A Vheissu óta nem volt ilyen jó Thrice-lemez

Tracklist:

01. Hurricane
02. Blood on the Sand
03. The Window
04. Wake Up
05. The Long Defeat
06. Seneca
07. Black Honey
08. Stay With Me
09. Death From Above
10. Whistleblower
11. Salt and Shadow

Műfaj: alternatív rock, poszt-hardcore

Hossz: 41 perc

Megjelenés: 2016. május 27.

Kiadó: Vagrant

Thrice-2016-promo-1a

Nincsen abban semmi meglepő, ha ex-punk- és hardcore-zenészek harminc és negyven között a rockzenében találják meg az önkifejezés lehetőségét; a Walter Schreifels-i utat (Gorilla Biscuits, Quicksand, majd Rival Schools) több zenész – és egyben legenda – is lejárta már, lásd: Henry Rollins, Bob Mould vagy akár Johnny Rotten, és abban sincsen semmi meglepő, ha egy fiatal és lázadó Dustin Kensrue 21 évesen megír egy The Illusion of Safety-t, viszont egy 35-ös családapa pedig már egy To Be Everywhere Is To be Nowhere-t. Öt év után tért vissza a Thrice, méghozzá 2016 egyik legjobb rocklemezével.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Brand New-hoz hasonló korszakos stílusorientációval bíró Thrice nagy feladat előtt állt: a legfontosabb kérdés talán mindenképpen az volt, hogy a Vheissu hagyatékán felnövő alternatív rockzenei kiteljesedésük a kezdeti eklektikusabb és egyben kísérletezősebb hangzásvilághoz térjen-e vissza (Alchemy Indexek), vagy folytassa a rádióbarát megszólaláshoz való további húzódzkodást (Beggars, Major/Minor). Talán nem meglepően Dustinék a To be Everywhere Is To Be Nowhere dalain az utóbbi ösvényt választották (felületesen azért visszanyúlva a Fire és Water indexekre), és tekintve, hogy a kezdeti dalszerzői korlátaikat ebben a témában ezzel az anyaggal bőven túlnőtték, ez nem is tűnik rossz választásnak. A melankolikus és Pixies-szerű (!) nyitány, a “Hurricane” hamisíthatatlan Thrice-hangulatot teremt, s ugyan Teppei témái nem olyan kimagaslóan emlékezetesek egy poszt-hardcore-hoz szokott rajongói fülnek, de mégis slágeres, és alapjaiban ránt be a lemez szomorkásabb narratívájába, amely az érzelmi kifacsarás mellett a lírika és a politikai felhang felé is vette az irányt. Az erősen poszt-grunge-szerű (Foo Fighters), poposabb felhangú “Blood On the Sand”, a kilencedik nagylemez elsőként megjelentetett dala két dolog szempontjából is fontos: Dustin hangja minden korábbinál masszívabb, zordabb, teljesebb és torokszaggatóbb progresszión esett át (további csúcsok: “Black Honey”, “Death From Above” és “Whistleblower”), valamint a Thrice megmutatta a mai bandák 95%-ának, hogy igenis a mixben a basszusgitárnak is fontos szerepe van, ha kell, akkor előtérbe kell tolni, egy dalt sokkal teljesebbé tud tenni a mélysége (lásd még a groove-os, Accardi-szerű gitárjátékkal is sarkított “The Window”). A lemez egyébként nagyon mélyen és örömtelien támaszkodik a poszt-hardcore kvintezésre, az egészet ráhúzva egy nagyon szenvedélyes atmoszférára, visszahozott a banda egy rakás intenzitást, amelynek erejét Dustin ordításai exponenciálisan növelik. Az anyag annak ellenére kohezív, hogy folyamatosan változnak dalról-dalra az ütemnagyságok, és az album folyásának ritmusát is olyan dalok lassítják, mint a szinte intermezzo “Seneca”, a popos, de gyönyörű “Stay With Me” vagy a “The Long Defeat”, és ezzel semmi baj nincsen, jól áll a lemeznek, ahogy a kicsit meglepő, ambientes lezárás, a “Salt and Wound” is.

Hallgatásról-hallgatásra mélyül el a lemez, fedezed fel az apróságait, ereszkedsz alá az atmoszférájába, éled át Dustin torokszaggatását, majd találod magad a “Salt and Wound” zongoralezárásánál kb. a Fight Club zárójeleneténél, ahogy nézel te is ki az ablakon és omlanak le az épületek, hidegrázós. Tényleg hihetetlen, hogy csalódáskeltő Beggars és a Major/Minor után a Thrice ilyen rocklemezt tudott írni, csak gratulálni tudunk hozzá, ez bizony férfimunka volt. Hasonlóan erős Brand New-lemezt és Thursday nagylemezes visszatérést követelünk. 8,5/10