A kimaradtak – 5 megkerülhetetlen lemez 2021-ből

Mondhat bárki bármit, 2021 egy rettenetesen erős év volt zenei megjelenések terén – talán még durvább is, mint 2020. Nemcsak minőség, de mennyiség szempontjából is igaz, hogy záporoztak a jobbnál-jobb cuccok, így aztán nem meglepő, ha időről-időre valamiről nem tudunk egyből értekezni, elsiklunk felette, vagy csak kívül esik a radarunkon. Ettől még ezek nem lesznek kevésbé fontos kiadványok, csak hát mi is emberek vagyunk, pont olyan problémákkal, mint mindenki más: kevés az a napi 24 és heti 168 óra. Így aztán majdhogynem teljesen random kiválasztottam öt olyan előadó öt olyan lemezét, akikről szinte bűn lenne nem beszélni, és akik közül többen is számos év végi lista élbolyában végeztek. Szóval ez a Kimaradtak – öt zenekar öt lemeze, mindenféle logikai, műfaji vagy tematikai összefüggés nélkül.

Carnifex – Graveside Confessions

Műfaj: blackened deathcore, death metal, szimfonikus metal
Megjelenés: 2021. szeptember 3.
Kiadó: Nuclear Blast Records
Hossz: 63 perc
Támpont: Lorna Shore, Emperor, Whitechapel

Ahogy tavasszal kiveséztük, hogy fiatal zenekarok hogyan tartják életben és frissítik fel a deathcore-t, olyannyira látszik, hogy a nagy öregek egyre inkább válnak önmaguk paródiájává és könnyítik meg az utánuk érkező generációk dolgát. Ha a 2010-es évek eleji deathcore-virágzásra és az azt felemelő zenekarokra gondolok, mint pl. a Whitechapel, a Suicide Silence vagy épp a Carnifex, akkor azt az ismétlődő sémát látom, hogy vagy totálisan elkanyarodnak a gyökereiktől (amivel alaphelyzetben nem lenne baj, de náluk pont van) vagy csak azt, hogy belefáradnak, unalmassá és önismétlődővé válnak. Egy olyan veteránná, akinek hiányoznak a lábai, cefre- és bagószaga van, folyton azt szajkózza, hogy ő a háborúban szolgált és a családi összejövetelek alkalmával inkább kitoljuk a kerekes székével a gangra, mert nincs szívünk beadni egy otthonba. Merthogy családtag. Valami ilyesmi érzésem van az új Carnifex-lemezzel kapcsolatban is.

Azt már az elején érdemes leszögezni, hogy a Graveside Confessions jobb lett, mint a World War X. Nem sokkal, de határozottan érezhető, hogy ez inkább kacsingat a zenekar OG rajongótáborának igényei irányába. Az első pár dal még egészen könnyedén elhiteti velem, hogy ezt a szimfonikus, blackes elemekkel tűzdelt deathcore-t tudják idén mások is patikán művelni a Lorna Shore és a Mental Cruelty mellett. Mondjuk az is igaz, hogy ezt lényegében Scott Lewisék kezdték el meghonosítani a színtéren anno a 2010-es évek második felében (furcsa módon pont akkortájt, amikor a Nuclear Blasthez kerültek – véletlen egybeesés lenne?) – más az, hogy el is lőtték belőle az összes puskaporukat. Szóval visszakacsingatás ide, őrületes hangzás oda, az egy óra játékidő őket sem kíméli és a lemez kíméletlenül összefolyik a végére. Az egyetlen felhorkanást a félálomból az album közepén lévő instrumentális darab, a January Nights okozza. Az pedig, hogy rácsempésztek egy Korn-feldolgozást meg három újravett régebbi számukat is, abszolút felesleges lépés volt. Nem abból a szempontból, hogy megtörténtek, hanem, hogy mindenáron rá kellett suvasztani őket erre a lemezre. Valahogy úgy érzem, jobban működhetett volna ez az egész egy 11 számos nagylemezzel, meg egy külön kiadványon a bónuszokkal. Így viszont egyszerre múltidéző és kallódó félszerzet a Graveside Confessions, ami alapján őszintén nem tudom megmondani, mit várjak legközelebb a Carnifextől. Abban viszont elég biztos vagyok, hogy ez a lemez a zenekar ősrajongóin kívül nem sok embert fog megmozgatni. 6,5/10

