Converge – No Heroes

Tracklist:

01. Heartache (1:43)
02. Hellbound (1:07)
03. Sacrifice (1:37)
04. Vengeance (0:58)
05. Weight Of The World (1:25)
06. No Heroes (3:43)
07. Plagues (4:43)
08. Grim Heart/Black Rose (9:34)
09. Orphaned (1:39)
10. Lonewolves (2:18)
11. Versus (2:09)
12. Trophy Scars (4:59)
13. Bare My Teeth (2:02)
14. To The Lions (3:40)

Hossz: 41:37

Kiadó: Epitaph

Webcím: Ugrás a weboldalra

Az új lemez megjelenéséhez oly sok reményt olvasztottunk meg apró kanalaink intravénás átszellemüléséhez; hiszen a hardcore és metalcore táboroknak egy tényszerű és sokatmondóan hangzó név a Converge, akár a hívőknek Jézus vagy Góliát. Félelmek, remény és hit… Messiásként vártuk a megerősítést a példaképektől mentes világ beteljesedését, s eljövetelét, mely egészében mégsem támadt fel a harmadik napon. Mi is tehát a baj? Alapvetően két nézőpontot engedélyez a kérdésfeltevésünk: a lemez valóban gyenge lett, vagy csak mi raktuk túl magasra a mércét, az előző lemezeik mélységén és briliánságán felbuzdulva? Én ez utóbbit érzem a lemez hallgatása közben.

Egy dolgot már az elején le kell szögezni: az anyag mélysége maradandó, s persze (ahogy már megszokhattuk) nagyon személyes, valahol azt folytatja legbelül lassú árral az ereinkben csurogva, amit az előző két lemez elkezdett, ám az előre lépés helyett mégiscsak stagnálás érződik, ha visszalépés nem is. Nem folytatása a 2004-es You Fail Me-nek (csak néhol érezni ilyesmiket) s nem is Jane Doe II… holott 2 év nagyidő. Agresszívnek agresszív és kellően zajos és torz, nyers pengékkel szántják az arcunk, de a mély szárnycsapásaik mégsem véreznek kellően… amolyan, nem áldozat az áldozat! A korong központi témája egyfajta belső feszültség; szerepvállalás az életben betöltött pozíciókról és álmok/vágyak leképzései az öntudat kérdésessége és az élet érteleme között tapogatózva halad az önmegismerés letargikus parkolóhelyére.Vannak emberek, akik azt választják, hogy kiállnak és tesznek valamit, s fontosak az életben; és vannak, akik azt választják, hogy a tömegbe tartoznak.

A kezdés erős és nyers, adrenalinnal baszott, intenzív zajkánaán, a Szívfájdalom sokban emlékeztet az előző lemezükre, első hallásra ez egy tökéletes folytatás, mely értékéből és dühéből semmit sem veszített, s bár rövid, mégis a végére kifullad… A második szám kezdő basszusa, engem a D.R.I. illetve R.D.P. és a néhai Napalm Death témákat jutatta eszembe, melyre persze szélsebesen épül rá a Converge összes jellemző magatartása, a pokol határait, ha teljeségében nem is ábrázolja, de így is a lemez egyik legerősebb tétele számomra, egy már-már tökéletesnek mondható megnyilvánulása a hitnek. Az áldozat címe oly sokat mondó, a zene mégis csak a végére mutattat valamivel többet annál, hogy igazán profi banda játékát halljuk, a dob és a rikácsoló vokál, valóban erős és kíméletlen pörgést ad, masszív folyamatos ütlegelést, mely a maga módján remekbe szabott, ám éppen a nyers és monoton váltásoktól mentes csépelés miatt hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában, konklúzió -> idővel unalmassá válhat, szükség(telen)es töltelékké, amely személyessége ellenére se képes annyi értéket biztosítani, amennyit elvárnánk, az utolsó 30 másodperc sok mindenért kárpótol a maga bűvöletes önkívületével és a toporzékoló kétlábdobjaival, melyből egy olyan érdekesen megoldott gitárleállással zár, hogy beleborzongtam.

A bosszú egy percre se áll le, egyenesen folytatódik az utolsó hangból felocsolódva… a pengék úgy süvítenek itt, hogy csak a repedő inainkat nézzük és észleljük, hogy magunk alá tepert a zene, de ennyi… valósan értékelhető rész (számomra) az utolsó 16 másodpercnél kezdődik el, és ott is csak egy rövidebb lélegzetvétel erejéig. A lassú morajlással és hosszú zajos-széthullott felvezetéssel indít A világ súlya, mely aztán így is marad, amolyan gitárbúgás/ambient rengeteg kellemes és fájó érzelemmel fűszerezve léptet tovább a címadó számra, mely velejéig pesszimista és hitehagyott, olyan mélységekben érződik át rajta az önmagunkat szétfeszítő érzés, hogy első hallásra nehéz teljeségében bármit is kezdeni vele, csak beleveszünk a semmibe… ez a lemezről a második legerősebb tétel (nem véletlenül lett ez az album címe is, és szövegkoncepciók szempontjából is központi szerepet tölt be), merőben méltó folytatása és utánérzete a You Fail Me-nek.

