Egy zenekar, akikkel ezentúl számolni kell – Wishes: Count Me In

Tracklist:

1. Courage
2. Locked
3. Persistence
4. Legacy
5. Dead-Ends
6. Burden
7. Heritage
8. Charlatan

Műfaj: dallamos hardcore punk

Támpont: BoySetsFire, Velvet Stab, Comeback Kid

Hossz: 27:24

Megjelenés: 2018. február 25.

Kiadó: Szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Több aranykorszakról beszélhetünk a hazai undergroundban, az egyik mindenképpen a kétezres években, 2006-2007 környékén volt, amikor The Idoruk, Bridge to Solace-ek, Isten Háta Mögöttek, Superbuttok, Subscribe-ok és Embersek felváltva borították lángba az ország különböző klubjait. Itt-ott szerény körülmények között, néha csak maroknyi ember előtt, mégis őszintén, mindent beleadva és saját hangzásvilágokat kialakítva határozták meg sokunk fiatalságát. Aki élte ezt az időszakot, annak valószínűleg nagyon kellemes perceket fog szerezni a budapesti Wishes debütálólemeze, ugyanis a Count Me In hallgatása közben sok más mellett egy olyan igazán jóleső nosztalgikus érzés fog el, melyet kevés mai zenekar képes előidézni. Aki pedig még nem volt képben az említett években, annak elöljáróban annyit mondanék, hogy egy nagyon erős, minőségben mindenképpen a hazai elithez tartozó, a múltból építkező, ám a jelenben kibontakozó dallamos hardcore-zenekarról van szó.

Túl nagy múltboncolgatásba inkább nem is mennék bele, annyit mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a Wishes tagsága olyan bandákból állt össze, mint a Velvet Stab, az Another Down Comes, a One Reason to Kiss és még sok, jó pár éve megszűnt formáció, és itt rögtön érdemes is leszögezni, hogy a srácoknak sikerült a legjobb dolgokat kimenteni a korábbi zenekaraikból: a Count Me In az eddigi zenei pályafutásaik legerősebb kiadványa. Letisztult, érett (főleg Krausz István hangja miatt), hiánypótlóan intenzív és arányosan dallamos. Utóbbi hiánya miatt sok zenekar el szokott vérezni manapság nem csak itthon, de a külföldi mezőnyben is, a Wishes viszont lazán kikerüli a buktatókat.

A srácok úgy indítják a lemezt, ahogy illik: szarozás nélkül bele a közepébe. Rögtön az első szám, a Courage képében el is lövik az egyik legerősebb tételt, és innentől kezdve tulajdonképpen már borítékolható is a rajt-cél győzelem. Az apró, de jelentős zenei megoldásokkal kedélyessé tett csavardfelaszőnyeget-hangulathoz minden adott, a számok egységesen kiemelkedő szintet hoznak, sőt, néhol még az alapra is rátoppoló tételeket kapunk (lásd Heritage). Van itt minden, ami egy kiváló lemezhez kell: agyas váltások, lüktető tukatukák, visszafogott de mégis hangsúlyos gitárhősködés, nagyon jól működő csordavokálok, katartikus gitármenetek, húzós és ragadós énekdallamok, melyek egy-két kivételtől eltekintve folyamatosan a csúcson pörögve mutatják az utat egészen a lemez végéig (bár Major Szabolcs basszer vokáljaiból azért többet is meg lehetne ereszteni.) Itt nincs túlgondolt koncepció, nincsenek unalomba fulladó leállások vagy álomba ringató építkezések. A nyers erő és a dallamosság magával ragadó harmóniája a kezednél fogva rugdos végig a nyolc számon. A stílus adta lehetőségekből meglepően jól gazdálkodnak a srácok, ennek is köszönhető, hogy a hangzás profin kiszolgálja a dalokat, és hallgattatja magát az anyag. És bár itthon – ha csak szimplán a zenére koncentrálunk – már így is bőven az átlag felettinek tekinthetjük a banda bemutatkozását, de ott van még az a kis plusz, a hab a tortán, az egésznek a pikantériája, ami emberivé teszi az albumot, ez pedig nem más, mint a szövegeken keresztül érezhető felelősségtudat (lásd Dead Ends). A figyelem embertársaink és Földünk iránt, ez az az üzenet, amely remélhetőleg átüt egy bizonyos ingerküszöböt, és egyre több hallgatót ébreszt rá, hogy nagyon nagy a baj.

Ami pedig a banda élő teljesítményét illeti: a srácok olyan izommal rángatnak meg, hogy fel vagyok háborodva. Elég csak Major Szabi produkcióját megnézni, akit – Rejtő Jenőt idézve – talán úgy 2-3 év után most először engedtek eltávra az idegszanatóriumból az orvosai, nyilván nem csekély kockázatot vállalva ezzel. De félreértés ne essék: ezt vagy így érdemes csinálni, vagy sehogy. Ahogy Henry Rollins mondta: “Nincsenek már olyan bandák, akik tönkre akarják tenni és szét akarják baszni a helyet. Pedig erre a helyre ráférne, hogy szétbasszák.” Ez alól a Wishes itthon mindenképpen a kivételt képezi. A mai világban, amikor a rideg téboly a tetőfokára hág, az ilyen zenekarokba lehet még kapaszkodni. 9/10

A srácokat legközelebb május 12-én, a Stubborn és a The Southern Oracle lemezbemutató buliján lehet elcsípni a Dürer Kertben. Minden további infó a Facebookon.