2009. április 22.
Bar Academy, Birmingham, UK – 2009.04.16. (csütörtök) 19:00
Give It A Name fesztivál, kicsit másképp, kicsit kisebb kivitelben. A bécsi buliról már olvashattatok egy átfogó tanulmányt, most pedig itt az angliai kanyar, ami igazából majdhogynem állomásról állomásra más összetételben mutatkozott. Végülis számomra az igazi csáberőt az In This Moment jelentette, hiszen Maria Brink énekesnő személye valamint énektudása már régóta toplistás helyet foglalt el a „must see” kategóriában. A többi zenekarral kapcsolatban igazából még a Whole Wheat Bread-hez fűztem vérmesebb reményeket (szerencsére nem hiába), no de akkor nézzük is sorrendben az eseményeket!
A helyszín ezúttal az Academy komplexum Bar része volt, amihez felejthetetlen élmények kötnek egy zseniális August Burns Red buli képében. A családias hangulat tehát már alapból kipipálva. Főleg, hogy még ezt a nem éppen hatalmas helyet sem sikerült teljesen megtölteni, de még így sem mondanám azt hogy kongott volna a terem az ürességtől.
A VersaEmerge neve leginkább akkor vált számomra ismertté, amikor a legutóbbi A Day To Remember lemezt záró nótában duettet énekelt Sierra Kusterbeck énekesnő Jeremy-vel. A myspace-es dalaikon túl pedig még nem merészkedtem tovább korábban. Félórás programjuk nagyjából ki is merült az ott szereplő slágerekben. Past Praying For, Moments Between Sleep, Whisperer, The Hider. Panaszra igazából nincs okom, hiszen meglepően erősen szólaltak meg, a színpadi munkával sem volt gond, valamint Sierra is szépen énekelte végig a bulit. Kellően szerethető volt, valamint az összes szám között megragadta a lehetőséget, hogy valami kedves, vicces átkötő szöveggel szórakoztassa a nagyérdeműt, tehát a kontakt is megvolt a közönséggel.
További érdekesség, hogy a bulit követően az Academy előtt egy rögtönzött akusztikus szettet is előadtak, ami viszont nekem már sajnos kimaradt…
Őket követte a kanadai Lights, akikről semmit sem tudtam előzetesen. A színpadkép mondjuk kapásból arra engedett következtetni, hogy nem metal túrásról lesz szó. A trió a következőképpen nézett ki: dob + dj pult és egy újabb hölgyemény a főszerepben a mikrofon mögött, egy szintivel a nyakában, csak úgy Bon Jovi-san. A zene maga pedig bármelyik hétvégi disco-ban megállná a helyét, itt viszont azért kissé kilógott a képből. A kezdeti furcsa tekintetek hamar megszelídültek, hiszen alapjába véve nem volt itt sem gond, csak hát azért elég furán vette ki magát a dolog. Amikor disco-t írtam, akkor leginkább tinidizsire gondoltam, amit az énekesnő (egyébként teljesen korrekt) gyerekhangja tovább erősített. A fő slágerre, az Ice-ra még most is jól emlékszek, fülbemászó darab, de összességében azért vártam már, hogy valami komolyabb dolog történjen a színpadon…
A Whole Wheat Bread koncertje okozta az első komolyabb zúzdák kialakulását a tánctéren és hát az én lelkem is jobban érezte magát egyből. A floridai trió által elővezetett hamisítatlan kaliforniai punk-rock muzsika energiától duzzadó szörnyeteggé nőtt pillanatok alatt. Remek hangzás, sűrű vokálok, feszes dobalap és remek nóták jellemezték a műsort a közönség legnagyobb megelégedettségére. Elhangzott a Throw Your Sets Up, I Can’t Think, Girlfriend Like This, Ode 2 Father.
Azért nem semmi alakulat a WWB, hiszen úgy lavíroznak a különböző műfajok között, mintha sosem láttak volna bármiféle korlátot közöttük. A legpörgősebb szerzeményeket követően egyszer csak egy rögtönzött rapbuliba csapott át az egész, amikor Aaron Abraham gitáros/énekes és Joseph Largen dobos/vokálos nekiálltak rappelni egy igazi döngölős alapzenére. Nagy zsiványság volt, az már egyszer biztos. Szó szerint izzott a levegő, nem csak ekkor, hanem az egész koncertjük alatt.