A Plagues (Pestisek) lassú fájdalmas vonaglása jól érzékelteti a járvány csontig hatoló amortizáló berkeit, de itt ez lelkiekre értendő, s nem annyira a fizikálisra. Az elején el-elcsukló gitárok mindenképpen azokat a lassú és súlyos monstrumokat ránk szabadító bandákat jutatja eszembe, mint a Buzzov-en, iSiS, Crowbar, Pelican, ám itt Bannon tipikus hangja tovább mélyíti a középkor borzalmait. Nem túl sok váltással van teletűzdelve, mégsem unalmas, a szívfájdító érzéseket, amiket kelt, s amik a másodpercek huzamával bennünk hömpölyögnek tovább… És már itt is van a Grim Heart / Black Rose (Gyászos szív / fekete rózsa), mely a Jane Doe lemezek nem egy hívének szívét fogja, boldogan és odaadóan átdöfni a túlvilágra, ez egy epikus remek szám, mely hosszúságától függetlenül egy üde színfolt a lemezen. Ennek ellenére keserűnek ez is keserű, s még talán nagyobb mélységeket indít meg, tapasztalhatjuk, hogy Bannon a fájdalmat nem csak kitörésekben, de siralmas, remegő hangon is jól érzékelteti, különben nekem ez a szám, valahogy sokban előtérbe helyezi a késői Neurosis lemezek némely tételét.

A Orphaned (Árva) egyáltalában nem az, ha azt nézzük, hány töltelék is került fel a lemezre… ez egy kicsit punkos, kicsit pattogó, de abszolúte felejthető, s persze ezt az elbaszott dallamot a korrekten rekedt ének és a vége felé letisztulós/leállós rész sem teszi semmivel sem maradandóbbá. Ellentétben az Elhagyott farkasokkal (Lonewolves), melynek felejthetetlen, egyszerre vidám és bólogatós, súlyos és pörgetős dallamokkal megáldva issza be magát tudatunkba (nekem a bassz témákról egy jazz zene ugrott be; volt régen igénytelen Német rendezésű szocreál Batman filmsorozat, melyben a, bumm meg a csatt ki volt írva, haha, na mindegy!). Ha azt mondanám, hogy ez a fura tétel a lemez legjobb száma, akkor azt magam sem hinném el, holott van egy ilyen érzésem…

A 11. szám (Versus/Ellen) egy újabb picit töltelék dal, bár rengeteg nagyon jó megoldással van telítve, mégis valahogy mindig picit emlékeztet a 2004-es lemezük témáinak némelyikére. Az ezt követő Trophy Scars egy újabb hihetetlen jó tétele a lemeznek, az elejétől a végig egy mesterien felépített és érzékeltetett mélységbe való ugrás, mely a komor dallamokkal úgy játszadozik, a keserű elfojtott refrénekkel, másodpercről másodpercre terjedő ékes pengék a csuklónk felett… valóban sebek és hegek… a frusztráltan rezignált szövegvilág tökéketesen erős üzeneteket hordoz magában, s hogy mindez valamely díj vagy trófea érdekében? Döntsétek el magatok! Ám tagadhatatlan a hasonlósága a Lonewolves-sel… nagyon erős tétel, mely kevés rajongónak adhat okot a csalódásra.

Az utolsó előtti felvonás sokban (Bare My Teeth) abszurd (és pszichoanalitikus) címével beáll az eddigi sorba, adja, amit egy utolsó előtti szám adhat, tipikusan Converge, bár semmi extrát se tartalmaz, a végére itt is némi változatosság feszül meg a húrok terén, és fura a basszus és a szóló egy akusztikus (gyermeteg, xilofonszerű) hangra való lekeverése mindig ugyanazoknál a taktusoknál. Masszív dühvel rohan a fejünknek a zárás, ám ez is csak amolyan Converge által már jól megszokott track, a végére fájdalmasan belassul, és egy nyomasztó (ám hangulatos szólóval a héttérben) lassú lekeveréssel zárja ránk a 41 perc minden szépségét és fájdalmát, tökéletességét és hibáját. A banda erőssége az, hogy rengeteg core-ból merít, számtalanak ad vissza értékes és felejthetetlen produkciót, ezzel is biztosítva a felhőtlen keveredés lehetőségét, avagy az igazán új és egyedi létrejöttét. S bár én ezt a lemezt nem érzem a legerősebbnek, ennek ellenére mégis egy jó anyagnak tekinthető, mely kudarcot nem vallott, ám kellően helyt sem állt (aki meghallgatja az érteni véli majd ezt a paradoxon kijelentésemet).

Csalódás terén nem csak ezzel a régóta várt lemezzel vagyok ebben a siralmas helyzetben, nálam éppen így bukott meg az új Norma Jean is, de pl. az új Zao és Walls Of Jericho jelessel végzett (ennyit a részemről a metalcore-ról). Mondhatnám, hogy azt adja a Converge, amit szokott; ami a tőlük megszokott minőség… de nem! Ennek oka, hogy a 14 db számból én 5-6 dbot éreztem igazán kiemelkedőnek, ám igazán gyenge szám is alig van (megjegyzem, régebben egy db se volt, s ily módon a lemez közvetlen egysége megsérült, mely okot adhat a gyengébb pontokra). A producer/gitáros Kurt Ballou egy mesterművet készített… mondják egyes kritikák telibenyalva (na hova?!), azonban erről szó sincs, csak egyszerűen egy jó anyag, melyet, ha a korábbi valóban mesterművekhez hasonlítom, akkor durvát bukna és 6 ponttal végezve masírozhatna a szanált lemezek kategóriás kispadjára… de van szívem és van fülem is!

Így ez 10/8.5