Izgalmas időszak ez a szubkultúrában – Stubborn- és Satelles-interjú

Eseménydús idők zajlanak mostanában a hazai hardcore/metalcore-színtéren. Sok más zenekar mellett mostanában adja ki második nagylemezét a Stubborn és a Satelles csapata is: utóbbi új anyaga, a Some Got Saved pár hete már meg is jelent, míg a kerekegyháziak kettes albuma, a Let’s Start a Fire épp holnap mutatkozik be a közönségnek. Az elmúlt hónapokban a két csapat az Apey & the Pea által vezetett Rats turné keretében együtt járta körbe az országot, és a következő hetekben mindketten megtartják a saját önálló lemezbemutató koncertjeiket is a főváros egy-egy népszerű klubjában. Mindezek apropójából a két csapat úgy döntött, hogy szépen meginterjúvolják egymást a friss fejleményekkel és a későbbi tervekkel kapcsolatban – éljen a szcénán belüli összetartás, ugyebár. Így aztán a Satelles basszusgitárosa, Bali Dávid levelezett pár kört a Stubborn bőgősével, a Kies zenekar soraiból is ismerős Kaldenekker Ferivel, kettejük beszélgetését olvashatod végig az alábbiakban.


Dávid (Satelles): Hosszú várakozás előzte meg a Let’s Start a Fire megjelenését, de számomra is inspiráló volt látni, hogy folyamatosan fenntartottátok a buzzt magatok körül az elmúlt években. Azzal az intenzitással, amivel élsz, két állandóan turnézó és stúdiózó zenekarral, hogy látod belülről azt a folyamatot, ahogy a Stubborn a The Ache of Love-tól eljutott a jelenbe?

Feri (Stubborn): Igen, elég hosszú idő telt el az ’Ache of Love óta. Annak, hogy most készült el a lemez, elég sok oka van, változott körülöttünk egy csomó dolog, nyilván mi is változtunk és a gondolatok is, de a zenekar maradt, amiért nagyon hálásak is vagyunk. Máté távozott, Dani pedig csatlakozott, ami egy teljesen más munkamorált hozott, valamint kellett az összecsiszolódás időszaka is, a meglévő dalok újbóli összerakása, tudod milyen ez.

Nálatok amúgy hogyan zajlott a dalírás, mikor kezdtétek el kb. összerakni a dalokat, mire elnyerték a végleges lemezformát?

Dávid: A legrégebbi téma még a ’Wolf You Feed előtti, a legfrissebb pedig négy nappal íródott a stúdiózás előtt, szóval nem bíztuk a véletlenre mi sem, de még tavaly nyár végén eldöntöttük, hogy kell egy nagyobb lélegzetvétel ahhoz, hogy megírhassuk a dalokat. Az album üzenete és a tartalma akkor már világos volt számunkra, csak a témákat kellett véglegesítenünk, szerencsére így is maradt pár kidolgozatlan dal a jövőre nézve. Azt végig láttuk, hogy mi az az irány és merre visz majd az utunk, és belső mércéket állítottunk magunknak.

Lehet, hogy ez nem feltétlenül jó ilyen értelemben, de ha a szívedre kéne tenned a kezed, nálatok mi volt az a három lemez, ami mellé egy fiktív panoptikonban szeretted volna odarakni az új albumotokat? Kik inspiráltak a legjobban, akár magyar, akár külföldi zenekarok közül a dalírás folyamatában?

Feri: Ez egy nagyon nehéz kérdés, hogy ki mellé szeretnénk odatenni, és nem feltétlen tudnám kijelenteni, mivel nem ez az elsődleges szempont nálunk. Megnevezni bárkit pedig rettentően nehéz lenne, pláne ennyi remek zenekar mellett. Azt gondolom, hogy szerettük volna meglőni azt a dolgot, hogy akár nemzetközi viszonylatban is oda lehessen tenni a lemezt kortárs metal/hardcore zenekarok cucca mellé, és hogy mind dalok tekintetében, mind megszólalásban megállja a helyét. Rengeteg zenét hallgatunk rengeteg stílusban, így ezért sem tudok kifejezetten megnevezni zenekarokat, de az elektronikus zenén át a klasszik hip-hop, metal, hardcore, komolyzenei és popvonalon is mindent hallgatunk, ami szerintem egyébként egy-két helyen vissza is köszön.

Te milyen lemezek mellé tennéd oda szívesen az új cuccotokat, és kik vagy mik az inspirációk?

Dávid: Csak a magam nevében tudok nyilatkozni, mert nálunk is széles palettát ölelnek fel a mindennapi hatások, de a Newborn ‘Ready To Leave-je, a Final Fight Half Head, Full Shredje és a Life Long Tragedy Destined For Anything lemezei mellé szerettem volna fejben odarakni a végeredményt, mikor dolgoztunk a dalokon. Számomra a Sinking Ships és a The Hope Conspiracy a világ teteje, azt a zsenialitást szerintem mi nem érhetjük el, de azt a többiek nevében is mondhatom, hogy szerettük volna újradefiniálni magunkat és a saját erőnket.

