogy Wernerék feloszlottak, Erakék pedig meglehetősen nagy csalódást okoztak EP-jük újraértelmezésével. Ha a demót követő pár hónapban lépni tudtak volna, akkor ma talán nem csak néhány száz ember ismerné a nevüket, de az eltelt három év alatt szépen elfelejtődött a nevük passzivitásuk miatt (ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy Óscar és Ricardo az Adornoban is játszanak), így a The Perception of Beauty Is A Moral Test megjelenése a legtöbb felületen a radarhullámok alatt maradt. Pedig kifejezetten érdemes figyelmet szánni a nyolcdalos (kettőt a demoról emeltek át), ám mégis harmincnyolc perces korongra, hiszen a Kidcrash és az At the Drive-In egy különleges randevújává fejlődött a három éve még jóval nyersebb és gyorsabb zenekar, akiket immár úgy kell elképzelni (a fenti két zenekarból kiindulva), mint egy kicsit zajosabb és progresszívebb At the Drive-Int, vagy egy slágeresebb Kidcrash-t. Átütően fogós témákra persze nem kell számítani, hiszen az átlagban öt perc hosszú dalokra inkább a kalandozások, illetve a remek gitár-, és énektémák jellemzőek, nem pedig a dúdolható megoldások, ettől függetlenül azonban a Perception’ egy emlékezetes lemez marad, ami nem csak az Adorno rajongóinak ajánlott, hanem gyakorlatilag a Bear Vs. Shark – Hot Cross tengelyen mindenkinek. (Jávorkúti Ádám)

DJEVEL

Dødssanger
(2011, Aftermath Recordings)
7/10

Biztos éreztetek már olyat, amikor az IMDb-n kerestek egy megnézésre javallott filmet, hogy jó-jó, a legjobbakat már biztos láttuk – hiszen a nagy számok törvénye a képünkbe tolja a többség által leginkább felbecsült alkotásokat –, de azért idővel mégis felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet azokkal az alkotásokkal, amelyek pusztán jók? Se többek, se kevesebbek. A webkettő kényszeres értékelői beágyazottságában az ilyen alkotások – és már legyen szó a zenéről is – hajlamosak az elfelejtődésre, holott elképzelhető, hogy bizonyos tekintetben még nagyobb élményt is tudnak garantálni, mint a rivaldafényben tetszelgő társai. És nincs ez másképp a Djevellel sem, ami lényegében egy friss projekt T. Cielaks (ex-Ljå) műhelyéből, aki maga köré gyűjtötte a Kvelertak énekesét és a Koldbrann basszusgitárosát is. Ebből és a borítóból azért könnyen ki lehet találni, hogy olyan klasszikus beidegződésű black metallal van dolgunk, amelyből a mai, giccsel és shoegaze-zel felpuffasztott színtérben nem sok akad, és épp ezért lehet igazán megbecsülni a halál dalait, hiszen úgy tud hiánypótlóként működni 2011-ben (és úgy általában az elmúlt 5–8 évben), hogy nem váltja meg a világot: pusztán jó. A zord hangzás mellett természetesen az atmoszféra megteremtése áll a középpontban, amit a Windir, a korai Ragnarok, az Enslaved és a Burzum szerelmesei nyilván értékelni is fognak, hiszen igen színes dalcsokorral rukkolt elő a Djevel, ami épp annyi (svédesen) epikus és terpeszkedő pillanattal örvendezteti meg egy kissé letűnt műfaj kitartó szerelmeseit, amennyire nyers erejével talán fejbe is bólinthatja a hipster black metal közönségét azzal kapcsolatban, hogy egykor így is lehetett űzni az ipart, és talán azt sem kéne elfelejteni ilyen könnyedén. (Bali Dávid)

NEIGE MORTE

Neige Morte
(2011, Aurora Borealis)
6,5/10

Azonban ha valaki igazi nihilre vágyna, az a Neige Morte januári bemutatkozó nagylemezében lelhet vigaszra, hiszen a francia zenekarnak egyetlen célkitűzése van: a lehető leginkább elidegenítő és távolságtartó légkör megteremtése. Ezért persze mindent meg is tesznek az alig több mint félórás játékidő alatt, így talán nem is feltétlenül természetellenes az érzés, ha több órának éljük meg az egyes kaparásokat, morajlásokat és dallamokat. Bizony, avantgarde-nak csúfolt black metalról van szó, amire elméleti alapunk van is a megnevezés kapcsán, hiszen az egyes dalszerkezetek létidegen hangulatteremtése valóban hátat fordít a már jól bevált konvencióknak, ám vétek lenne megfeledkezni arról, hogy egy lemez attól még nem lesz avantgarde, hogy szarul szól és idegesítő témák vannak rajta. Nyilván nem ennyire végletes a Neige Morte bemutatkozása, hiszen rég teremtett meg egy black metal zenekar már a bemutatkozó kiadványán ilyen masszív utálatot kiváltó miliőt, tehát ilyen tekintetben mindenképp célba talál a lemez – inkább csak annyi vele a baj, hogy az ember valahogy nem igazán érez késztetést az újbóli elővételre, legfeljebb ha tényleg csak feketében tudja szemlélni a világot. Ugyanis a Neige Morte képtelen beszippantani: inkább csak rád akarja erőszakolni mindazt a belső ürességet, amiről az akár tízperces terjedelemig felpörgő dalok tesznek tanúbizonyságot. Ugyan csúcspontok azért akadnak a kiadványon (mint a többször is megtört ’Fausses Victimes, vagy a Need Some Air), még így is biztosak lehetünk abban, hogy ez a felvétel csak és kizárólag a beavatottak keménymagjának fog „örömet” okozni – a többiek pedig ne keressék a hibát a készülékükben, mert azzal feltehetően semmi baj sincs. Ez csak egyszerűen sok. Vagy épp túl kevés. (Bali Dávid)