Aztán még a későbbiekben is befigyelt két dal között egy jópofa freestyle.
Majd egy huszáros vágással a Slayer Raining Blood-ja kezdett el dübörögni gyomorszájon vágó erővel. Na ez volt az a pont, ami aztán tényleg teljesen váratlanul ért.
A műsoruk vége felé felhívtak egy Billy Idol fejű figurát vendégszerepelni. A dal pedig a Rage Against The Machine-től a Bulls On Parade volt! Na de nem akárhogy. Mindenféle túlzás nélkül, egy az egyben eltolták eme klasszikust, igazi sokkoló élmény volt, hogy aztán a végére maradjon a legújabb klippes sláger, a Bombs Away.
A közönség hatalmas visszába kezdett, ami persze nem maradhatott meghálálatlanul. Így aztán, habár idő már elvileg nem lett volna rá, de a tömeg egyöntetű akarata érvényesült végül és kaptunk még egy utolsó tekerést! Több mint meggyőző volt a hármas produkciója, akiket aztán az est további részében bárki elcsíphette a pólós pultnál némi csevej, illetve néhány fénykép erejéig. Will Frazier basszeros amilyen félelmetes látványt nyújtott elsőre (egy több mint két méteres seggig érő rasztás égimeszelő), olyan jámbor lélek volt „civilben”. Látszott rajtuk, hogy mennyire örültek ennek a kitörő lelkesedésnek, ami fogadta őket.
A már korábban lecsekkolt fellépők sorrendjét jelölő kiírás miatt kicsit csalódott voltam, hiszen mindenkinek csak egy fél óra játékidő volt kiosztva, még a főzenekar In this Moment-nek is. De ettől függetlenül is izgatottan vártam őket, illetve minél több régi szerzeményt, mivel a legújabb lemezükkel, a The Dream-mel nem igazán sikerült meggyőzniük.
Ennek megfelelően a nyitó nóta a Prayers volt és Maria fület simogató sikításával útjára is indult a móka. A kis teremnek hála szépen beterítette a gitárok vastag hangja a helyet és igen masszívan döngölték végig az alig fél órát. Forever, Violet Skies, All For You és a végén az általam nagyon várt Daddy’s Falling Angel:
Maria az elvárásoknak megfelelően gyönyörűen énekelt / sikított és egy nagyon szerény, szeretnivaló aranyos „kislány” benyomását keltette. Azért azt ők sem gondolhatták komolyan, hogy ennyivel „megússzák”, így aztán a visszahívást követően még odasújtottak a Beautiful Tragedy gigaslágerrel. A befejezést követően nem sokkal először Chris Howorth gitáros, majd Maria is kijött dedikálni ill. fényképezkedni, amit sikeresen kipipálhattam én is, persze! :P Nagyon nagy élmény volt, a széles mosolyt pedig azóta sem lehet levakarni a képemről.
A WWB tagok is ott ólálkodtak egyébként a pólóstand körül és egy hirtelen kezdeményezésnek köszönhetően hatalmas Whole Wheat – BREAD kérdezz-felelek skandálás kerekedett ki még a végére.
Nagyon pozitív volt, hogy az est összes fellépője hatalmas kedvvel, jól láthatóan nagy örömmel és mosolyogva játszotta végig a maga szettjét. Fásultságnak, sztárallűröknek nyomát sem véltem felfedezni. Az ITM mondjuk játszhatott volna lényegesen többet is, de a nevetségesen alacsony 5£-os belépőért azt hiszem így is igencsak megfelelő élménymennyiségben részesültem.
Nem egy szokványos koncert volt a Give it a Name birmingham-i állomása, de nem túlzás ha azt mondom, hogy egy katarzis közeli hangulatban távozhattam a 23:00 órás kapuzárást követően. A Whole Wheat Bread-et csak ajánlani tudom mindenkinek (aki esetleg nem ismerné még őket), az In This Moment pedig ugyan nem egy hatalmas favorit, de ezzel a koncerttel mindenképpen egy nagy lépést tettek közelebb a szívemhez és egészen biztos vagyok benne, hogy legközelebb is elmegyek a koncertjükre, ha alkalmam adódik rá.