Ez amúgy nálatok is izgalmas téma szerintem, mert dinamikáját tekintve is teljesen látszik, hogy erőtök teljében vagytok, és hogy Ivánfi Dani is új lendületet hozott a zenekarba. Könnyen beilleszkedett hozzátok, és hamar megtalálta a szerepét? Kívülről úgy tűnik, mintha bariton apahangként gatyába rázott volna mindenkit maga körül. :)

Feri: Dani egy csodálatos ember, és egy nagyon inspiráló zenész. Nagyon jó az összhang, elég jól egymásra találtunk, és azt gondolom, hogy zenekari kohézióban is szükség volt rá. A csávó ezer éve nyomja ezt, de a mai napig annyira lelkes, melós és inspiráló, hogy megőrülsz, ami ránk is jó hatással van.

Ti amúgy hogy viseltétek, hogy a stúdiózás és a dalírás mellett turnén voltatok, részben a Rats Tour állomásain? Hogy tudtatok így haladni a koncertezés mellett a dalírással/stúdiózással, valamint hol készültek a felvételek? Ha jól tudom, a végső keverést/mastert Dexter csinálta a SuperSizeból, vagy mindent ott is rögzítettetek?

Dávid: Január második felére kikerekedett ebből egy kisebb mélypont, ami motiválóan hatott ránk, mert kicsit szerteszét voltunk a saját gondolatainkban is, de ez adott végül új löketet ahhoz, hogy valóban befejezhessük a lemez dalait, noha tényleg az augusztustól decemberig tartó időszak volt a legfontosabb nekünk. A Rats Tour egyébként kihívás volt mindannyiunknak, nagyon sok új emberhez juttathattuk így el a dalainkat, és minden este más-más új dalt próbálhattunk így ki a közönségen. Aztán februárban már úgy tudtunk bemenni Dexterhez – válaszolva a kérdésedre is, mindent vele rögzítettünk és ő is kevert –, hogy minden hang a helyén volt, nem volt kérdőjel, csak egy egészséges drukk, hogy végre tényleg itt vagyunk: aztán meg ez lett az a lemez, amire a leginkább büszkébbek tudunk lenni, mert önazonosnak érezzük minden hangjában, és tényleg csapatmunka volt az utolsó lehelletig.

Nálatok hány fázisban zajlottak a felvételek, és mi volt a legnagyobb kihívás a lemez rögzítésében? Volt olyan rész, ami több take-et igényelt, mit gondoltátok volna? Ezt csak azért kérdezem, mert visszatekintve mi is a felvétel 70%-ánál már hátra akartunk dőlni, pedig csak akkor jött még a neheze.

Feri: A dobfelvételek már kb. szeptemberben megtörténtek a Trash Hill stuidóban, Szűcs Szabikával, majd következtek a hangszerek. A gitárokat és az éneket a saját kis stúdiónkban rögzítettük, amiben szintén Daninak van a legnagyobb közbenjárása. Ő alakította ki a legmegfelelőbbre és a legprofibbra a cuccokat, és Ő is vezénylete le a felvételeket. Majd a végső keverés/master Kiss Jocó keze munkája (Area 51 Studio), akit a remek Nova Prospectből ismerhettek. Az énekekkel csúsztunk meg kicsit, és az tartott kicsit tovább, mert Árpinak volt valami a torkával, ami nem igazán tűnt tüneti betegségnek, de a felvétel során előjött. Volt több alakalom is, hogy “feleslegesen” mentünk ki, mert mikor Árpi felnyomta a take-eket, érezte, hogy nem az igazi sajnos. Ezért a gyógyulási fázis után tudtunk csak igazán haladni vele. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Apey-nak, aki amíg Dani “szülői szabadságon” volt, segített az énekfelvételek rögzítésében.

Amúgy mi volt nálatok a neheze, amire az előbb utaltál?

Dávid: Biztos tudod, milyen az az érzés, amikor már minden hangszernek hallod a nyers sávját egyben, és visszakapod azt az energiát, amit a dalokon keresztül szeretnél átadni – és azt is biztos tudod, milyen az, amikor valahogy mégis döccen, vagy csak fintorogsz, mert valami mégsincs ott, amit várnál vagy keresnél. Nálunk is az énekfelvételek igényeltek nagyobb és koncentráltabb odafigyelést, de nem azért, mert Balázs ne teljesített volna 120%-on, hanem számunkra is kihívás volt, hogy együtt eldönthessük, mikor van ténylegesen kész egy adott dal, és így nyomást gyakoroltunk magunkra, akaratunkon kívül is. Több take játszott nálunk is pár helyen a vokáloknál, de Dexter is szuper segítőkész volt, és Balázs is mindent megtett azért, hogy a végeredményben épp annyira feszegesse a saját határait, amennyire megőrizze az orgánumát és a megszokott előadásmódját. Számunkra az egyik legizgalmasabb dolog az egész albumon, hogy Bödecs Andris segítségével Balázs már énekdallamokban is gondolkodhatott, amivel új karaktert adhatott nekünk hangzásban is, és így tényleg szintet tudtunk lépni ezekkel a dalokkal.