Employed to Serve – Conquering

Műfaj: metalos hardcore, groove metal
Megjelenés: 2021. szeptember 17.
Kiadó: Spinefarm Records
Hossz: 48 perc
Támpont: Hatebreed, Machine Head, Code Orange

Az Employed to Serve ékes példája annak, hogy ha jó kapcsolatokat építesz ki magad körül, alázatosan dolgozol és megragadsz minden lehetőséget a kitörésre, akkor igenis feljebb lehet jutni – legalábbis ha egy metalzenekar tagja vagy Angliában. A már az előző lemezeikkel is bizonyító és az underground megbecsülését kivívó wokingi csapat a Conqueringgel végképp bebiztosította a nevét a Brit-szigetek következő feltörekvő generációjában. Tény, hogy ehhez szükség volt arra is, hogy némileg elhagyják a kezdeti, kaotikus, matekos hangzásvilágukat és egy jóval letisztultabb, szofisztikáltabb, ugyanakkor “strapabíróbb” metalos hardcore-köntösbe öltöztessék a dalaikat. Az is jól állt nekik, ez is működik – az ilyenekre szokás azt mondani, hogy képtelenek szart kiadni, és ez maximálisan igaz is az ETS-re. Mondjuk én minimálisan belelátom a sikerükbe a Holy Roar kiadó bukását is, ami után a zenekar házaspárja, az énekes Justine és a gitáros Sammy több előadót “befogadott” a saját Church Road Records állományába. Ez természetesen nem egy negatív dolog, sőt, így kéne működnie az undergroundnak, azon túl, hogy ez remek módja a terjeszkedésnek.

Na, de visszatérve a lemezre: a Conquering elég jól működik a zenekari tagság majdnem teljes kicserélődése ellenére, van a lemeznek húzása és a dalok egyfajta dinamikus egyveleget alkotnak. A majdnem 50 perces játékidő egy minimálisan leülteti a végére a lemezt, de ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez az, ami viszont élőben nem történhet meg egy Employed’-bulin: a leülés. Hacsak nem öklelnek fel. Egyvalami viszont nagyon zavart, és ezt még ha az élőben tapasztaltak után mondanám, az se lenne egy könnyen emészthető dolog, de így a stúdiófelvétel hallatán meg pláne nem az: ne hagyjátok Sammyt énekelni! Aranypofa, zseni gitáros, de egyszerűen van, amit nem szabad erőltetni. Minden másra ott a Conquering. 8/10

Mastodon – Hushed and Grim

Műfaj: progresszív metal, stoner rock, pszichedelikus rock
Megjelenés: 2021. október 29
Kiadó: Reprise Records
Hossz: 86 perc
Támpont: Led Zeppelin, Torche, High on Fire

Nem egyszerű manapság Mastodon-rajongónak lenni, se olyan személynek, akinek írnia kell egy Mastodon-lemezről: a csapat lassan olyan “érinthetetlen” státuszba verekszi fel magát, mint a Tool vagy a Gojira. A hangzóanyagaikat már csak önmaguk munkásságához lehet hasonlítani, hiszen kategóriájukban egyértelműen az élbolyban vannak. Így viszont nő a velük szembeni elvárás és a hibafaktor is. Egy középszerű előadónak nem rójuk fel, ha kiad egy középszerű lemezt, csak hátba veregetjük és hagyjuk, hadd triciklizzen tovább a homokozó körül motorhangokat kiadva. Itt jövök a képbe én, akinek el kell végeznie a piszkos munkát: a Hushed and Grim noha nem is középszerű, de olyan mértékben kalandozik el a gyász által körülölelt labirintusban, hogy ha csak nem fordítasz 120%-os figyelmet a lemezre, könnyen felemészt – és nem a jó értelemben. Pedig nem ez az első eset, hogy ezt a témát közelíti meg a csapat: a 2008-as Crack the Skye a dobos, Brann Dailor húgának elvesztése köré épül, a 2011-es The Hunter a gitáros, Brent Hinds testvérének állít emléket, aki egy vadászbalesetben hunyt el, míg a 2017-es Emperor of Sand egy koncepciós lemez a rákkal folytatott harcról. A mostani anyag mintha csak az előző nem hivatalos folytatása lenne, hiszen a zenekar menedzserének halála okán íródott, aki szintén az említett kórral szemben maradt alul sajnálatos módon.