Viszont ha már itt tartunk, nálatok arculatát és tartalmát tekintve egyébként miben hoz újdonságot az életetekben az új lemez? És hogyhogy Bödecs Andrist kértétek fel a borítóra, mi volt az artwork megújítása mögötti koncepció?

Feri: Szerettünk volna valami egyedit és nagyon szépet is egyben. Andris ebben extra jó és nagyon jól passzol a borító a lemezhez. Az eddig dolgaink elég letisztultak voltak, ez pedig egy konkrét festmény. A CD-booklet egyébként a teljes kép, és egy “széthajtható poszterként” van belerejtve a tokba.

Amúgy nekem nagyon bejön a ti borítótok is, hogy eléggé eltér a “megszokottól” – mi volt a koncepció, és ki csinálta?

Dávid: Egy katalán grafikus, Pol a Branca Studióból készítette a borítót egy 1957-es magyar fotó alapján. Az eredeti képen két kislány áll egy romos téglakerítés előtt, amögött pedig a nagymamájuk mosolyog, mert büszke a két gyermekre, akik a romos-poros életkörülményükben között is hihetetlen erőt sugároznak. Ez a kép fejezte ki a legemblematikusabban azt, amit a lemez dalaival szerettünk volna átadni, főleg a rendszerváltás utáni nemzedékre vonatkoztatva. Pol is értette, mit szeretnénk, és gyakorlatilag a második változat már a végleges borító volt, de hát őt sem kell félteni, hiszen olyan zenekarokkal dolgozott eddig, mint a Converge, a Grave Pleasures, a Watain vagy a Foo Fighters. Így is hihetetlen öröm volt, hogy beleférünk az idejébe, hát még hogy vizuális oldalon is hozzá tudott tenni a karakterünkhöz.

De ennél sokkal fontosabb, hogy májusban mindketten két hetet várunk: ti 12-én, szombaton mutatjátok majd be a Dürer középső termében az új lemezt a The Southern Oracle-lel és a Wishes-zel – mire készültök egyébként ezen az estén, mit vártok magatoktól és a közönségtől?

Feri: Ami biztos, hogy szeretnénk kimozdítani az embereket. Egy igazán durva és pörgős bulira számítunk, ahol tényleg mindenki megőrül, nyilván minket is beleértve. Nagyon várjuk azt az estét, és elég céltudatosan is próbálunk rá. Nem titok, hogy egy-két régebbi dal mellett, a teljes új lemez dalai fel fognak csendülni.

A ti lemezbemutatótok pedig egy héttel a miénk után, május 19-én lesz az A38 Hajón, egy igazán szép társaságban. Mire lehet majd számítani, egy szokásosan lendületes és elsöprő Satelles-bulira, vagy ezenfelül készültök valami extra meglepetéssel?

Dávid: Számunkra is ez az eddigi legfontosabb koncert, így egy rendhagyó szettel készülünk, amihez az albumhoz készült vetítést is bemutatjuk majd. Remélem, addigra beérnek az új dalok, az pedig mindannyiunkat meglepett, hogy a kazettás különjegyek kicsit több mint egy hét alatt elfogytak – reméljük, meg tudjuk majd mozgatni az embereket, és elvisznek haza valamit abból, amit a koncert alatt a négy zenekar át tud adni nekik. Az pedig a legszebb az egészben, hogy a Bluesbreaker gyakorlatilag csak ezért a buliért jön Magyarországra, hogy itt mutathassa be az új EP-jét: akik szeretik a Quicksandet, nem tévedhetnek velük.

Egyébként a garantáltan teltházas lemezbemutatótok után mik a terveitek az év hátralevő részére? Gondolom, megállni sem most fogtok. :)

Feri: A lemezbemutató után lesz még egy-két tavaszi buli, majd megnyomjuk a nyári fesztiválozást. Ősszel pedig lemezbemutató turnéra indulunk a “lemezbemutatós hármassal”, tehát a Wishes-zel és a The Southern Oracle-lel karöltve.

Nálatok merre tovább az év hátralevő részében, mik a tervek?

Dávid: Nyáron csak öt-hat bulink lesz, jobbára fesztiválok, ezekről a lemezbemutatóig nem is nyilatkozunk, de lesz egy nagy meglepetés is, amit még mindig nem hiszünk el, hogy velünk történhet meg. Ősszel hozzátok hasonlóan mi is a lemezbemutatós hármassal megyünk vidéki bulikra, így a Hanoi és a Touch oldalán látogatunk majd el öt városba, aztán 2019-ben legalább két külföldi körrel is számolunk. Idén fontosabbnak láttuk, hogy inkább itthon kezdjük el bemutatni az albumot, mert a The Wolf You Feednél megtanultuk, hogy előbb a hazai közösségnek kell bizonyítanunk, hogy utána kiérdemelhessük a figyelmüket, mert két éve azt éreztük, hogy amíg külföldön minden könnyebbnek tűnt, itthon lassabban ütöttek át az akkori dalok. De az biztos, hogy ez általánosságban egy izgalmas időszak most a szubkultúrában, és jó a részesének lenni ennek.

Fotók: Bodnár Dávid