Tehát nem újdonság az atlantaiaknak a lélekmardosás, a formátum viszont igen: ez a zenekar első dupla lemeze, és hát majdnem másfél órában csapódik mindenfele. Hiába az emlékezetes pillanatok és a szívfacsaró sorok, a Hushed and Grim nagyjából olyan, mint amikor gyerekként elveszel az áruházban és anyukád a hangosbemondós emberkén keresztül próbál a nyomodra bukkanni. Elveszik a mondanivaló az átadni kívánt érzések kavalkádjában, inkább okozva ezzel szabadulni akarást, mintsem maximális elégedettséget a nyolcvanvalahányadik percre. Természetesen így is megvannak a húzódalok, mint az elbűvölően progos The Beast and Dagger (?), a kötelező koncertslágerek, mint a Teardrinker és a Pushing the Tides, vagy az album egyik legjobb darabja, az epikus zárótétel, a Gigantium. Aki most ismerkedik a zenekarral, az semmi esetre se ezzel a lemezzel kezdje és ne is ezzel zárja a diszkográfiát. Valahol félúton érdemes beszállni a Hushed and Grimbe, ha van szabad másfél órád és az se tántorít el a céltól, ha az odavezető út kissé rögös. 7,5/10

Spiritbox – Eternal Blue

Műfaj: progresszív metalcore, poszt-metal, alternatív metal
Megjelenés:
2021. szeptember 17.
Kiadó: Rise Records
Hossz: 43 perc
Támpont: Deftones, Tesseract, Architects

Minden bizonnyal az év egyik legvártabb “bemutatkozása” volt a Spiritbox nagylemezes debütje. Az idézőjelet abból az apropóból használtam, hogy a zenekar már 2016-2017 környékén mozgolódásba kezdett (a két alapító tag előző bandája, az Iwrestledabearonce földbe állásával egy időben), és noha már volt két kiadott kislemezük, az emberek figyelmét főleg tavaly nyáron a Holy Roller dal klipes megjelenése kezdte el igazán felkelteni – ez volt az Eternal Blue-éra kezdete. Itt mutatkozott meg ugyanis a csapat legnagyobb erőssége: a látvány. És most nem csak az ominózus, a nagy sikerű horrort, a Midsommart idéző videójukra vagy bármelyik ezt követő, gyönyörű képvilágú kisfilmjükre gondolok, hanem arra, hogy az egész marketingjük annyira gondos és megmunkált, hogy az ember egyszerűen nem tud nem figyelni rájuk. Ez pedig már végképp nem ide tartozik, de öröm ránézni ezekre a szép emberekre: jól fésült, tetovált fiatalemberek és egy kék (vagy épp amilyen) hajú, gyönyörű hölgy. Szinte furdal a kíváncsiság, hogy nyomják a döngöldét ezek a fess arcok. A nemzetközi szaksajtó erre is megmondta a tutit, miszerint

a Spiritbox menti meg a metalt.

Hacsak nem akarsz panaszlevelet címezni nekik, akkor én gyorsan korrigálnám is ezt a kijelentést: ha nem is mentik meg (amúgy is, miért kéne megmenteni?), de felfrissítik, az biztos. Műfajilag nehéz meghatározni, miben is mozog a csapat, lényegében egy metalcore-on alapuló, progos, djentes manőverekkel tűzdelt, alternatívabb stíluselemeket felvonultató elegyről beszélhetünk – jókora elektronikus, ambientes, filmzenei háttértárral felvértezve. Ez nem újdonság, hallottuk már többször is. Viszont, mint ahogy már említettem, a csapat nagyon kiemelkedő tálalással bír. Úgy csűri-csavarja ezeket a stíluselemeket, hogy a végeredmény iszonyatosan fogós, fülbemászó és catchy legyen. Ez pedig nem sok alakulatnak megy manapság. Nem hiába van a lemezen több olyan dal is, ami simán bekerülhetne az év legjobb tételei közé, gondolok itt akár a már említett Holy Rollerre, a Circle With Me-re, a Constance-ra, vagy az Architects énekesével közös Yellowjacketre. Még akkor is, ha elvétve akad pár gyengébb pillanat is a kiadványon. Courtney-ék nagyon magasra tették a lécet az Eternal Blue-val és abban is egész biztos vagyok, hogy ha két-három év múlva kiadják a folytatást, annak már mindenképpen határozottabb lépést kell majd tennie vagy a metal vagy a pop irányába, mert ezt a kompozíciót még egyszer nem fogják tudni ilyen könnyedén lenyomni az emberek torkán. Vagy mégis? 8,5/10

Turnstile – Glow On

Műfaj: hardcore punk, punk rock, alternatív pop
Megjelenés: 2021. augusztus 27
Kiadó: Roadrunner Records
Hossz: 35 perc
Támpont: Angel Du$t, Idles, Higher Power

Bátran ki lehet jelenteni, hogy a 2021-es év egyik nagy nyertese a Turnstile. A marylandi hardcore punk-csapat szinte a nullához konvergáló promóciós munka befektetésével hozta ki a semmiből a nyár folyamán a Turnstile Love Connection című EP-jét – egy kisfilm társaságában -, majd az egészet rá is pakolta a két hónap múlva érkező harmadik nagylemezére a Glow Onra. Ezt nyilván lehet olcsó húzásnak is nevezni, de azért került még oda 11 másik dal is, emellett mind a T.L.C., mind a Glow On tételei lettek annyira jók, hogy igazából egy rossz szavunk ne legyen ezt a pinduri “csalást” elnézve. És nincs is.

A Turnstile már az előző albumain is előszeretettel nyúlt az előző évtizedek hangzásához és most ezt játszi könnyedséggel csúcsra is járatja, egy kósza izzadtságcsepptől mentesen. Az egész anyagot áthatják a ’80-as, ’90-es évek legjobb és legemlékezetesebb zenei momentumai, az alap régisulis hácé és punk rock mellett irigylésre méltó dinamizmussal bukkan fel a poptól az R&B-n és a soulon át a diszkóig nagyjából minden azokból az időkből. Míg az olyan szélsebes darabokra, mint a Mystery vagy a Blackout, végigkrúzolod a deszkáddal a várost, a szambába(!) hajló Don’t Play vagy a funkos komolytalansággal megáldott Dance-Off egyből táncra perdítenek, mintha a világ egy sokkal jobb hely lenne. És ez az, ami miatt a Glow On ki tud emelkedni az idei megjelenések közül: több pályatársával szemben ez az album olyan, mintha ez az egész világjárvány és a rengeteg rossz meg se történt volna. Visszakalauzol egy olyan korba, amikor még minden egy kicsit könnyebb és gondtalanabb volt, a nap sugarai is fényesebben ragyogtak. Nem csodáljuk hát, hogy az album folyamatosan kerül fel az év végi listákra és többek közt a hazai zenészek nagy részét is elvarázsolta. A Turnstile tíz év alatt egy fogalommá vált és nem túlzás kijelenteni, hogy harminc év múlva úgy fogunk róluk beszélni, mint manapság mondjuk a Black Flagről. A srácok bekickflipeztek a szívünkbe, a tehetségük és rátermettségük pedig fényesebben ragyog, mint eddig valaha. 9/10